©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Megyei múzeumok a változás küszöbén

Kaján Imre előadása 2012. március 1-én hangzott el a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége által szervezett konferencián.

„A változások küszöbén” – adta Basics Bea a címet, akivel nemcsak sok múzeumi munkát csináltunk végig, hanem sok tekintetben hasonló utat jártunk be: kerültünk egy országos intézmény főigazgató-helyettesi pozíciójából egy megyei múzeumba.

Hol is vagyunk hát? A küszöb előtt, és már megemeltük a lábunkat, hogy átjussunk valahová? De hová is? És mit jelent a „küszöb”? Mert nyilvánvaló, hogy az előtte és utána közötti valami ez, paradigmaváltáskor sokat használt kifejezés ez a „küszöbén”. Azt gondolom: bőven előtte vagyunk még, de már látszik a „küszöb”. Valami olyasmi lesz majd ez a mi szakmánknak, mint ami az országban zajlik: nagy rendszerek gyökeres  – mondjuk így – „intenzív” átalakításával.

1991-ben, vagy 92-ben, amikor néhány éve vezettem a Duna Múzeumot, Nyíregyházán tartották a múzeumigazgatók éves konferenciáját. Akkor zajlott épp egy elég drasztikus költségvetési megszorítás – aki elég idős, az emlékezhet rá, az ország akkor éppen a szocializmusból kezdett kilábalni és a privatizáció összes gyermekbetegsége közepette egyre kevesebb pénz volt a kultúra finanszírozására –, és Román Mária, a kulturális tárca múzeumi osztályának egyik nagy tekintélyű munkatársa arra a felvetésre, hogy ugyan hogyan lássuk el ilyen kevés emberrel a muzeális intézmények tőlünk elvárt szakmai munkáját, azt válaszolta: „Kérem, értsék meg, a Német Szövetségi Köztársaságban összesen kétszáz állami alkalmazású muzeológus van!”.

Hirtelen nagy csönd lett, mindenki számolt veszettül. Elég kevés volt a külföldi szakmai tapasztalatunk, a szakmai munkáról és a menedzsmentről egyaránt – tehát joggal hallgattunk. Akkor még majdnem kétszer annyian voltunk, mint most, és azzal a kétszer annyi emberrel fele annyi munkát végeztünk el, mint most. Az akkorihoz képest tehát négyszer nagyobb teljesítményünkkel most mégsincs megelégedve a társadalom, vagy a vezető rétege, vagy a döntéshozói, én nem tudom, de az látszik, hogy az eltelt több, mint két évtizedben egyre szűkítik a lehetőségeket: legyen az kormány, szaktárca, vagy megyei döntéshozók, melyik múzeumtípusnak mi jutott.

Igaz, 1992-ben akkori munkahelyemen a Duna Múzeumban még nem volt interurbán telefon sem, nem hogy számítógép, vagy internet (az első gépünk egy akkori laptop volt, 15 kilós), tehát a világ felgyorsulásával törvényszerű, hogy a mi munkánk is gyorsabb lett, ezzel pedig több is, amit elvégzünk.

Múzeumpedagógia változásban

2005 és 2009 között dolgoztam az NKA Múzeumi Kollégiumban, és ekkor már beleláttam a megyei múzeumok munkájába is. Ez jó áttekintés volt az ország múzeumaiban zajló folyamatokról. Akkor „jött fel” a múzeumpedagógia, és hogy milyen jókor, azt az mutatja, hogy az EU-pénzek felhasználásában a múzeumok mennyire jól teljesítenek: a tervezéstől a megvalósításon át az elszámolásig eléggé gördülékenyen megy a munka, és nemcsak a múzeumpedagógusok vállát nyomja a „támopmilliók” terhe, hanem muzeológusok sora állt a feladat minden fázisában melléjük. Ez remek tapasztalat jelentett, és a „mai nehéz időkben” nem lehetünk eléggé hálásak azoknak, akik ezt a szakterületet erőltették. Ha nem tartanánk itt a múzeumpedagógiában, ahol tartunk, nem tudnánk a forrásokat lehívni, vagy csak pazarolóan költenénk, maradandó hatás nélkül – ahogy korábban tettük például a múzeumi informatikai fejlesztések esetében.

