Múzeummá válásomban alapvetően múzeumlátogatásokkkal inspirálódom, miközben nyitott szemmel járok és megosztom veletek a kultúra interpretációjának újdonságait - múzeumokon innen és túl.
A legérdekesebbek számomra a határesetek. Azok az interdiszciplináris megoldások, amelyek egymástól látszólag távoli területeket kapcsolnak össze, így hoznak létre meglepő kulturális hozzáférési lehetőségeket, és vonnak be addig soha nem látott közönséget.
Remek példa erre a DiverCity - diving into diversity in the museum and the city múzeum- és várospedagógiai projekt, amelynek madridi szakmai programjain a szüleimmel együtt én is részt vettem - ez az oka, hogy az elmúlt napokban kissé eltűntem a szemed elől!
A két éves nemzetközi DiverCity projekt egy komplex interpretációs kísérlet, amely folyamatos elméleti és gyakorlati partneri együttműködésre épül. Célja a múzeumpedagógiai, a művészeti és a kulturális mediációs módszerek kölcsönös adaptálása a múzeumokban és a városi terekben, különböző szociális (etnikai, nemi, korosztályi) szempontból hátrányos helyzetű társadalmi csoportok bevonása érdekében. A projektben a sokszínűség alapvető értékként, az érzékenyítés, az önkifejezés és az együttműködés alapvető módszerként jelenik meg. A három napos workshop alatt hat ország hét partner szervezete osztotta meg egymással és az érdeklődőkkel a DiverCity projekt során fejlesztett és tesztelt módszereit, a résztvevők saját élményű gyakorlatain keresztül.
Itt éppen a "What makes you move?" című festményünket készítjük a csoportom tagjaival. A festés előtt alaposan megvizsgáltunk két, eredendően össze nem tartozó műalkotást és tartalmi kapcsolódást kerestünk köztük. A közös üzenetet a fenti címmel fogalmaztuk meg, azután vizuális ábrázolással, majd a talán legnagyobb bátorságot igénylő formával: testmozdulatokkal és hangokkal is kifejeztük.
Madrid kollektív várostérképét egymás szubjektív emlékeiből raktuk össze. Személyes történeteink mindenkiben más és más asszociációkat keltettek, amelyeket hozzáadtuk egymás történeteihez. Így egy-egy helyszín rendkívül árnyalt képet kapott, amiből kiscsoportonként jelenetet készítettünk és mutattunk be egymásnak. Ebben a gyakorlatban én drámai szerepet játszottam: a korábban öngyilkosságok helyszíneként elhíresült madridi viadukt tartópilléreként a "Szomorú vasárnap" című dalt dúdoltam :-(
Egy másik gyakorlatban mindannyian saját magunk szobrát formáltuk meg a padlóra szórt változatos anyagokból. A szobrokon keresztül bemutatkoztunk egymásnak, majd minden információt töröltünk, és kizárólag a szobrok vizuális látványára építve olyan kis kiállításokat készítettünk, amelyek közös koncepciója teljesen elszakadt az elemek eredeti tartalmától, és egy képzelt történetet fejezett ki. A mi csoportunk kiállítása, a "Birth of Feminism" például a feminizmus születése és a vulkánkitörések összefüggéről szólt.
Workshop tapasztalatainkról találó kulcsszavakat kerestünk. A tükördarabokra írt egyéni kifejezéseink hűen tükrözték közösen átélt élményeinket, amit az elemek különféle elhelyezése új jelentésekkel gazdagított. Sajnos nincs fotóm a közös csoport-tükörképről, aminek elkészítése: a tükrökbe való belehelyezkedés komplikált, különböző "nézőpontokat" összehangoló, látványos térbeli akció volt.
Személyes érzéseinket, hangulatainkat egy másik gyakorlat keretében színnel, felülettel, formával és állattal is jellemeztük. Mindez egyben az én esetemben egy kék, puha, kerek zsiráfot jelent. A többieké is hasonlóan kellemes lény lett, és jellemzően mindenkié kerek, ami a workshop nyelvére lefordítva az együttműködésre, a csoport összetartására utal.
A stencil workshopon Juan Avellano street art művész segítségével elkészítettük a saját portrénkat. Követőim számára nem újdonság, hogy éppen itt Madridban, a Pradoban, Hieronymus Bosch "Gyönyörök kertje" című festményén találtam rá önmagamra. Kezes-lábas stencilem megrajzolása és kivágása komplikált feladat volt, de sikerült!
Szüleimmel együtt kipróbáltuk a festékfújást. Egyáltalán nem egyszerű! Hol kevés, hol túl sok megy rá. Sebaj, majd otthon begyakorlom!
A stencil workshop után egészen más szemmel kezdtem ránézni a városi műalkotásokra. Például az Embajadores közelében álló hajdani dohánygyár alternatív művészek által készített falfestményeire,
amelyek kísértetiesen idézték meg a 19. századi munkásnők, gyermekeik és hozzátartozóik alakjait.
A városi sétára a workshop résztvevőivel és a szüleimmel együtt mentem, akik a Néprajzi Múzeum részéről a DiverCity projekt munkatársai. A képen Végh Pannit látod, aki a szintén projekt partner Artemisszió Alapítvány munkatársa, és akit hozzám hasonlóan lenyűgözött a látvány.
A kortárs művészeti központként és rendhagyó városi térként működő gyár területén közösségi kertet,
és bringajavító műhelyt is találtam,
de leginkább a falakat, kapuk felületét beborító izgalmas stencilekre figyeltem,
és próbáltam megfejteni az üzeneteiket,
amelyek persze elsősorban a madridiakhoz szólnak Diktátor Chips reklámként,
vagy éppen Fülöp spanyol király (?) és a menekülthelyzet aktuális, ellentmondásos ábrázolásával.
Lejártam a lábam.
Mire kikeveredtem a dohánygyár alagsorából, beesteledett.
Ugyan egy pirinyó hostelszobán osztozunk a szüleimmel a ház legfelső emeletén, ha összehúzzuk magunkat, a mi lábunk nem lóg ki az ablakon.
Jóéjt, Madrid!
Csók,
Múzeum
|