A Petőfi Irodalmi Múzeum kötete 47 darab, köztük számos, eddig ismeretlen portrét mutat be, megismerkedhet az olvasó az elveszett vagy lappangó művekkel is. A katalógusban a művészettörténeti adatok mellett a nagyközönségnek szóló, izgalmas képelemzések, a portrék történetéről, további sorsukról szóló tanulmányok olvashatók.
Kötetünk, ahogy a játékos cím is jelzi, rendhagyó műfajt választott. Egy katalóguson belül tesszük közzé a múzeum állandó kiállításához végzett művészettörténeti kutatómunka eredményeit és egyúttal rövid, élményszerű leírásokban kívánjuk megismertetni az olvasókat Petőfi privát és nyilvános portréinak történetével. A kiadvány az 1834–1849 között készített ábrázolások gyűjteményét adja közre, sajátossága, hogy a költő életében készített portrékat megkísérli együtt értelmezni a róluk szóló forrásokkal, visszaemlékezésekkel. Arra a kérésre keresünk választ, milyennek látták, illetve milyennek kívánták látni kortársai Petőfi Sándort, és hogyan volt jelen arcképeivel az irodalmi közéletben.
E nagy kihívást jelentő, számos új eredményt hozó kutatás csaknem évszázados előzményekre támaszkodhat, többek között Ernst Lajos Petőfi arcképei című, 1922-ben publikált munkájára, Rózsa György 1951-ben összeállított ikonográfijára. Rózsa kutatta fel 1948-ban az addig végleg elveszettnek hitt Petőfi-dagerrotípiát, s a felvétel néhány évvel későbbi megtisztítása revelációként hatott: a költő testi jegyeinek, alkatának megismerése került a portrék vizsgálatának középpontjába. A vita érvei, fordulatai mára természetesen inkább a kulturális antropológia, a nemzetlélektan kérdéskörébe tartoznak, amelyet Várkonyi Nándor 1957-es könyve, Az üstökös csóvája foglal össze.
A katalógus első fejezete a műelemzésé: a képleírásokat a keletkezéstörténet megvilágító magyarázat követi. Az adatokat a művészektől és a kortársaktól származó visszaemlékezések, a költő verseinek és leveleinek ide vonatkozó részletei egészítik ki. A bemutatott képek sorában a vörös díszkötésben megjelenő Összes költemények címlapjára metszett Barabás–Tyroler-féle mellképek mellett helyet kap a baráti kirándulásnak tréfás rajzban emléket állító grafika, a gyermekkori portré, a – feltehetően udvarlási szándékkal, amatőr művésztől megrendelt – apró olajfestmény, a költő elefántcsontba faragott alakjával díszített pecsétnyomó és több Orlai-ábrázolás is. A portrék elemzését a művek nézőképekkel ellátott katalógusa követi, az adatok korrekciója és szélesítése az korábbi ikonográfiákhoz képest mintegy 31 képet érint az elveszett vagy lappangó művek jegyzékével együtt. A kötetet angol nyelvű rezümé és a bibliográfia zárja.
Az ikonográfiai kutatások alaphangját a Petőfi-kultusz erőteljes érzelmi töltete adta meg, ennek bűvköréből sem a későbbi visszaemlékezők, sem a méltatók, sem a tudományos diskurzus sokáig nem volt képes kitörni, s amelyet Márai Sándor – finom iróniával – így jellemzett: „Arcát alig ismerjük. Valahogy homály takarja; talán ez is kell a legendához. A legtöbb Petőfi-kép eszményiesített, hivatalos, olyan, amilyennek a nemzet látni akarta bálványát: Barabás rajza, Tyroler metszetei, Orlai Petrich Soma olajképe, mindez a »hős«-t, a »költő«-t, az »istenfi«-t mutatja. Ilyennek szerettük volna látni, ilyen tökéletesnek, elragadóan ifjúnak és férfiasnak, romantikusnak és negédesen hősiesnek, mintha egész életében modellt állott volna ennen szobrának, amint éppen esküre emeli ujjait a pesti Duna-parton, s mintha soha nem ejtett volna ki másféle igéket, mint ezt: »Talpra magyar«. Ebben az ábrázolásban nincsen már semmi emberi: Petőfi arca úgy hatolt a köztudatba, mint egy mitikus alak örök-sugárzó eszményképe.” A képmásokat övező számos, zavarba ejtő bizonytalanság, az ábrázolások sokszínűsége mintha a költő önjellemző verseinek polarizált megállapításaira, sziporkázóan szellemes képi világára emlékeztetne, ahol saját, legtermészetesebb tulajdonságának tünteti föl a sokféleséget: „Nem ért engem a világ! / Nem fér a fejébe, / Egy embernek éneke / Hogy lehet kétféle? / Hogy dalolhat az jelenleg / Szívrepesztő bánatot, / Ki elébb egy pillanattal / Úgy örűlt, ugy vígadott?” (Nem ért engem a világ…) Ez a megállapítás, csakúgy, mint az elemzések számos, szándékosan nyitva hagyott kérdése jelzi a Petőfivel kapcsolatos diskurzus mindenkori élő voltát, lezáratlanságát vagy talán lezárhatatlanságát. Fenntartva és ajánlva a továbbgondolás lehetőségét ajánljuk kötetünket minden, a költő iránt érdeklődő olvasónak – Weöres Sándor soraival: „Senkit se kell végleges talapzatra emelni s ezzel elszigetelni, maradjon a költő sérthetően eleven: s a méltán vagy igaztalanul megtámadott Petőfit százezrek fogják újra olvasni, vitatni, szidni, védelmezni...”
Összeállította, a képeket válogatta: Adrovitz Anna
Felelős szerkesztő: Kalla Zsuzsa
Utószó: E. Csorba Csilla
Szakmai lektorok: E. Csorba Csilla – Lukács Ágota
Olvasószerkesztő: Cséve Anna
Angol szöveg: Krakkó Eszter