Mégis azt mondom, hogy a küszöbön innen vagyunk. Mert ezek eseti pénzek, nagyon kötött felhasználási korlátokkal, és bizony hiába álomszerűen nagyok az összegek, amikor az olló immár nem a versenyszféra és közszféra között nyílik vészesen, hanem a múzeumon belül, a pályázati alapon támogatott szakterületek felvirágzása és a költségvetési alapon finanszírozottak kétségbeejtően leromlott állapota között. Az olló másik hegye ködös reggeleken már nem is látszik – mondta egy múzeumvezető barátom nem is olyan régen –, és igaza van!

Erősen gyakorlati szakma a miénk. Be kell cserkésznünk a tárgyainkat, mint a vadász az erdei vadat, alkudoznunk kell rájuk kofa módjára, majd kivallatni őket, mint a rendőrnyomozó a bűnözőket. Tehát gyakorlati, viszont akkor, és csakis akkor életképes, ha hasznot képes felmutatni. Tudjuk, hogy a haszon igen sokféle lehet: gazdasági, társadalmi, politikai stb. A mi küszöbünk éppen ott van, hogy az elmúlt húsz évben felnőtt, megváltozott ízlésű, felfogású, elvárású, jogaira sokkal inkább, mint kötelességeire érzékeny, amúgy pedig igen kényes társadalmunkkal el tudjuk-e hitetni, hogy múzeumokra is szüksége van. Ha sikeresek leszünk ebben a műveletben, akkor átlépünk, ha nem, akkor nem jutunk sehová. A küszöbön túl a jövő társadalmának fenntartható múzeuma van ugyanis.

Volt szerencsém (vagy szerencsétlenségem?) olvasni az országos múzeumok 20 %-os forrásmegvonásával kapcsolatos kommenteket egy netes portálon. A legkevesebb amit kaptunk, hogy „örüljenek, hogy csak ennyi”. Feltételezem, hogy a kommentelők nagy részének fogalma sincs arról, melyik múzeum országos, melyik „helyi”. Az észrevételek nem voltak hízelgőek, és senki nem kelt a védelmünkre. Ami ebből kiviláglott az az, hogy itt bizony a kiállításokon és múzeumpedagógián kívül az égvilágon semmi sem látszik a múzeumi munkából. Az, hogy gyűjteni, feldolgozni és restaurálni kell, az mintha nem is létezne. Az természetes az embereknek, hogy VAN a múzeum gyűjteménye, és az az ÖVÉK. De hogy ezzel mennyi és milyen munka van, az már nincs benne a fejekben, és nem is érdekes. És ez a legnagyobb baj! Ezen kell tehát változtatni, hogy átérhessünk a küszöbön túlra! A lépés nehéz, fáradságos és forrásai sincsenek. De jó, éppen ez kell nagy célok megvalósításához – hallom a Kollégák lelkes helyeslését –, vagy ahogy Tevje, a tejesember mondta: nekik is igazuk van. De attól még (szerintem) nincs más út!

A gyűjtemény és a gyűjteményi munka

Múzeumpedagógiával pár csatát ugyan nyertünk (hiszen sok mindenhez lett forrás), de háborút még nem: a gyűjtemények nélkül nem lehet integrálni a múzeumokat sehová, semmilyen új társadalmi berendezkedésbe, vagy működésbe. A felelős muzeológus napi kutatómunkája nélkül ez a szakterület is óhatatlanul kiürül, és előbb-utóbb önismétlővé válik.

