Eddig több mint 50 ezren látták a Szépművészeti Múzeumban a vasárnap záró Helmut Newton-kiállítást, ahol a mester divatfotói mellett jó néhány olyan aktot láthatunk, amely szókimondóan tolja elénk a meztelenség, a hatalom, a divat, a pénz, a testiség és a brutalitás összefüggéseit. A finoman megkomponált képeken a radiátorhoz láncolt ruhátlan nő

Sylvia Sleigh: Császári akt: Paul Rosano, 1975. Magántulajdon, Florida, USA

ábrázolása éppúgy társadalomkritika, mint a bútorként beállított gyönyörű testeké. Hasonlóan sikeresen zárult – 16 ezres látogatószám felett – a Ludwig Múzeumban június végén a Meztelen férfi című tárlat, ahol próbára tehettük tekintetünk tűrőképességét: mit tudunk kezdeni a férfitesttel, a róla való gondolkodással? Észrevesszük-e a test szépségén, hibáin, öregségén túl a művész üzenetét, kritikáját? Erotika helyett/mellett elmerengtünk-e a férfiszerepek és a férfitesthez való viszony átalakulásáról? Tudtunk-e azzal a kijelentéssel mit kezdeni, hogy a modern művészek számára a lecsupaszított, meztelen férfi a feltárulkozás, az önmegismerés, a megújulás hordozója?

De nem muszáj Budapesten maradnunk, ha ezekkel a kérdésekkel akarunk szembesülni. Ugyancsak sokan látogatnak ki Szentendrére a MűvészetMalomba a TESTOBJEKTÍV – A test reprezentációja a kortárs művészetben című kiállításra, amely szerencsére még nem zár be, egészen szeptember 1-jéig megtekinthető. Mit érzünk, amikor a romantikus kisvárosban hirtelen kívülről látjuk az emberi testet, a kiállító kortárs művészeknek köszönhetően az idealizált szépség helyett testünk mulandóságával, gyengeségeivel, makuláival, deformitásaival szembesülünk? Akarunk-e az esendő emberi testtel találkozni? Elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy kinyissuk a szemünket, és szembenézzünk a kortárs testábrázolás tükrében az elmagányosodással, a létezés, a mindennapi élet valóságával? Akarjuk-e ezen a lencsén keresztül a pucér valóságot, s abban önmagunkat meglátni?

Rubens:  Paris ítélete, 1639, Madrid, Museo del Prado

A nyugati kultúrában a meztelen test ábrázolásának évszázadokon keresztül egyetlen elfogadott indoka volt – sőt van –, ez pedig az erotikamentes, esztetizáló művészet, esetleg az anatómia.  Az angol nyelv éppúgy különbséget tesz a naked és a nude, mint a magyar a meztelen és az akt kifejezés között.  „Meztelenül lenni azt jelenti, hogy meg vagyunk fosztva a ruházatunktól, és a szó valamelyest magába foglalja azt a zavart, amelyet ilyenkor érezni szoktunk. Az akt szónak ellenben a művelt nyelvhasználatban nincs kényelmetlen mellékzöngéje. Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test képzete dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló, magabiztos testé: az átlényegültté” – fogalmazott az ötvenes években, még a szexualitáshoz való viszonyt alapvetően átalakító 68-as változások előtt Kenneth Clark, a londoni National Gallery igazgatója az aktról írott könyvében. A pucér test valódiságát elfedő egyik legvastagabb lepel tehát a művészeté, amely allegóriává változtatja a fedetlen testet.  Azaz ebből a szemszögből nézve az akt nem témája, hanem csupán formája a művészetnek. A klasszikus művészet kivonja az emberi testet a vágy és az idő fennhatósága alól, olyan környezetbe helyezi, amely nem létezik, miközben matematikai arányok közé szorítja a biológiai sokféleséget. Kinek jutna eszébe egy hétköznapi hús-vér asszony a drapériákba burkolt, angyalokkal körbevett vagy pucéran az erdőben muzsikáló hol sudárabb, hol kövérebb női eszményekről? De ez csak az egyik oldal!

