©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Csak a meglévő intézményrendszerben gondolkodni?

Április 29-én az Akvárium Klub Backstage Galériájában kicsi, ám annál fontosabb kiállítás nyílt, amely a kortárs magyar művészet és a múzeumok intézménykritikájának viszonyát vizsgálja Múzeumi határszegések címmel.

A kiállítóhely méreteiből adódóan a felkínált narratíva csupán vázlat lehet, de jól felépített, a maga nemében kerek egész képet ad egy komplex problémáról. A művek más-más szempontot vetnek fel, s így végigsétálva a terem négy betonfala mentén, a látogatóban számtalan gondolat merülhet fel a múzeumok jelen- és jövőbeli szerepét illetően.

A megnyitón persze elhangzott a költői kérdés: lehet-e erről a felkapott témáról egyáltalán újat mondani, lehetséges-e új utakat találni, főként a Ludwig Múzeum 2011-es, a témával részletesen foglalkozó Helyszíni szemle című tárlata után? A probléma aktualitását mi sem mutatja jobban, mint az utóbbi két évben készült művek sora. A magyar kortárs művészet és a múzeumok viszonyában a legfrissebb fejezetet az MMA-Műcsarnok-ügy kapcsán megfogalmazott művészi reakciók és problémafelvetések képviselik, amelyeket a kiállítás mintegy végkövetkeztetésként mutat be. Sugár János installációja a Kívül tágas projekt keretében vagy Nemes Csaba plakáttervei a kiállítás által felvázolt ív szinte reménytelinek is mondható lezárását alkotják. Nemes utolsó plakátja, mely akár művészek és kurátorok számára a jövő feladatait kijelölő kiáltványként is értelmezhető, azt sugallja, hogy a jövő a múzeumokon kívül kezdődik („2. Ne csak a meglévő intézményrendszerben gondolkozz!”). Az intézménykritika tehát képes lehet arra is, hogy megsemmisítse az intézmények hatalmát? Miért volna erre szükség? A kiállítás éppen azokra a problémacsoportokra mutat rá, amelyek Nemes művéig elvezetnek minket.

A tárlat remekül felépített, a rendezés ritmusa esztétikai élvezetet is nyújt. Három nagyobb egysége a múzeum különböző viszonyait vizsgálja: a tér, a műtárgy és a hatalom témájával kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Az első csoport könnyednek tetsző bevezetéssel indul: Jean-Luc Godard Külön banda című filmjének legendás jelenetét láthatjuk, ahol felállítják a Louvre-futás rekordját. 1964 a kiindulópont, az első polgárpukkasztó támadás a múzeumok hagyományos tekintélye ellen. A múzeumi tér funkcióinak újragondolásához kapcsolódik Lakner László 1972-es projektje, amely a Szépművészeti Múzeum mint focipálya használatát veti fel. A belső tér újrahasznosításának ötlete azt a klasszikus felfogást kérdőjelezi meg, amely szerint a múzeum a modern társadalom temploma, ahol tiszteletteljes csendben, passzív befogadóként kell viselkedni. Ehelyett Lakner, Godard nyomdokain, az aktív látogató ideáját vizionálja.

A belső térrel foglalkozó alkotások után két munka a múzeum külső határainak manipulációjára tesz kísérletet: Nemes Csaba (Akzent, 1993) a Műcsarnok kerítését változtatja művészi alkotássá, megkérdőjelezve az intézmény fizikai határainak érvényességét, Sugár János pedig (Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002) egy építési függöny segítségével feje tetejére állítja a Műcsarnokot. Utóbbi alkotás 2013-ban, éppen a Műcsarnok körül kialakult helyzet kapcsán értelmezhető intézménykritikaként, holott eredeti kontextusa a látás és képi befogadás változásait vizsgáló 2002-es tárlat volt. Sugár installációjának fotója azonban címe és provokatív gesztusa miatt az utóbbi időben politikai jelentést kapott: az AICA tiltakozó nyilatkozatát a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló 2012-es kormányhatározat ellen a tranzitblogon szintén ez a mű illusztrálta. Úgy tűnik, minden egy irányba mutat, a múzeumi tér megkérdőjelezését történetileg vizsgáló blokk számos előreutalást tartalmaz a kiállítás utolsó egységére.

