Jó negyven éve már, hogy a Rákóczi-gimnáziumban dolgozatot írtunk. "Mondj egy Hemingway-regényt!" - suttogta valaki a körülötte ülőknek. "Akiért a harang szól" - jött a segítség. A súgás eredményeként született dolgozatból tanárunk - a kamaszok vaskos röhögését kiváltva - felolvasta a regénycímet: "Aki írta, annak szól". A múltban barangolva ez a történet bukkant fel emlékezetemben, és kívánkozott ennek az írásnak a címéül, a két bemutatandó könyv kiváltotta gondolatok kapcsán.
A múzeumok természetüknél fogva a múltat gyűjtik, a múlt emlékeit és a múlt események dokumentumait. Még a jelen is, amikor dokumentálják és raktárba zárják, múlttá válik a kezükben. Vajon egy olyan világban, amikor minden oldalról dől ránk, hogy ne törődjünk sem a múlttal, sem a jövővel, "éljünk" a mának, minél szabadabban, fogyasszunk erőnkön felül, mert nem a belső értékek, hanem a birtoklás a személyiség mércéje, időszerű-e hogy a múzeumok saját múltjukban, egyáltalán a múltban vájkáljanak. Annyira még nem változott meg a világ, hogy egy évszázados, illetve másfél évszázados jubileum mellett elmenjünk - mondhatjuk, görcsösen kapaszkodva hagyományainkba, amelyeket egyre nehezebb az utódgenerációkba beleplántálni. Ez a két múzeum mindenesetre szép és igényes példáját adta a múlt, saját történelme megbecsülésének. Kérdés, hogy ez mennyire jelenti a fenntartó közösség múltjának megőrzését, felmutatását, s hogy ez a közösség mennyire rezonálhat rá - mint ahogy az is, hogy a globális korban lassan elfelejtkezhetünk-e a múltról. Talán kiderül a recenzió végére.
Mindkét kötet nagyalakú (A/4, vagy ahhoz közeli), kívül-belül többszínnyomású, súlyos, fényezett papírra nyomott, elegáns, drága kiadvány. Ellentmondásos gondolatok kavaroghatnak bárki fejében ennek láttán, és tudván, milyen nehézségekkel néznek szembe a megyei és más múzeumok ma Magyarországon. Úgy gondolom, az előremenekülés egyik megnyilvánulásaként ünnepelhetjük a két vállalkozást.
Mindkét kötet elmozdult a holtpontról, amelyet a szakmabeliek által szakmabelieknek írt és szerkesztett drága, igényes kiadványok jelentenek. Nem egyforma lépést tettek, és mindkettőben további lehetőségeket is megláthatunk, mégis, a múzeumok is, jubileumi kiadványaik is érdemesek az ünneplésre. A helytörténet iránt érdeklődő, azt az oktatásban felhasználó pedagógusoknak éppúgy ajánlhatók, mint minden múzeumot és kultúrát szerető embernek.
100 év 100 tárgy
A Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága a Savaria (a Vas megyei Múzeumok Értesítője) 32. évfolyam 1. kötetét (szerkesztette Vig Károly) a múzeumi gyűjtemény látványos bemutatásának szentelte, és ez egyben a hasonló című kiállítás vezetője is.
A megyei múzeum a Vasvármegyei Kultúregyesület szombathelyi, 1908-ban "a magyar nemzeti közművelődésnek" emelt (!) épületében helyezkedik el. A kötet borítóján egy, a megnyitás napján írt, az épületet ábrázoló képeslapot (nagyon frappáns), alatta pedig a múzeum gyűjteményének becses darabjait látjuk, jeles tárgyak képéből alkotott, színes szalagot. Élvezet kézbe venni, lapozgatni a méretes albumot, amelynek feltűnő jellegzetessége a hideg színek használata volna, ha sok műtárgy nem hordozna anyagában, színezésében másfajta színvilágot. (Ez különben a másik bemutatott kötetre is áll, ha nem ilyen mértékben is.) A lapok kitöltése a környezetvédő szempontjából remek, mert nem papírpazarló, ugyanakkor a felületkitöltő lila foltok használata nem mindig tetszik (nyilván nem tűnt fel tárgykiemelő funkciójuk). Kevés fehér felület marad, sőt az oldalpárok néha annyira zsúfoltak, hogy nem hagyják élni a látványos tárgyakat. A múzeumot és a tárgyait egyenként is ünnepelni készülő recenzens vágyott volna a szellősebb tördelésre.
