2015. február 25-én a Czobor-hagyatékra való gyűjtés elindításáról tartottunk sajtótájékoztatót a zalaegerszegi Városházán. Sok újságíró eljött, készségesnek és érdeklődőnek bizonyultak, mindenki biztosított bennünket segítő szándékáról atekintetben, hogy a gyűjtés egész ideje alatt beszámolnak az aktuális hírekről. Nem vicceltek, így történt. Bár a történetnek ezen a pontján még nem is sejtettem, hogy micsoda hónapok várnak ránk. Mindenki bíztatott, lelkesen és mosolyogva, könnyedén röpködtek a bátorító, pozitív mondatok: olyan kicsi az összegyűjtendő összeg, hogy ez hamar meglesz.

Mindenki ebben bízott, de a valóság minden képzeletet felülmúl. Az első nagy felajánlásokat (Zalaegerszeg MJV, Göcseji Múzeum) és az elkülönített számlára érkező adományokat követően leülni látszott az adakozási kedv: néhány héttel a gyűjtés elindítását követően már hallatták hangjukat olyanok, akik különböző fórumokon, olykor névvel, telefonszámmal, közösségi portálos profillal, vagy épp baráti beszélgetésekben, négyszemközt kinyilvánították véleményüket. Hogy miért nem fognak adni. Semmiképp. Hogy miért nem is akarnak erről az egészről hallani sem. Hogy milyen ez a város, hogy erre nem ad. (Mikor bezzeg.) Hogy milyen ez a múzeum, hogy nem tudja megoldani. (Hát pályázzon, kérjen a minisztertől, kérjen a politikusoktól. Kérjen attól, akinek van.) Hogy milyen ez a család, miért nem adja oda ingyen. (Hát milyen emberek ezek?! Hogy lehet pénzt kérni egyáltalán egy polgármesteri hagyatékért?!)

Nem hiszem, hogy van Kolléga, aki ne kényszerült volna a gyűjtés négy hónapja alatt magyarázkodásra azzal kapcsolatban, hogy a múzeumnak miért kellett erre az útra lépni. Én a magam részéről naponta kaptam idegesítő kérdéseket, pedig a legtöbben nem is tudták, hogy a gyűjtés operatív része főként hozzám tartozik; akik gyakran megjelentek a médiumokban ezzel az üggyel kapcsolatban, azoknak valószínűleg több is jutott.

Új színt vitt a tavaszba a fordulat, amikor az ellenségeskedés a magánszférából kikerülve közéleti szintre lépett, és különféle szervezetek kezdtek egymásra mutogatni és napilapok hasábjain egymásnak üzengetni: ki miért adhatna.

Ezzel sokat rontottak a helyzetünkön, de belátom, bonyolult tudás az az életről, hogy aki segíteni nem tud, legalább ne ártson.

Május elején levelet kaptam (lájf) miszerint a hónap végén a városban ad koncertet a Legnagyobb Popsztár, aki nevében tisztelettel kéri a management, hogy azon a hétvégén a múzeum (úgy bent, mint kint: Göcseji Múzeum ÉS Göcseji Falumúzeum) a koncertjegyet felmutatóknak adjon 50%-os kedvezményt a belépőjegyekből. Hát adjunk, persze, adunk, mert jó fejek vagyunk. Akkor már tudtam, hogy a Nagy Koncertet követő napon lesz a Mi Kis Jótékonysági Koncertünk, miért ne mondhatna a popsztár 13 másodpercet a mi érdekünkben, gondoltam. Nem akarok felvágni (de) de néhány percen belül leszerveztem a technikai feltételeit az akciónak, lett operatőr, kamera, ígéret arra, hogy az élő közvetítéses koncerten lesz kivetítő, ahol majd bejátsszuk a felvételt, amelyen a Nagy Popsztár sármos tekintettel azt mondja: helló Zalaegerszeg, ez egy jó cél, adjon, aki teheti. Vagy valami ilyesmi. Gondoltam, cserébe azért, hogy az elvi hatezer látogató, akinek megteremtettük a félárú múzeumlátogatás lehetőségét, nem olyan nagy ár ez. És rögvest megoldást kereső levelezésekbe és telefonálásokba bonyolódtam az ügyben, miként oldhatnánk meg a felvételt a Nagy Popsztárral. Nos. Nem mesélem el a szaftos sztori összes részletét, legyen elég annyi, hogy bár az ő promóciójuk csont (további egyeztetés és írásos szerződés) nélkül kijött a mi (elvi) engedményünkkel, a management a továbbiakban nem volt hajlandó együttműködni az ügyben. Olyannyira nem, hogy a telefont nem vették fel, és nem hívtak vissza. Amikor egyszer a finisben mégis elértem egy „tűzközeli” embert (és még hármat, akin keresztül láss csodát, sikerült beszélni a Popsztár Első Emberével is) nagy meglepetésben volt részem. Utólag kissé bánom, hogy nem rögzítettem a beszélgetést, nem kevés a tanulsága még emlékezetből sem. A Popsztár-jobbkéz egy ártatlan csütörtök délelőtt úgy osztott le a nagy magas fővárosi lóról, hogy a fal adta a másikat. Már megbocsássak (nem), ki vagyok én, hogy (mit mondtam, honnan is?) egy ilyen (piszlicsáré) üggyel fel merem hívni a Nagy Popsztárt? Nem gondolom, hogy az ajtaja előtt naponta ezren fordulnak meg hasonló kéréssel? Hogy kampányoljon éhező lovakért, harcoljon a globalizáció káros hatásai ellen, oldja meg az üvegházhatás problémáját, hogy ne legyen többé szegénység? Hát nem gondolom én, hogy a kérésem túl merész? Hogy a vidék az Budapestről nézve túl kicsi; hogy ilyen semmi ügyek mellé e g y á l t a l á n miért is állna Egy Ekkora Ember?

Nem vagyok az a lány különben, akinek gyakran elállna a szava, de ezen a ponton már eléggé meg voltam bántva. Úgy munkából kifolyólag, mint (vidéki) emberileg. Mondtam pár észérvet (hiába), majd elköszöntünk, mellőzve minden további fölösleges kedvességet egymás irányában.

(A koncertünk után egyébként, ami rendkívül jól sikerült, azért ittam egy pohár bort a Popsztár egészségére, innen is üdvözlöm. Gondolkodtam rajta, küldjek-e neki és kedves kolléganőjének VIP meghívót a hagyaték bemutatójára az idei Múzeumok Éjszakájára, de megálltam. Még a végén kiderül, hogy nincs humora, ó Istenem, de borzasztó volna, Ikon, humor nélkül, nem akarom tudni.)

A hagyatékra 4 hónap alatt 5 különböző rendezvénnyel, az ezekhez kapcsolódó híradásokkal, egyéb generált hírekkel, sajtótájékoztatókkal, hagyatékról szóló ismeretterjesztő leírásokkal, tudósításokkal, televíziós beszélgetésekkel 1150000 forintot sikerült összegyűjteni.

Óriási köszönet minden adományozónak, adakozónak, segítőnek, szervezőnek, fellépőnek, ötletelőnek, megvalósítónak, mellénk-állónak, sajtós és múzeumi Kollégának.

KÖSZÖNÖM!

Szigeti Éva

Göcseji Múzeum