Kedves Olvasóm,

Szüleimmel most indulunk haza Madridból. Hosszan, és éjaszkába nyúlóan fogunk utazni, úgyhogy gondoltam, legjobb lesz egy esti mesével búcsúzni. Köszönöm, hogy követtél erre az utamra is, nemsokára újra találkozunk!

Eggyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű, korinthoszi oszlopsor. Az oszlopok igen fontos épületet tartottak, a madridi Antropológiai Múzeumot. Éppen ezért meg is érdemelték a méltó viseletet: fiatal múzeumlátogatók rengeteg színes textilszalaggal tekerték körbe őket. Így ugyan veszítettek pompájukból, de ők ezt egy cseppet sem bánták. Jobban szerettek otthonosak, színesek és csalogatók lenni, semmint fenségesek, ámde ridegek.

A múzeumnak épült klasszikus épület elején amúgy is ez a felirat áll: Nosce te ipsum! / Ismerd meg önmagad! - ehhez igen is jár egy hívogató külső.

Szóval, az oszlopok nagyon büszkék voltak, hogy rengeteg látogató sétál át közöttük, megtekinteni azt a rengeteg érdekességet, amit a múzeum belseje rejt. Egy hiba volt csak, hogy az oszlopok soha nem tudtak bemenni és megnézni mindezt. Mindig csak a kifelé jövő látogatók arcáról olvashatták le, hogy odabent bizony valami nagyon klassz dolog lehet. Egy ideig ez cseppet sem zavarta őket, mert a színes szalagok miatt rájuk is kellő figyelem terelődött, de esténként, amikor egy látogató sem jött, gyakran elbeszélgettek egymás közt, hogy nekik miért nincs lehetőségük be-be kukkantani a belső titkokba. Igazából irigykedtek.

De egyik nap csodás dolog történt. Ragyogó napsütéses vasárnap reggel volt, és az oszlopok arra lettek figyelmesek, hogy rögtön nyitás után egy aprócska kisfiú lépdel felfelé a hatalmas múzeumlépcsőkön. Hozta magával a családját is, akik úgy jöttek utána V alakban, mintha a kisfiú lenne a csatában támadó sereg hadvezére. De ahelyett, hogy belépett volna az oszlopok mögött rejlő titkok kamrájába, megtorpant az oszlopsor előtt és kedvesen rájuk mosolygott. Sziasztok! - mondta, majd egytől egyig kedvesen végigsimogatta, körberohangálta és összekacarászta őket. Az oszlopok nagyon boldogok voltak a kiemelt figyelemtől, és igazán sajnálták, amikor a szülők behívták a kedves kisfiút. Az oszlopoknak nagyon vidám napja volt, különösen egyes és négyes látott mindent szebbnek mint rendesen, mert ők általában kevesebb figyelmet kapnak, mint a középen álló kettes és hármas.

A nap végén, ami vasárnaponként a délután 3 órát jelenti, elkezdtek kifelé szivárogni az emberek. Az oszlopok nagyon izgatottak voltak, hogy mit fognak látni a kacagó kisfiú arcán, és remélték, hogy távozáskor esetleg még rájuk kacsint. Egyes és négyes megállás nélkül kérdezgették kettest és hármast, hogy látják-e már közeledni őt a kapu nyílásakor. És amikor végre megérkezett, alig győztek ámulni csodálkozásukban. A kisfiú egy halom papírdarabbal érkezett. Leültette a családját a lépcsőre piknikezni, majd hátrafordult, felmászott az oszlopokhoz, letelepedett egyes talapzatára, és elkezdett mesélni a kezében tartott papírlapokról.

- Sziasztok oszlopok! Tudtátok, hogy a múzeumi dolgozók minden gyereket megkérdeznek, hogy mi tetszett nekik legjobban a benti kiállításokon? A gyerekek pedig lerajzolják és ezzel elmesélik emlékeiket, történeteiket. Csak azt nem értem, miért felejtik el kihozni őket nektek. Hiszen mindenki tudja, hogy azért készülnek, hogy meséljenek nektek is arról, amit ilyen kitartóan hordoztok. Na mindegy is, én kihoztam megmutatni őket.