In The New World 1988/2007 © Helmut Newton Estate Helmut Newton

1989-ben a Guerilla Girls, az anonimitását megőrző akcionista művészcsoport meglepő kérdést tett fel: „Meztelennek kell-e lenniük a nőknek ahhoz, hogy bekerüljenek a Metropolitan Múzeumba?”  Ahogy összeszámolták, a „modern művészet” számon tartott alkotóinak kevesebb mint 5 százaléka nő, ugyanakkor a múzeumokban őrzött aktok 85 százaléka nőket ábrázol. Igaz, az aktivisták a női szerepkör problémáival foglalkoztak, a Ludwig Múzeum kiállításához kiadott tanulmánykötet egyik szerzője mégis megfordította a kérdést: Vajon hol van a meztelen férfi, miként lehet, hogy máig ennyire kevés ilyen ábrázolás van a múzeumokban? A modern művészeti irányzatok, a kortárs művészet vagy épp a feminizmus nem csupán a női művészek iránt ébresztett érdeklődést, hanem a férfiidentitást, a férfiak változó szerepét is megcélozta, és a kortárs művészettel karöltve harcot indított, hogy kiszabadítsa a maszkulin testet abból a börtönből, ahová az ókori és a keresztény művészet zárta. A merev pózokba zárt, duzzadó izmok a megzabolázott maszkulin ösztönök szimbólumai, amelyek a legutóbbi időkig elzárják az utat a férfiidentitás teljességének, sokféleségének kifejezése előtt. A hatalmas, bátor és sérthetetlen alfahím képének lebontása épp olyan fontossá vált, mint a hagyományos női szerepek fellazítása. A törekvés nem új, a 19. század végén polgári értékek, társadalmi elvárások megkérdőjelezése egyúttal a férfiidentitás válságát is jelentette. Egon Schiele (kiállítás ugyancsak a Szépműben), Oskar Kokoschka művein a férfialakok már mítosz nélkül, védtelen testüket kínálják fel, feloldva őket minden hagyományos hősi szerepüktől. Nem véletlen, hogy a német fasizmus milyen erőteljesen reagált a hagyományos férfikép átalakulására. A náci ideológia acélos testű, sérthetetlen férfiaktjai tömbként állnak ellen a külvilágnak. Szó sincs homoerotikáról, faji mintapéldányokat látunk, amely elutasító a gyengeséggel és a könnyekkel szemben. Hosszú időnek kellett eltelni a háború után, hogy a művészet újra merje méltóságától megfosztva, gyengén, öregen vagy esetleg nyíltan erotikus pózban ábrázolni a férfitestet. A kortárs férfiakt egyfajta kiáltvány a teljesítménykényszert, hősiességet elutasító férfiego felszabadításáért.

Hasonló a helyzet az idős, vagy az ideális formákat nélkülöző női és férfitestekkel. Nem akarjuk látni az elmúlás, a betegség, a tökéletlenség, az esendőség nyomait. Szinte erőt kell venni magunkon, hogy kinyissuk a szemünket, hogy észrevegyük az emberi testben – kortól és testsúlytól – függetlenül a csak rá jellemző szépséget, a lélek, a környező világ nem mindig pozitív lenyomatait.

Napfürdőzők 2, 1998 Fotó: Szász Lilla
Jelenleg a MűvészetMalomban

A meztelenséggel való szembesüléstől nemcsak a művészet eszközei választanak el bennünket, hanem a tekintetünket szabályozó társadalmi törvényszerűségek is. Míg a múzeumokban és a magazinokban elfogadóbbak vagyunk a női test fedetlenségével szemben, addig a hétköznapokban könnyebben tesszük túl magunkat azon, ha a férfiak vetkőznek – egy bizonyos határig. Mi lenne, ha egy bringatúrán a nők is ugyanúgy ledobnák a pólójukat, mint a férfiak? Még botrányosabb lenne, ha női keblek helyett férfi hímtaggal szeretnének csokoládét eladni. Ugyanakkor arra nézve is egyezményes szabályaink vannak, ki mit nézhet. Bizonyos tekintetben elfogadott, ha egy férfi hosszasan szemléli a női idomokat, akár művészi alkotásról, akár erotikus képről, akár valódi hölgyről van szó. Azzal sincs nagy baj, ha egy lány női aktokat nézeget egy múzeumban. Abból viszont már pajzán viccek származnak, ha ruhátlan férfi szerepel azon az alkotáson, arról nem is beszélve, ha egy fiú nézegeti ugyanezt. Azaz a nők nem nézhetnek, de ők mutathatnak, a férfiak viszont nem mutathatnak, de ők nézhetnek – de csak nőket. Normatív szűrők, szabályok rendszere mondja meg, hogy ki mire vetheti tekintetét, és hogy ki, mikor, hol, mit nézhet. Időnként ezt az intézmények és a kurátorok sem hagyják annyiban. Még augusztus 11-ig látható a Kiscelli Múzeumban Nagy Krisztina TETSZÉLET TETSZPORNÓ TETSZHALÁL kiállítása, ahol a múzeum vezetősége az utolsó pillanatban pornográfia és vallásgyalázás gyanúja miatt néhány mű bemutatását megakadályozta. Mintha nem bízhatnánk a befogadó tekintet szabadságában. Pedig a 21. század emberének tekintete minden kétséget kizáróan nagykorú, próbáljuk ki, ne csak a moziban, a magazinokban és a hirdetések között, hanem a múzeumokban is. Teszteljünk: vasárnapig a Szépművészetiben, utána akár a Kiscelliben vagy Szentendrén, mennyire szabad a tekintetünk!

A szöveg egy változata a La femme magazin nyári számában olvasható.

Irodalom

Kenneth Clark: Az akt. Corvina, Budapest, 1986.

TestObjektív. A test reprezentációja a kortárs művészetben. Szerk. Kopin Katalin. MűvészetMalom, Szentendre, 2013.

A meztelen férfi. Tanulmányok. LENTOS Kunstmuseum Linz – Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2012.