©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Lolita, mit tettem az életeddel?

Vladimir Nabokov azonos című regénye alapján Lolita megrontott kislányként lehet ismerős. Japán népszerű szubkulturális divatirányzatának azonban ehhez nem sok köze van.

Japán divat, brit hangulat

Tavaly egy budapesti divateseményen megjelent néhány fiatal lány, különös, kislányos ruhákban, erős, távol-keleti hatásokkal operáló sminkben. Bár az ilyen alkalmakban a legjobb az, hogy bárki viselhet büntetlenül meglepő kreációkat, a lányokra többen felkapták a fejüket. Pedig első pillantásra felismerhető volt, hogy a Japánból érkező Lolita-szubkultúra képviselőivel találkoztunk. Az egyikük gótikus volt, a másik pedig édes. Mármint nem az én véleményem alapján, hanem az irányzat besorolásai szerint, de erről majd később. A londoni Victoria and Albert Museumban február 24-ig látható Kitty and the Bulldog: Lolita fashion and the influence of Britain című kiállítás a Japánban lassan két évtizede hódító Lolita-stílust, illetve brit divatirányzatok – elsősorban a gótikus, a viktoriánus és a punk – arra gyakorolt hatását mutatja be. A kiállításon kilenc teljes outfit tekinthető meg, amelyet a Tokióban vásároltak a Victoria and Albert állandó gyűjteménye számára – azonnal fel is fedezték benne a brit stílusjegyeket, és persze a kiállíthatóság lehetőségét. Hogyan keverednek viktoriánus jegyek a Lolita-öltözékekkel, és egyáltalán, kik azok a milliók, akik nap mint nap Lolitának öltözve élik az életüket?

Fogyasztás és illúzió

A nyugati kultúrában Lolita egyet jelent a szexuálisan vonzó és kihasznált fiatal lánnyal, ahogyan azt Vladmir Nabokov regényéből ismerhetjük. Japánban azonban a Lolita-stílus, bár kétségtelenül örök kislányokat hoz létre, nem kapcsolódik össze sem a pedofíliával, sem a vérfertőzéssel, sem Nabokovval. A nyugati szemmel egyébként is meglehetősen furcsának, olykor bizarrnak ható japán kultúra egyik kedvelt eleme a szerepjáték: a Lolita-szubkultúra maga is egy szerepen alapul, amely viszont valódi közösségeket hoz létre. Az első Loliták az 1990-es évek elején jelentek meg, éppen akkor, amikor a Hello Kitty brand elkezdte a felnőtteknek is szóló retró kollekcióját gyártani. Az eredetileg Yuko Shimizu által tervezett Hello Kitty-család 1974-ben jelent meg Japánban, az Egyesült Államokban pedig 1976 óta ismerik. A legismertebb közülük valószínűleg a Kitty White-figura. A Kitty név Lewis Caroll Alice Tükörországban című regényére utal, amelynek elején a főszereplő kislány egy Kitty nevű macskával játszik. Lewis Carollt többször érte pedofília vádja, így a névadás – főleg Lolita-szempontból – alsó hangon is pikáns, egyúttal olyan furcsa tükör-alakzatot hoz létre, melynek láttán a logikai feladványokhoz legendásan vonzódó író is örülne. Az első, érettebb közönségnek szóló Kitty-kollekció 1994-ben jelent meg, és ezzel egy időben kezdett el terjedni a Lolita-stílus is. Hello Kitty mára mindenki számára ismerős, világszerte ott van táskákon, pizsamákon, kulcstartókon, egyéb használati és haszontalan tárgyakon. Popcsapat kabalája és anime főszereplője is volt már a fehér macskafigura, a Lolita-stílus pedig egyre népszerűbb: igaz, a központja azért továbbra is Japán. A macskás játékok és póthajak örök kislányokat hoznak létre, akik hiába járnak a húszas éveikben, a maguknak választott közösségen belül nagyjából tizenkét évesek maradnak. Fontos leszögezni, hogy nem személyiségzavarról van szó. A Lolita-kultusz egyszerre menekülés a valódi, felnőtt létből a gyerekkorba, illetve a kulturális kategóriák közötti játékos határátlépések sorozata. Az átöltözés és a performativitás így valódi és kulturális értelemben is megvalósul: az identitás előadássá válik. Ezért lehetséges, hogy közösség tagjai között sok fiú és fiatal férfi is van, akik általában nem transzneműek. Több szociológiai iskola szerint a szubkultúrák lehetőséget adnak az egyénnek, hogy imaginárius szinten találjanak megoldást a problémáikra, ezáltal a problémák is relativizálódhatnak. Az irányzaton belül is lehet identitásokat váltani, hiszen létezik édes, klasszikus, gótikus, japán és punk Lolita is – a legelterjedtebb egyébként a tündéri, rózsaszínű és fehér látványvilággal és cuki napernyőkkel operáló édes Lolita, amely a gyereklányok stílusjegyeit túlzó módon hangsúlyozza. Ezen alkategóriák alapján világos, hogy milyen brit befolyás érheti a Lolita-stílust: a kislányos alapdarabokat ugyanis különféle kiegészítőkkel kombinálják, így jönnek létre a punk, vagy dark-goth outfitek. A Lolita-közösségek tagjai elmerülnek a képzelet, az illúzió és az előadás világában, ahol a ruhákon és a kiegészítőkön keresztül mindannyian azzá válhatnak, amire vágynak. Ebből a szempontból az egész jelenség a posztmodern identitások sokféleségének, és a fogyasztáson keresztül konstruálódó személyiség tökéletes metaforája. Az ehhez hasonló öltözködési kultuszokat bemutató kiállítások a tárgyi kultúra tudatos megismerésének kiváló eszközei lehetnek.