A gyűjteményekkel való munka tehát a kulcselem, ezt kell felmutatni, mint a társadalom számára szükséges és nélkülözhetetlen dolgot. (Persze ne egyenként az összes – több száz, vagy ezer – fibulát és mécses-töredéket, ahogy ezzel múzeumi kiadványokban is találkozhatunk, amitől engem is majdnem megüt a guta.)

A gyűjtemények feldolgozása valahogy nem a „szakma csúcsa” mifelénk. Legendás már az a történet, amikor az NKA Múzeumi Kollégiumnak az egyik múzeum beadott egy kérelmet egy reformkori családi portrésorozat hiányzó darabjának megvásárlására. A pályázó kolléga több oldalon át ecsetelte a festőnek a családnál eltöltött munkásságát, hogy milyen rejtett jegyek utalnak az egyes családtagokról készült képeken a művész és modellje „bensőséges kapcsolatára”, és sorolhatnám. Felsejlett előttünk egy igencsak mai történet, semmi új nincs a nap alatt, végre egy olyan műtárgy, ami már csak a története miatt is „sztár” lehet, hát boldogan megadtuk a jelentős összeget a hiányzó kép megvételéhez. Aztán jött a hideg zuhany: a kötelező internetes közzétételkor a kép melletti leírás így hangzott: Nő mellképe. Hát ugye ez az, amitől nem jön lázba senki, mondhatni azt is gondolja, hogy „ugyan minek tartják ezeket, ha ezen kívül nem tudnak többet? Az, hogy nő, azt én is látom!” És mi tagadás, aki ezt gondolja, jól gondolja. Mert bizony ő már kifizette (az adójával) azt a „sztorit”, amit mi ott a kollégiumban olvashattunk a pályázati űrlap mellékleteként, de ő lemaradt róla, mert ő csak a nő mellképéig kapott lapot. Na ez az, ami már nagyon nem megy. A minket ide-oda küldözgető kommentelők között ott lehetnek a fenti kép netes nézegetői is. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy ha egy ilyen sztori – már az igazi! – kimegy a médiába, és eljut valahogyan az emberekig, az akár egy szakmáról is képes másként gondolkodni.

Gyűjtemények, feldolgozásuk és történeteik.

Nekünk ott a végeken kicsit könnyebb a dolgunk e téren, mint itt Budapesten, mert a helyi értékén kell kezelnünk a tárgyakat, és a helyi történeteiket kell hozzájuk összegyűjtenünk, a helyi közösség elé tárnunk. Nagykanizsán most a Thúry György Múzeum és a városi civilek összefogásával megkezdődik a helyi történetek gyűjtése. Biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb hasznot ebből a Múzeum húzza majd: ha sikeres lesz a gyűjtés, sokáig meg lehet élni belőle. Persze tudni kell élni a most összegyűlő anyaggal – de ez egy másik történet.

Meggyőződésem, hogy a gyűjteményeket a legrészletesebben fel kell dolgozni (mondtam, hogy nehéz, fáradságos és pénz sincs rá!), és a legszélesebb körben közzétenni az eredményt. Enélkül az a veszély fenyeget, hogy az információk tengerében – hiszen sok-sok millió oldal publikáció, mindenféle olvasnivaló, levéltári forrás van fenn kereshetően a neten – ha majd nem találnak rá a karosszékben ülve a múzeumok kínálta tárgyakra, annak történeteire, az általuk őrzött háromdimenziós világra, akkor a múzeum, mint olyan kiesik az otthoni „használatból” és előbb-utóbb a kiállításokkal azonosítanak minket – majd pedig úgy is marad. Ez pedig reális és közeli veszély. Tenni kell hát ellene.

