A Magyar Nemzeti Múzeum kerítésrácsait néhány hét óta négyzet alakú színes kép-szöveg táblák színesítik. A negyvenegynéhány tablóból álló sorozat ez utazó kiállítás részei. Három város: Budapest, Barcelona, Brüsszel; egy stílus: a szecesszió; egy kifejezési forma: az építészet; és három alkotó: Antoni Gaudí, Lechner Ödön és Victor Horta. Egy album lapjai az utcán? Az európai szecesszió nagy mesterei.

Nagyjából ezzel egy időben egy másik kerítésen – vagy inkább: palánkon – is nyílt tárlat: a Duna túloldalán, az évek óta kaotikus Móricz Zsigmond körtér palánkjain: helyre szabva, stencilfújással, ma még talán ismeretlen fiatal alkotók ötleteinek szabad megvalósításával. Egy szabadtéri galéria képei mindenkinek, aki csak arra jár: 50x50 a kiállítás.

A szecesszió kis és nagy műfajai – képek és terek

Képek, feliratok és leíró szövegek tablóba szerkesztése, majd kiállításra fordítása csak látszólag könnyű műfaj. Nem is a tablóba szerkesztés a bonyolult: hiszen ahhoz „csak” jó képekre, képes és szöveges „nagyításokra” és illesztésre van szükség; ha pedig mindezt sorozatba rendezzük, akkor átfogó grafikai formanyelvre, egy jól választott betűtípusra, áttekinthető tördelésre. De miként lesz a tablókból kiállítás? Miben különbözik negyven darab másfél méterszer másfeles kiállítási tabló egy képes album negyven lapjától? Pusztán abban, hogy nagyobb? Hogy nem kell lapozni? Hogy térben is kirajzolódik a történet, a felvetett kérdések és a lehetséges válaszok?

Januárig volt látható a Szépművészeti Múzeumban a Nuda Veritas. Gustav Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei 1895-1905 című nagyszabású kiállítás, ami a bécsi Secession művészegyesület korai szakaszát mutatta be a bécsi Albertina grafikai gyűjteményével a középpontban: alkotók, technikák, hatások, új és más utak jelentek meg egy stíluson, a szecesszión keresztül. A szecesszió „kis műfajait” (grafika) követően a Nemzeti Múzeum kerítésén a szecesszió „nagy műfajai”, az épületek és az építészet jelenik meg: teljes épületfotók és kiemelt részletek bemutatásával.

Az épület mint alkotás és a szabadtérbe komponált kiállítás mint reprezentációs forma természetes módon kapcsolódik össze. Vegyük mindehhez a témát, a szecessziót: ami a modern városi terek – szalonok, kiállítóterek, polgári otthonok és pezsgő nagyvárosok – tapasztalataira épült, mégis a természet elemeit építik be az alkotásokkal létrehozott formanyelvbe: levegő, víz, napfény, növények és állatok népesítik be a képeket, a használati tárgyakat, az utcabútorokat és az épületeket. Tehát a bemutatott „tárgyak” (épületek) és a választott téma (szecesszió) egyaránt kötődik a szabad térhez. A helyválasztás az a szempont, ami mentén érdemes tovább haladni.

A kiállítás magyar példái az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet, a Postatakarék-pénztár és a Hermina úti Sipeki Balás Béla-villa. Jogos a kérdés: a kiállítás miért nem ezek valamelyikén látható? Hiszen akkor a kiemelt részlet és az eredeti „kiállítási tárgy” összeolvasható volna. A Magyar Nemzeti Múzeum kerítése viszont nemcsak központi helye, hanem hangulata (park, a kerítés és az épület közötti levegős terület) miatt is ideális, továbbá a kerítés nagy felületet biztosít a tablók elhelyezésére. Viszont az egész munka valahogy mégsem túlságosan „erős” – a magyar példákat ráadásul vizuálisan gyengíti, hogy a fotók (fotó: Gerle János) több esetben gyenge minőségben készültek a nagyításhoz –, ami a helyválasztáson túlmutató kérdés. Túl sok az ismétlődés, és kevés a látottakat továbbszövő izgalmas részlet: a tizenötödik-huszadik tabló után már csak átsiklik a tekintet a látottakon. A járókelők nézegetik, meg-megállnak egy-egy részlet előtt, de hogy a kiállítás eléri-e célját, miszerint feltárja a nézők számára egy művészeti korszak hasonló gondolatain alapuló, mégis egymástól karakteresen különböző alkotók és művek világát? Nos, ezt nehéz lenne megmondani.

Utcai műfaj keretek között – legál fal

Egészen másként bánik a kerítés, a szabad tér és az utcai vizuális műfajok közötti kapcsolat megteremtésével az 50x50 a kiállítás című alternatív művészeti kezdeményezés. Különösebb hírverés nélkül egyszercsak megjelent a Móricz Zsigmond néhány fiatal alkotó, fehérre hengerezte a 4-es metró építkezését elkerítő palánk egy szakaszát, majd mappákat, sablonokat, festékszórót vettek elő, és munkához láttak – az arra járó szombati piacozók nagy-nagy örömére. Az egymás után sorakozó alkotásokon nem azt látjuk, mint amit egy aluljáróban, hogy a jó/rossz festések és firkák fednek mindent szabad felületet, hanem az első pillanattól kezdve érzékeljük a keretek közé „szorítás” és a sorozatba komponálás alkotói megnyilvánulását.

Ötven centiméterszer ötvenes a keret, amiben dolgozni lehet: vizuális és szöveges idézetekkel, ismert ikonokkal, fotógráfiai részletekkel, társadalomkritikus észrevételekkel, szubjektív tapasztalatokkal – rétegesen, színesen. A Fehérvári úti szakaszon 13 alkotás készült: egy utcai alkotóműfaj (a stencil), a fotógráfia és a galéria mint kiállítási hely elemeinek felhasználásával. (A kísérlet ötletgazdájával, Fodor Dániel Jánossal a Budapest Avantgarde blog készített interjút.) Nem állítom, hogy minden munka észbontóan jó, de a tizenhárom kép határozottan kiállítás-jelleget ölt, vizuálisan oldja az építkezés miatt leszakadt teret, és mindehhez egy mostanában meglehetősen sokat kárhoztatott utcai alkotóműfajt használ. Persze nincs szó illegalitásról, nincs szó egy felújított épületek rongálásáról, hanem inkább némi esztétikai többletről, javításról, kiegészítésről, kreatív megmunkálásról beszélhetünk.

Kedvencem is van: az 50x50-es fekete négyzetbe arannyal fújt „EL FOGSZ KÉSNI” felirat. Nemcsak egyszerű felirat jellege miatt, hanem azért, mert számol a szemben villamosra várakozó utasok jelenlétével, bámészkodásával, igyekszik helyspecifikus üzenetet közvetíteni nekik – mégha nem is bíztat sok jóval. Viszont vicces. És ez fel is hívja a figyelmet arra, hogy pont a humor és a kikancsitás az, ami egy kicsit hiányzik a többi munkákból: ami a kiinduló ötlet könnyedségét, reflexív jellegét vihetné tovább. Na, talán majd a folytatásban!