A második csoportban a műtárgyak és az intézmény viszonyának problematikusságára mutat rá Gerber Pál két műve. A tárgyak feliratai alapvetően befolyásolják a látogatók véleményét, így az intézményeket óriási felelősség terheli: szinte bármit állíthatnak a kiállított tárgyakról, így válik Michelangelo Mózese a demokrácia kritikájává. („Egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy az igazságnak prioritást kell élveznie a többségi állásponttal szemben.”) A veszély nem kisebb, mint a műtárgyak anakronisztikus, demagóg felhasználása bizonyos politikai érdekek mentén. Az intézményi kanonizáció tekintélyéről mindent elmond, hogy egy szobor homályos képéről fenntartás nélkül elfogadjuk, Bartók Bélát ábrázolja, ha a múzeumi felirat ezt közli velünk. De mit is tehetnénk egyszerű látogatóként, szaktudás hiányában?

Mire elérünk a kiállítás harmadik, a hatalom és a múzeum viszonyát vizsgáló részéhez, világossá válik, hogy valójában minden mű a hatalom különböző aspektusait veti fel. Az intézménykritika legfontosabb feladatának tűnik, hogy rámutasson a visszásságokra, melyek a múzeum tekintélyes (egyeduralkodó? megkérdőjelezhetetlen?) társadalmi szerepéből erednek. A harmadik csoport művei szisztematikusan vizsgálják a múzeumi kizsákmányolás létező formáit: a struktúra különböző szereplőinek (múzeumi dolgozók, művészek és műgyűjtők) problematikus viszonyán keresztül. Láthatjuk Sugár János legendás graffitijének fényképét, amely konkrétan a Kogart és a VAM, általánosabb szintén minden hasonló intézmény működését kritizálta (Wash your dirty money with my art, 2008). Hecker Péter festménye az arc nélküli, automatizált ismeretátadás jelenségét mutatja be, de bennem a múzeumi önkéntesség nagyon aktuális magyarországi problémáját is felidézte. Mennyiben etikus kihasználni pályakezdő fiatalok tömegeinek lelkesedését a fizetett munkaerő helyettesítése céljából? Valóban ez-e az ideális megoldás a múzeumok szorongatott pénzügyi helyzetére? Ez persze átvezet Mécs Miklós (Friss/PechaKucha) megállapításához: „…művésznek lenni ingyenes passzió...” A sokszor elhangzott kritika magába foglalja a milliárdokat megforgató műgyűjtés és a kulturális dolgozók, művészek helyzetének ellentmondásosságát is.

A felvetett problémák persze (egyelőre?) megválaszolatlanok maradnak, de a kiállítás Nemes Csaba már említett plakáttervével felvillant egy lehetséges alternatívát: a trendekről lemondó, a meglévő intézményrendszeren kívül, közvetlenebb nyelvezetet létrehozó, lokális problémákkal foglalkozó, szociálisan elkötelezett plebejus művészet utópiáját. A teremből kifelé menet pedig elgondolkodhatunk, vajon ez igazán valós alternatíva-e: ki lehet-e törni – vagy másképpen –, van-e értelme kitörni az intézményi struktúra hatalmi hálójából. De ez már egy következő kiállítás témája lenne (például hasonló gondolatot vetett fel az aktivista művészet bemutatásával a 7. berlini biennálé).

Múzeumi határszegések

Kurátorok: Barkóczi Flóra, Nagy Kristóf

A kiállítás megtekinthető: április 30. - május 9., Akvárium Klub Backstage Galéria (Budapest, Erzsébet tér).

Fotó: Magyari Zsolt

Lead kép: Hecker Péter Information, 2010