Sajnálatos, hogy a mostani TIOP fejlesztésekben nem vehetünk alkalmas gyűjtemény-feldolgozó programokat, pedig már van olyan, ami működik és kitartó fejlesztő is áll mögötte. Enélkül pedig nagyon nehéz lesz. Az érettségizőknek kötelező közérdekű munkavégzéssel az adatok bevihetők elég hamar – már ha vannak. De mi a legfőbb gátja ennek a nagy munkának? Hogy kiderül: a király meztelen. Hogy ha tudtuk-tudták is egykor a híres, nagy történeteket tárgyainkról, mégsem írták le. Mert ez bizony meztelenség (legalább is így látszik). Addig tehát, amíg meg nem teremtődnek a tényleges technikai (vagy ahogy tetszik: infrastrukturális) feltételek az adatbevitelhez a távoli elérés érdekében, addig nagyon szorgalmas, állhatatos megalapozó feltáró és leíró munka szükségeltetik. Csoszogás a küszöb felé...

Helyi érték – helyén kezelve

Hogy azután mennyire értékeli ezt a vidék társadalma? Ne legyünk naivak: csak a helyi közösségben bízhatunk, csak rájuk támaszkodhatunk, csak ők azok, akik a megfelelésünkről ténylegesen dönteni fognak. Nekik kell tehát megmutatnunk, mit tudunk, és mire költjük a pénzüket. Ez – bármilyen is a múzeumok szakmai irányítása – Budapestről nem látszik.

A fenntarthatóság legelső feltétele: a múzeum minél szélesebb körű használatának a biztosítása. Kiállításokon túl műtárgyaink kereshető internetes adatbázisával, meg a jó ég tudja mi mindennel, amit a jövő talál majd ki nekünk és utódainknak. Ha ez megvan, az már egy nagyon határozott lépés. Egy példa (nem vidéki, hanem pesti, de sajnos az egyetlen, tehát ezzel kell példálózni): a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi nyilvántartásainak, leírásainak digitalizálásával éveket küszködött és csinálta végig a roppant bonyolult auditálási folyamatot. De ezzel – ők fogalmaznak így – egy korszakos küszöböt léptek át, „kis-ügyes” múzeumból egy nagy, nagyon nagy közösség részévé váltak, nemzetközi projektekbe hívják meg őket úgy, hogy semmilyen kapcsolatuk nem volt előtte a partnerekkel, de a kereshető webes nyilvántartásukban, az Europeanaba feltöltött tartalmaikban megtalálták azokat az értékeket, amelyekre a partnerségben szükségük volt.

Ha már itt tartunk, és az állam felelősségvállalását emlegetjük manapság a megyei intézményrendszer átalakításával kapcsolatban, el kell mondani, hogy a mindenfelé keletkezett és egyre inkább keletkező digitális tartalmak összegyűjtése, megóvása és átörökítése mennyire fontos állami feladat lenne. Csak a közgyűjteményi területen hatalmas ez a mennyiség, és nagyon jó volna, ha az államunk a nagy rendszerek egységesítése jegyében immár nemcsak egységes „nyilvántartási”, hanem egységes „közzétételi” szabványokat hozna (itt a 20/2002. NKÖM rendeletre gondolok, amely a digitális nyilvántartásokról éppen hogy csak szól, amolyan „kvázi” szabályokat adva. Ez ma már nagyon nem elég, és ahogyan az ISO 9001:2001 azóta 2008-ra, majd 2009-re változott – benne immár a rengeteg papíralapú dokumentáció tilalmával –, ugyanúgy kellene a mi szabványunknak is az élet gyorsaságához igazodnia). Ma már nem kérdés (2011-es szegedi felmérés igazolja): a közgyűjteménnyel kapcsolatos információt, a kapcsolatot közönségünk a következő sorrendben várja: honlap, e-mail, facebook (ezek 70-80 % közöttiek), utána nagy űr, és ezután jön 5-10 % között és alatt a hírlevél, Est-lapok, meghívók, katalógusok, kötetek.

