Pontosabb, számszerű válaszért érdemes kézbe venni a nemrégiben megjelent Új múzeumpedagógiai törekvések a hazai felsőoktatásban és a múzeumi gyakorlatban címet viselő tanulmánykötetet, amelyben többek közt erről is átfogó tájékoztatást találhatunk. A könyv a 2011 februárjában, a Nemzeti Múzeumban megrendezett szimpóziumon elhagzott előadások alapján írt tanulmányok válogatása. A könyv borítóján a Keszthelyi Művészeti Alkotótáborban, az ELTE PPK hallgatói által készített munkák felhasználásával létrehozott mozaik látható.
Érdekes, továbbgondolásra érdemes kérdéseket vethet fel, és rámutathat a múzeumpedagógia erősen interdiszciplináris jellegére az a tény, hogy a múzeumpedagógiai, illetve a múzeumandragógiai, múzeumi kultúraközvetítéssel kapcsolatos képzések más és más szakon, intézeten belül folynak az egyes egyetemeken, főiskolákon. Van, ahol a néprajz tanszéken, máshol a pedagógiai és pszichológiai karon, megint máshol az andragógia szakon vagy akár a művészeti menedzsment keretein belül találkozhatunk vele. Van, ahol külön múzeumpedagógiai szaktanácsadói képzés folyik, máshol választható, vagy éppen kötelező kurzusként tanulhatják a diákok.
Vajon miért pont ott tanítják, hogy kapcsolódik a többi szakhoz, nyitott-e, vagyis bármely más szakos diák is felveheti-e ezt a képzést? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk az adott egyetemeket, főiskolákat képviselő előadók, többnyire a szakot tanítók tollából, a kötet első fejezetének olvasása során. Mindegyik kurzus ismertetőjében szerepel, hogy a gyakorlatra helyezik a hangsúlyt, ami nagyon pozitív, bár ha alaposabban áttanulmányozzuk az írásokat, némi hangsúlyeltolódás érzékelhető az egyes intézmények képzései között.
A második részben a hazai múzeumpedagógiai és múzeumandragógiai gyakorlat, valamint egyes közművelődési intézmények projektjeinek bemutatása történik, amelyből véleményem szerint kissé kilóg egy német muzeológus beszámolója, ami tulajdonképpen a berlini Neues Museum és a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum történetéről és felújításáról szól, ugyanakkor a múzeumpedagógia csak elenyésző mértékben kerül említésre a tanulmány végén.
Egyes tanulmányok jól összeszedettek, célratörőek, jól értelmezhetőek. A leírások alapján egyik-másik érdekes, izgalmas, élmény- és információdús foglalkozás után különösen maradandó emlékekkel térhetnek haza a résztvevők, és friss, üdítő ötleteket is gyűjthet repertoárjába az érdeklődő kolléga. Ugyanakkor olvashatunk a múzeumpedagógiát és andragógiát inkább elméleti síkon megközelítő, kissé nehezebben emészthető írást is.
Hiánypótló a mű abban az értelemben, hogy egy kötetbe gyűjtve kaphatnak áttekintést az érdeklődők a lehetséges felsőoktatási képzési formákról, azonban a tartalmát tekintve kissé szórt. De lehet, hogy pont ebből a szempontból tanulságos, főként azok számára, akik nincsenek tisztában a a múzeumpedagógia összetettségével, komplexitásával.
A kötet elolvasása után leszűrhető, hogy a szakemberek képzése, úgy tűnik, a legjobb úton halad. Most már csak hátradőlve kell várnunk a hatást, az eredményeket, ahogy a honi múzeumpedagógia gyakorlati megvalósítása is hasonlatossá lesz a például szolgáló külföldi múzeumokéhoz, és ezáltal a múzeumpedagógia szó jelentése nem csak a szakemberek számára lesz evidens, hanem a hétköznapi szóhasználatba bekerülve ismerősen hangzik, elérhetővé válik és teljesen természetes lesz a létezése mindenki számára.
Új múzeumpedagógiai törekvések a hazai felsőoktatásban és a múzeumi gyakorlatban
Szerkesztette: Foghtűy Krisztina, Pirka Veronika, Kempf Katalin
ELTE Eötvös Kiadó 2012