Tartalomjegyzék nincs, de mellőzhető is, hiszen a megyei közgyűlés elnökének és alelnökének köszöntői után csak néhány oldalt töltenek meg az egyes tárak kezdetét egy-egy oldalban bemutató szöveges-képes leírások. A 16. oldaltól már az adott évek gyarapodásából kiválasztott tárgyat-tárgyakat mutatja be a kötet, változatosan elhelyezett évszámok szerint. Egy-egy tárgy gyakran dupla oldalt kap. Sokszor a (végig jó minőségű, többnyire sötét háttér elé állított tárgyakról készült) fotók az egyik egész oldalt betöltik (vagy átnyúlnak a szemközti oldalra is). A szövegek a tárgy rövid, szakszerű, magyar és angol nyelvű leírásai; egy vagy néhány irodalmi hivatkozás nyújt fogódzót a bővebben érdeklődőknek, és a fennmaradó felületen a tárgy történetét mutatja be az illető gyűjtemény gondozója vagy tudományterület kutatója, restaurátora. Azután kiderül, hogy a cím csalóka: van év, hogy több darabból álló tárgyegyüttest tartalmaz a dupla oldal, és van év, amelynek tárgyai több oldalt töltenek meg (pl. a Végh-gyűjtemény egyes darabjai 1951-ből). A múzeum szakemberei szinte a lehetetlenre vállalkoztak, amikor ilyen különböző fajtájú és fajsúlyú tárgyakat állítottak egymás mellé, és szerencse, hogy felrúgták a merev rendszert, amelyet a máshonnan ismerősnek tetsző cím sejtet.
Összességében a múzeum történetének szép és érdekes keresztmetszetét kapjuk. A leírások legtöbbször a régészet, néprajz, művészettörténet és természettudomány területen jártas szakembernek vagy érdeklődőnek szólnak, tehát évről évre másnak. Így nehéz a kötet célcsoportját megbecsülni, azaz körülhatárolni azt a látogatói, olvasói kört, amelynek szól. Semmiképp sem szólít meg új csoportokat, a múzeumok irányt fogékony, érdeklődő köröktől viszont figyelmet és elismerést várhat. Ha meg akarta volna szólítani közönségének egy jól körülhatároló csoportját, azaz egy felhasználói kört, megtehette volna szavakban, stílusban, tartalomban, és úgy is, ha a múzeumban magukat jól érző, a tárgyak közelében ámulaton, örömön, figyelésen rajta kapott látogatók fényképe is bekerült volna a kötetbe. Erre is, a másik kiadványra is (sok hazai múzeumi kiadványra) jellemző ez a személytelenség. A tudós visszafogottsága?
Nem lehet szó nélkül hagyni
A kötetben előfordulnak szerkesztési hibák vagy legalábbis engedékenységek. A grafikus például több ruha képéhez durva árnyékot kreált. Az elsőként bemutatott, érdekes terítő szélén futó török feliratra felhívja a figyelmet az a tény, hogy megfejtéséhez a múzeum külső segítséget kért - de nem tudjuk meg, sikerült-e megfejteni, és mi az eredmény. Ebben a szövegrészben tíz személynév található, amelyek közül alig ismer egyet-egyet a recenzens (aki történelemből tanulatlan ugyan, de az ilyen adatközlést tudományos, nem pedig ünnepi kiadványba valónak gondolja). Az 1966-ban beszerzett, 1904-ben készült képeslapok négy darabja egy szerelmespár egymásra találását ábrázolja. A német nyelvű, kézzel írt, jól olvasható (a némafilmet vagy a kaján családi fotóalbum-bejegyzéseket idéző), enyhén gúnyos kommentárok jól magyarázzák az eseményt, és ellenpontozzák a képek kissé negédes mondanivalóját. Ezt azonban sem a magyar, sem az angol olvasók kedvéért nem fordították le, csak szó szerint átírták.