A nyilvánosságban hatalmas érték rejlik, óriási nyereség volna múzeumainknak a közzététellel járó ismertség és közhasználat. És még valami kellene ehhez: hogy ne csak kampányszerűen újulhasson meg az ehhez szükséges eszközpark: mára oda jutottunk, hogy mire kész volnánk a korszerű, immár múzeumokra is kidolgozott európai szabványok szerinti digitális nyilvántartások alkalmazására, a gépeinken nem futnak az erre a célra írt programok, olyan öregek szegények. Ezzel valahogy senki sem foglalkozik.

Szükséges, de nem elégséges feltétele a múzeum fenntarthatóságának mindez. A „változásnak” a menedzsmentben is be kell következnie. Nekem 1992. óta nagyon sokszor eszembe jut Román Máriának az a 200 főt emlegető megjegyzése. Természetesen nem annyian vannak, csak mindenki más projekten dolgozó szerződéses, határozott idejű. Akinek személyes érdeke a jó, sőt kiemelkedően jó teljesítés ahhoz, hogy a következő ciklust megnyerje. Mint nálunk a pályáztatott és nagyon is számon kérhető közalkalmazotti vezetők.

Azok, akik (leginkább Nyugaton) irigylik a regionális magyar múzeumi rendszert, nem látják ennek valódi mozgásképtelenségét. Nem látják, hogy a rendszer munkaügyi része egyáltalán nem teljesítmény-ösztönző, nem látják, hogy a vezetők mozgástere ez ügyben milyen kicsi. Csak azt látják benne, amivel ők, ott (nyugaton) előre tudnának lépni. Mi is így vagyunk ezzel: az ottani határozott idejű – azaz pár év alatt elvégzendő feladatra – pályáztatott állások teljesítményét látjuk, hogy azok, akik abban dolgoznak, mennyire a feladatukra koncentrálnak, és milyen eredményesen teszik a dolgukat. Mondhatnánk, hogy egymás helyzetét irigyeljük – de nem mondjuk. Nem mondjuk, mert a helyzetünk egyáltalán nem olyan, mint az övék. Innen a sok spekulálás a „mi lett volna” világába vezet, amit mi, történettel foglalkozó szakemberek nem szeretünk.

Pályázati lehetőségek

És akkor az új idők új bajairól még egy keveset, hogy – mint a rendi országgyűléseken – „sérelmeinket” is sorolhassuk. A múzeumi periodikák (évkönyvek) kérdésének megoldását nem látjuk. Korábban az NKA Múzeumi Kollégiuma éves átlagban legalább 35-40 nagy periodika megjelentetését támogatta, benne a 19 megyei múzeumi szervezet 22 kiadványát (van, akinek több van). Ezekben jelent meg a magyarországi helytörténeti kutatás színe-java, gondolom, nem kell érvelni a kötetek mellett. E kötetek révén jutnak a vidéki intézmények fontos külföldi csereanyagokhoz, melyek a mai helyzetben a könyvtári gyarapítás szinte egyetlen forrását jelentik. Az NKA új Közgyűjteményi Kollégiuma nem írhat ki ilyen pályázatot, az pedig kérdéses, hogy a terveinket milyen mértékben akceptálja majd – különösen az eddig mértéket is tekintve – az illetékes Könyvkiadási Kollégium? Vagy egyszerre, egy évben lesz vége a hosszú sorozatoknak? Hogy itt mi lesz a helyzet, nem látjuk.

Mint ahogyan nem látjuk a tavaly még létező Alfa-program utódját sem. Ezt szépen sikerült kiszervezni alólunk, mi már nem indulhatunk az idei pályázaton. Pedig erre nagyon nagy szükség volna, hiszen nem vagyunk, nem is lehetünk „készen”. Az NKA forrásai nem elegendők erre a feladatra, nem is erre valók, de az idén tényleg nem látszik más, mint ez. Mire az Alfa-program „körbeér”, eltelik több mint 10 esztendő, és lehet kezdeni az egész kiállítás-fejlesztést elölről. Nem állítom, hogy ez egyszer és mindenkorra állami feladat, de azt sem, hogy ennek az állam nem szükséges szereplője. A múzeumok immár állami tulajdonú anyagát őrző-kezelő szakmai műhelyek (a múzeumok) munkájának modernizálásának egyik módja az „Alfa”, ezt felhagyni az eddigi kedvezményezetti körnek több mint bűn, hiba volna.

