Ulises Carrión. Mond valamit a neve?

Egy mexikói konceptuális művészről, "antiíróról" van szó. Egy önellentmondásos személyről, aki egyszerre író és betűk ellen lázadó, nyelvekkel, kifejezésmódokkal és műfajokkal kísérletező nemíró író. 1979-ben nyitott egy Other Books and So Archive nevű könyvesbolt-galériát Amszterdamban, ahol az inkább művészi alkotásnak, semmint könyvnek számító könyveit mutatta be (már amennyiben a könyvet önmagában nem tekintjük művészeti alkotásnak. Ő másképp tekintette annak). Ezeket a műveket ő maga nem-könvyekként, anti-könyvekként, pszeudo-könyvekként, kvázi könyvekként, vizuális könyvekként, konceptuális könyvekként, projekt könyvekként, manifesztum könyvekként stb definiálta.

Mondhatni, tobzódtam, amikor a Reina Sofiában betértem a munkásságáról készült kiállításba. Egy csomó nem-szöveg, ami azzal kísérletezik, hogy a betű helyett mit használhatunk a közlendő kifejezésére, hogy milyen kollektív képezeteink vannak a nyelvről, az irodalmi műfajokról, és egyáltalán a szövegről, mint olyanról.

Csupasz, hófehér falak, apró képkeretbe csomagolt icipici üzenetek.

Tökéletes unalomnak tűnik, mégis az idő, amit a kiállításban töltöttem, nagyrészt a falhoz tapadva, különböző pozíciókban olvasva, és hangosan nevetve telt. És nem csak nekem, a többi látogatónak is. Hogy lehet ez?

Az egész kiállítás egy roppant felszabadító, Carrión munkájából táplálkozó felszólítással kezdődik: Ne olvass! Egy kiállítás esetében azt hiszem ez tényleg pozitívan hat a látogatókra. Végre egy hely, ahol csak nézni kell, mászkálni és beszívni amit a kiállítás üzen. Bár egy kiállításokhoz nem szokott látogató, lehet, hogy inkább kétségbe esik a feladattól, de a kíváncsiságát mindenképpen felkelti.

A vicc az egészben, hogy miután beléptél ebbe a steril, laboratóriumi hangulatot idéző világba, rájössz, hogy nem tudsz nem olvasni, hiszen a kiállított műalkotások betűkből állnak. A betűket pedig az az ember, aki tud olvasni, nagyon nehezen tudja csupán vizuális tényezőként szemlélni és a hozzá társított értelmezést (hangot, szavakat és mondatokat) nem odagondolni. Ez az, amivel Ulises Carrión pályafutása alatt kísérletezett, ez a kocept a művészetében. A kiállítás pedig szuperbölcsen alkalmazkodik ehhez, és már a cím elolvasása, és a térben tett első blikk után átérzed a problematikát, ami egy életen át foglalkoztatta az alkotót. Még nem láttam kiállítást, ami ilyen gyorsan beszippantott volna a saját világába - tény, hogy mindenki, aki körülöttem mászkált, nagyon szofisztikáltan szemlélődött és értelmiségi poénokon kacagott. Szóval nem vagyok benne biztos, hogy ez a téma akárkit meg tudna szólítani. De hogy te is értsd a dilemmámat, íme néhány példa:

Ő a Syllogisms című alkotás első darabkája, a szöveg a következőképp szól: Ha A egyenlő B-vel, de B nem egyenlő C-vel, akkor D rendkívüli. Mindenkinek ismerős a stílus? A további darabokon ilyenek találhatók még: Amennyiben A és amennyiben B, akkor X. Vagy amennyiben A igaz és B is igaz, akkor AB hamis stb. Én nagyon jól szórakoztam, és a tökéletesen értelmetlennek tűnő iskolai matekfeladatok jutottak eszembe. De vajon egy gyerek, vagy egy iskolázatlan felnőtt is értené miről van szó?

Egy másik példa a Szonettek c alkotás.

Rengeteg A4-es papírlap fehér keretben, rajta egy-egy szonettel. Például a lábjegyzet szonett, az aláhúzott szonett, vagy a híres szonett.

Imádtam, rajongtam érte, legalább 30 percen keresztül bogarásztam a bolondnál bolondabb szövegeket. De ha nem tudnám, hogy mi a szonett, nem ismerném Shakespeare-t és nem lenne fogalmam néhány tudományos írásmódbeli formáról, amiktől a racionálisabb talajon mozgó kutatók a falat kaparják, nem találnám mókásnak, ironikusnak és zseniálisnak. Sőt, egyszerűen értehetetlen lenne.

Ezen gondolkodtam, amikor a kiállítás szószedetét bogarásztam,

amikor a Diagrams of the Theory of Rumor című alkotáson nevetgéltem,

vagy vicces felhívásokat olvastam.

Aztán megpillantottam az alábbi művet, és azt gondoltam: Rendben van, valamit elbénáztam.

Hiszen már a legeslegelején megmondták, hogy ne olvassak, én mégis azt tettem. Nem kapcsoltam ki a szofisztikált üzemmódot. Hiszen ezek nem szövegek, hanem képek! Nem betűk és szavak, hanem színek és képek. Nem-szövegek. Anti-szövegek. És én ezt félretettem. Akartam, hogy szöveg legyen. És nekem az is volt. Jó szöveg. Nagyon jó szöveg.

De aki szófogadó, és nem akarja, annak lehet kép. Vagy betűhalom, vagy szószedet, vagy káosz, vagy éppen rend. Bármi, amit szeretne.

Azt hiszem, a kiállítás, és általa Ulises Carrión is maximálisan elérte a célját: lehetővé tette a értelmezés szabadságát.

Mindenkinek ajánlom kipróbálásra, rendkívül jó érzés a dolgokat legalább egy kis időre nem komolyan venni és pont ezzel nagyon komolyan venni.

Csók,

Múzeum