A szüleim arra tanítanak, hogy mindig nézzek a dolgok mögé. Ma el is mentünk egy helyre, ahol ezt kipróbálhattam.

Egy hatalmas téren és időn kívüli csarnokba érkeztünk. Hömpölygött a tömeg ki- és be. Mindenkinek a kezében nagy reklámszatyrok himbálóztak. Zsizsegés, hangzavar, uszoda-érzés. Szórólapok tömkelege, hatalmas reklámtáblák és rövid ideig tartó akciók. Elmentem a csarnok végébe: sütiillat, kávézó emberek. Mi ez a hely? Egy pláza?

Mindegy is, gondoltam, most végre a dolgok mögé nézhetek. Lyukakat kezdtem keresni, ahonnan bekukucskálhatok a dolgok mögé.

Találtam is egy kedves fiút, akinek egy jó nagy lyuk volt a vállán, amin szívesen benéztem volna, de sajnos túl magasan volt. Még a felnőtteknek is magasan.

Tovább bóklászva egyszer csak szembe jött velem a Monty Python-ból három testőr. Beszélgettünk egy kicsit, bár fura angol tájszólásuk volt és folyton lóhangot utánoztak. Voltak olyan kedvesek, és megmutatták nekem, hogy mekkora lyukakat keressek ahhoz, hogy a dolgok mögé nézhessek. Lőttem is róluk egy képet, hogy biztosan emlékezni tudjak - márcsak a luk mérete miatt is.

A kedves angolok segítségnyújtása után találtam is egy megfelelő méretű lyukat, de nem láttam benne semmit. Odahívtam egy görög nőt, hogy segítsen. Most már ketten néztünk befelé, de így sem láttunk semmit. Elbizonytalanodtam.

A bizonytalanságom csak fokozódott, amikor egy kirakatban megláttam E.T.-t és családját. Eléggé meglepődtek, hogy mi a csudát keresek. Folyamatosan azt ismételgették: "E.T. go home" és nem foglalkoztak velem.

Be kellett látnom, hogy valamit rosszul csinálok. Nem így kell a dolgok mögé nézni...

Jobb lesz elgondolkodnom.

Csók,

Múzeum