Az iskolák és múzeumok partnersége a jövő egyik kulcskérdése, legalább is az elkövetkező évtizedben biztos. E szempontból mindegy, hogy a múzeum, avagy az iskola számára írják ki a pályázatot (TÁMOP), csak legyen. Fel kell nőnie egy generációnak, amelyik előbb felismeri, majd saját erejéből is tudja támogatni a múzeumi munkát. Hogy itt mi lesz a közvetlenül előttünk álló időszakban, szintén nem sok látszik. Megjelennek a tavaszi kiírású TÁMOP-ok, utána nagy valószínűséggel 2014-ig nem lesznek újak, ha lesznek egyáltalán, mert ugye semmit sem tudhatunk még a következő EU ciklus prioritásairól.  Ezt az időszakot túl kell élni.

Ez alatt persze meg is kellene tanulnunk magyarul. Az alábbi szöveg egy a múzeumoknak szóló pályázat szövegéből származik, de még nem volt ember magyarországi múzeum 100 méteres körzetében, aki ezt értette volna:

„A kedvezményezett a muzeális intézményi szolgáltatások fejlesztését elősegítő tevékenységek tekintetében az EK-Szerződés 86. cikke (2) bekezdésének az általános gazdasági érdekű szolgáltatások működtetésével megbízott vállalkozásoknak1 közszolgáltatással járó ellentételezés formájában megítélt állami támogatásokra történő alkalmazásáról szóló 2005/842/EK bizottsági határozat (HL L 312/67., 2005. 11.29.) alapján közszolgáltatással járó ellentételezés formájában megítélt állami támogatásban részesül. Jelen pályázat keretében megvalósuló fejlesztésen túl, a működtetésre muzeális intézményi szolgáltatás nyújtására a későbbiek során odaítélendő állami kompenzáció megállapításakor a jelen felhívásban megvalósított szolgáltatásfejlesztés értékét is figyelembe kell venni, tekintettel arra, hogy azt a kedvezményezett nem a saját költségén valósította meg. Ez annyit jelent, hogy a 2005/842/EK bizottsági határozatban szereplő ésszerű profit kalkulálása során a jelen felhívás alapján beszerzett eszközök értékcsökkenését nem lehet figyelembe venni. A Támogatott köteles mindazon dokumentumokat, amelyek a támogatás 2005/842/EK bizottsági határozattal való összeegyeztethetőségét alátámasztják, a támogatás odaítélésétől számított 10 évig megőrizni.”

A túlélés elengedhetetlen tényezőjét jelentik a régészeti feladatellátásaink, amelynek financiális ügyei körül mostanában a legtöbb adok-kapok megy. Ebben van még tartalék, és van még feladat is bőven. De ennek is vége lesz egyszer, nem reális, hogy évtizedeken át finanszírozza az EU a magyar vidék felzárkóztatását, szerintem maximum két hétéves ciklus van még ebben (de inkább csak egy).  Az utána elkövetkező időszakra már most kell elkezdenünk felkészülni, hogy akkor honnan lesz majd meg mondjuk a 2011-es reálértékű pénz a múzeumokra? Vagy hogyan lesz, ha nem lesz meg?

A felkészülés akkor minimalizálhatja az óhatatlan veszteséget, ha a leendő döntés nem a múzeumok feje fölött, hanem a bevonásukkal, aktív közreműködésükkel történik. Nehogy aztán a megyei múzeumhálózat, a vidéki múzeumok még egy, a most látszónál sokkal keservesebb lépést is kénytelen legyen megtenni: a hibernálódás, az egyszemélyes intézmények felé vezető úton!