Tárgyakadémia 100+
Gördeszka 2017-02-09 07:32

A gördeszkát hosszas könyörgések után kaptam karácsonyra, apukámtól. Általánosban eléggé fiús lány voltam. Mint minden gyereknek, nekem is rengeteg fellángolásom volt különböző hobbikat illetően. Eleinte dobolni akartam, aztán rátaláltam a gördeszkára.

Az iskolában sosem tartoztam egyetlen csoporthoz sem, mindenkivel könnyen megértettem magam, egy idő után viszont úgy éreztem, szükségem van valamire, ami állandó, és leköti a figyelmemet. Akkoriban gyakran álmodtam arról, hogy gurulok, ezeket az álmokat elmeséltem a szüleimnek is, hogy még inkább meggyőzzem őket arról, mekkora szükségem van gördeszkára. Legnagyobb meglepetésemre, karácsonykor egy fura tárgyat láttam a fa alatt. Amikor apukám odaadta, el sem akartam hinni, hogy megkaptam az áhított deszkát. Ebben az időben jelent meg és nagyon nagy hatással volt rám egy film, a Lords of Dogtown, amely egy csapat gördeszkás életét mutatja be. Szóval amint kicsomagoltam a deszkát, ki is mentem az utcára kipróbálni. Itt tudatosult bennem először, hogy amit fejben nagyon tökéletesen elképzelek, az a valóságban lehet, hogy nem állja meg a helyét. Mégsem olyan könnyű ráállni és meg is maradni ezen a szerkezeten.

Szenteste a húgommal ketten álldogáltunk a csendes utcában, és egymás után próbáltuk mozgásba hozni a gördeszkát. Mindig is vállalkozó szellemű gyerek voltam, így a filmben látott mozdulatokkal próbálkoztam. Eléggé viccesen nézhettem ki, ahogy télikabátban, két kézzel próbálom hajtani magam a deszkán. Az első néhány kudarcba fulladt „gurulás” után arra jutottam, nem feltétlenül szenteste kell ezt kipróbálni, és különben is, csak a tele hasam lehet a probléma, szóval elnapoltam a különböző trükkök begyakorlását. Teltek-múltak a napok, a gyakorlás pedig egyre későbbre halasztódott. A deszka azóta többször helyet változtatott. Volt már a hátsó teraszon, a kerti ládában, a pincében, a lépcsőfordulóban, a bejárati ajtó előtt. Legutóbb márciusban vettük elő, amikor hirtelen felindulástól vezérelve ismét nekiálltunk a deszkaprojektnek.

Azért választottam ezt a tárgyat mint kakukktojást a maga kategóriájában, mert sosem használtuk, sem sporteszközként, sem közlekedési eszközként. Sokkal inkább egy emléket őriz, egy érzést. Meg azt a valamit, ami minden gyerekben, bennem még ma is elég sokszor megfogalmazódik: birtokolni akarnak valamit, amire nincs is szükségük. A falra valószínűleg előbb kiraknám, mint fontos állomását és időszakát az életemnek. Úgy gondolom, tökéletesen szimbolizálja viszonyomat a világhoz. Sokszor szeretnék valamit, és addig harcolok érte, amíg sajátomnak nem mondhatom, aztán amikor az enyém, lemondok róla, mert nincs meg az az izgalom, ami elvitt hozzá.

Egyszer, úgy 8. osztály körül bevittem a deszkát a suliba, természetesen mindenki ki akarta próbálni. Egyetlen probléma, hogy ezt a folyosón tettük. Jó fej osztályfőnökünk, bár mindenben nagyon elnéző volt, elkobozta tőlünk. Mielőtt azonban elzárta volna az irodájába, felállt rá, és elgurult a folyosó végéig. Ezzel sokat nőtt a szemünkben. Másik meghatározó dolog az életemben, a középiskola utolsó két éve, amikor megismertem egy népszerű csapatot a 15–18 éves lányok körében, a deszkás fiúkat. Közülük is egyet, akit sokáig múzsámnak és fő inspirációs forrásomnak mondhattam. Az iránta érzett vágy nagyon hasonló ahhoz, sőt lehet, hogy teljesen megegyezik azzal az érzéssel, amit a saját gördeszkám iránt éreztem. A vágyat valami iránt, ami nem lehet az enyém, mégis jelen van az életemben.

Az elmúlt években egyre több időt töltöttem egy társasággal, akik erősen kötődnek a deszkás szubkultúrához, grafikusok, zenészek, kiöregedett deszkások. Nem olyan régen találtam egy angol nyelvű cikket, amely tökéletesen megfogalmazza érzéseimet a gördeszkával kapcsolatban: “I still get goose bumps when I hear the sound of skate wheels turning, a fashion PR friend in her mid-30s confessed to me recently. People told me I would grow out of it, but I never did.” Még mindig libabőrös leszek, ha meghallom a guruló kerekek hangját. Azt mondták, ki fogom nőni, de sohasem tettem.

Kiss Krisztina Noémi

 

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

Fotó: Béres Márton/METU

személynév