Legalábbis többnyire.  Szórakoztat, hogy mindenki más, élvezem, hogy mindenki mást tud, mást lát, máshogy él. Titkos vágyaim között olykor felbukkan a rózsaszín lányszobákra jellemző álom: lesz majd egy kávézóm (cukrászdám) ahol a ráérősen történeteket mesélők között térülök-fordulok, ahol senki sem siet, de mindenki virul. Ehhez képest a valóságban (vö: mindennapi munka során) kicsit mások ezek a találkozások.

Mondjuk, sokat ront a helyzeten, hogy nem adok kávét, sütit, tökit, szotyit – egyszerűen csak beállok jegyet ellenőrizni, tombolát árulni, teremőrnek, mikor miért kapok szabadnapot mi a feladat.

Ó, ilyenkor egyáltalán nem kedvelem az embereket. Vagyis, a kedveseket igen. Ha például visszaköszönnek, már jó napom van. Ha kérdeznek, s az elhangzó mondatban megszólítás, kérdőszó, s valamennyi illetékes mondatrész helyet kap, már-már eufórikus hangulatba kerülök. Jó, gyenge jellem vagyok, én ilyeneknek is örülök, most mit lehet csinálni. Mindegy, telik az idő.

Az utolsó szabadtéri rendezvényen úgy alakult, hogy megint találkoztam Az Emberekkel.  Az emberek ugyan mindenfélék, de ezen a napon alig-alig volt kivétel, bizonyára kisbolygók együttállása, tengerek apálya, és a számmisztika szerinti mélypont is közrejátszott, de mindenki* képes volt meghökkenni a tényen, hogy a rendezvény belépődíjas. A sokat látott pénztárosok órákon át állták a rohamot, és türelmesen kezelték a helyzetet.  Frontszemélyzet, tudja mi a dolga, nem szól be.

Még akkor sem, amikor a sértett elöljáró az ablakon vágja be a pénzt, amit nyilván méltatlanul kérünk el; akkor sem szól vissza, amikor valaki dühösen és mindenkit ócsárolva/különböző tevékenységekre felszólítva távozik; és a harcedzett frontszemélyzet akkor is kedves, amikor a tisztelt és udvarias vendég vásárol ugyan jegyet, de fenntartja magának a jogot, hogy közben elmondja a nyomdafestékkel többnyire hadilábonálló véleményét. (Tényleg, különben hogy lehet belépődíjat kérni  egy szabadtéri gyűjtemény (a.k.a kiállítás) területén zajló rendezvényre?! Micsoda világban élünk, innen már minden a pusztulásba visz egyenest.)

És nem az van, hogy nem értem: a belépőjegy ára sokaknak valóban gondot okozhat.  Értem, és tudom. És nem is róluk beszélek.  Mert róluk nincs mit beszélni. Ők nem gyarapítják az idegtépő történetek számát.

Szóval én az idő nagy részében szeretem az embereket. Rendezvények után néhány napig biztosan kevésbé. A kávézó nyitása pedig egyelőre úgysem aktuális.

*mondom, elenyésző kivétellel