Egyéni valóságok

A Lolita-stílus, a japán street style megannyi változatához hasonlóan, egy meghatározott külső és belső normativitást működtet, amely leginkább a fogyasztásban fejeződik ki. A kamasz és fiatal felnőtt lányok nemcsak a mindennapi valóságuktól szabadulnak meg a beöltözés által, hanem egy olyan személyiséget vesznek fel, amely nem térben és időben, hanem külső jegyek alapján, gyakran virtuálisan létezik. Ahogyan a legtöbb szubkultúra esetében, a fogyasztáson keresztül létrehozott közös identitás a közösséghez való tartozás érzését erősíti. És ezek a ruhák bizony elképesztően drágák. Hogy mit tekintünk valóságnak vagy valódinak, az természetesen relatív, hiszen a Loliták számára felvett személyiségük éppen olyan valóságos, mint a hétköznapi. Jean Baudrillard elhíresült szimulákrum-elméletének lényege, hogy a posztmodern kultúra voltaképpen jelentett nélküli jelek halmaza, amelyek áruként cserélődnek. A szimuláció a létező olyan modellje, amelynek nincs valósága, az így keletkező minőség pedig hiper-valóság lesz. (A Mátrix-trilógia elején Neo egy Baudrillard-kötet másolatába rejt adatokat.)  Az identitás tehát alakítható, és a leggyorsabb váltást többek között a divat tágabb értelemben vett produktumai biztosítják. Nem véletlen, hogy a különféle brit irányzatok, amelyeknek egymásra hatásáról könyvtárnyi szakirodalmat lehetne felsorolni, a Lolita-stílusra is rányomták bélyegüket. A punk irányzat legfontosabb tervezője, Vivienne Westwood szerint a divat a radikális szubjektivitás eszköze – és ezt akár a Lolita-stílusról is mondhatta volna. A divat maga is hiper-valóságként működik, legfeljebb az átlagos fogyasztó kevésbé drasztikus módjait választja a szerepjátéknak és az identitásváltásoknak, a regulatív normativitás határain belül maradva. De ha jobban belegondolunk, valószínűleg a Lolita-jelmezek semmivel sem radikálisabbak, mint például az úgynevezett business casual stílus a maga válltöméses zakóival és ceruzaszoknyáival. Az is csak egy út, amelyen elindulva másvalakivé válunk.

Fotók: Victoria and Albert Museum