Az oszlopok már majdnem fickándozni kezdtek izgalmukban, de inkább abbahagyták, mert az épület fura hangokat hallatott.

- Ez itt például - mutatta föl a kisfiú az első papírlapot - a múzeum történetét bemutató aprócska kiállítás egy hatalmas óriás csontváza.

- Még szerencse, hogy az antropológiai múzeumok már nem a furcsa alakzatokat mutató csontokkal és az emberi evolúcióval foglalkoznak, mert én is nagyra szeretnék nőni, de biztosan nem akarom egy múzeumban kiterítve végezni. - ezzel elővett egy újabb papírlapot.

- Róla itt azt gondolom, hogy az Interculture - Reviewing Rites of Passage című kiállítás egyik teljes alakos maszkja, amiről Pedro készített rajzot. Egyetértek vele, ez nekem is nagyon tetszett.

Készítettem róluk fotókat is, hogy még jobban el tudjátok képzelni - mondta, azzal átült kettes lábához, és ott kezdte mutogatni a fényképeket.

- A múzeum elkezdett fiatalokkal együtt dolgozni, akiket már ti is ismertek, mert ők tekertek titeket is ezekbe a csinos ruhákba. Az együttműködés neve interkulturalitás és az egész múzeumi tér telis tele van a fiatalok alkotásaival, amiket a múzeumi gyűjteményből inspirálódva készítettek. Újrajátszottak rítusokat kortárs környezetben, újrahasznosított anyagokból készült maszkokban, divatbemutatót tartottak, épületdizájnt terveztek és mindent, de mindent belaktak, amitől én is érthettem, hogy milyen párhuzamok vannak az én életem és egy 100 éve élt afrikai törzs gyerekei és mindennapjai közt.

-Jaj, és még valamit meg szeretnék mutatni! - kiálította a kisfiú, és átült egy másik oszlop lábához. - Találtam egy mesét az inuit kiállításban! A hős neve Kiviuq, aki nagyon izgalmas kalandokba keveredik, találkozik egy óriás kannibál méh-nővel, egy bogár-nővel, aki megpróbálja megölni őt szúrós farkával, egy farkasnővel, akinek a férje egy fatörzs, egy rókanővel, és egy grizlicsaláddal, akiktől samanisztikus erejének köszönhetően menekül meg.

Az oszlopok nagyon izgatottak lettek és kérték a kisfiút, hogy meséljen részletesebben. Így az előkapta az ősi inuit meséről készült művészeti alkotás fotóját, amit a kiállításban készített, és mesélni kezdett.

- A történet úgy szól - kezdte a kisfiú -, hogy hosszas kalandjai után Kiviuq elvesz feleségül egy libalányt, akitől születik két szépséges gyermeke. De liba asszonyság visszavágyik a madarak földjére, ezért gyermekeivel útrakel és hátrahagyja Kiviuq-ot, a sámánfiút. Kiviuq nagyon szomorú lesz és újabb kalandokra indul, hogy megtalálja családját a madarak földjén...

A kisfiú csak mesélt, mesélt és mesélt. Az oszlopok nagyon élvezték az izgalmas és kalandos fordulatokat, a halkészítő mester történetét, aki óriáshalat ajándékoz a hősnek, hogy azzal utazhasson, a különféle furcsa lényeket, akikkel Kiviuq találkozik, és persze a család egyesítéséről szóló boldog befejezést.

Ezután már sosem irigykedtek, mert tudták, hogy odabent a házban, amit tartanak, végtelen történetek rejlenek, amiből minden látogató hazavisz egy kicsit és továbbmeséli őket. Az oszlopok maguk közt is szerettek ezentúl esténként, az utcai lámpák fényénél fantasztikus történeteket szőni, új lényeket kitalálni és kalandor oszlopokról álmodozni.

Itt a vége, fuss el vége, aki nem hiszi, járjon utána!

Én pedig búcsúzom kedves olvasóm,

Adios!

Kiss Múzeum