Hasonlóan: az 1912-es év gyarapodásánál egy - a címlapon is szereplő, tehát nyilván kiemelkedő értékű - réztálat látunk, melynek központi domborművét "egy szélesebb és egy keskenyebb felirat veszi körül". Ezt a vak is látja! De mi a szöveg? Lehet, hogy van, aki képes megfejteni a feliratokat, a recenzens sajnos nem. Pedig izgalmasak: a külső körben szavak vagy rövidítések ismétlődnek, mint valami ráolvasás - jó volna tudni, mit kívánt közölni a művész. F. Tóth Benedek írása, amely mostanában jelent meg a múzeumcafé 13. számában, nem okoz hasonló csalódást. Egy aquincumi "átoktábla" feliratának rajza szerepel benne, átírása az eredeti latin nyelven és ismerős betűkkel, illetve magyar fordítása. A szöveg követése, a latin szavak újraolvasása az eredetit ábrázoló rajzon nagy örömet jelenthet talán másnak is, nem csak a recenzensnek. A tanuláskutatók szerint mindenesetre megerősítést nyújt a frissen megszerzett tudás sikeres alkalmazása, ilyesmire ad módot az ilyen segítség.
Az 1951-es év gyarapodásai között 3 darab rőmer bemutatásának három oldalon, háromszor rugaszkodik neki a szerző, háromszor folytatja a kezdeti egyforma mondatok után másképpen, az - Uram bocsá' - színes üvegkelyhek leírását. A recenzens mentegetődzik e talán alpári szóhasználatért, de nem jön szájára a rőmer szó, ugyanis a három szövegből és a laikusoknak szánt magyarázatból sem derül ki, miért hívják így a kelyheket.
A múzeum egyik nemes feladata, hogy közvetítsen a műtárgy (és tudományos kontextusa) és a laikus látogató vagy olvasó között.
A kötetben kisebbségben, de vannak a második világháború utáni korból származó tárgyak: árvízi fotók, textilművészek alkotásai, a 100. olimpiai aranyérem, az elmúlt évtizedekben végzett állattani gyűjtések példányai, és (kellemes meglepetésként, avagy elrettentő mementóként?) az 1982-ben megnyílt állandó természettudományi és régészeti kiállítás is szerepel benne (mint a 100 tárgy egyike). Szommer Ildikó lelkes bemutatása nem hagy kétséget afelől, hogy a múzeum szereti ezt a kiállítást. Arról nincs szó, hogy bármit újítottak, javítottak volna rajta, márpedig a legjobb kiállítás is ki van téve annak a veszélynek, hogy 27 év alatt az új felfedezések, leletek legalábbis egyes részeit elavulttá teszik, a közönségízlés és -igény változása és az új iránti, fokozott érdeklődés pedig elfordítja tőle azokat, akiknek és akikről szólnia kellene. Mindenesetre óriási geg egy évfordulós kiállítás tartalmába egy másikat is belefoglalni: felhívja a figyelmet amannak erényeire.
Összességében hiányolom a kötetből a múlt kapcsán a jelenhez (elsősorban a megye és azután Magyarország lakosságához) intézett mondanivalót és a jövőbe tekintést, hacsak azt nem tekintjük jelképesnek, hogy a legutolsó bemutatott tárgy egy kocsmai kármentő.
De nem volna szabad ilyen léha gondolatokat megfogalmazni, hiszen a kötet mint a hagyományostól a nyitottság irányába elmozduló kiállítási katalógus első osztályú, és párjával, a múzeum történetét tudományosan feldolgozó, vaskos kötettel együtt (melyről ez a recenzió nem szól) újra csak azt mutatja, hogy a Vas Megyei Múzeumnak a bemutatott kötet végén arcképükkel is szereplő munkatársai milyen felkészültek tudományos területen. A két kötet együttese pedig a jubiláló intézmény iránti elkötelezettségüket tükrözi, amint azt a győri kiadvány is teszi.
Válogatás a javából
A Xántus János Megyei Múzeum jubileumi kötete (szerkesztette Székely Zoltán) önálló kiadvány. Címlapján fekete háttér előtt egy kivételesen díszes, résnyire nyitott céhláda (ez jelképes is lehet, a kötetben teljesen nyitva mutatják!), az egész köteten végigfutó vizuális jegynek megfelelően, a háttérben meg-megjelenő, nagyított árnyékfélével egyetemben. A puha kötés matt fóliaborítása eleganciát kölcsönöz a könyvnek.
A kötetet a megyei közgyűlés alelnökének köszöntője nyitja. A múzeum történetének bemutatása után a város története következik a tárgyak tükrében, közel 90 oldalon. A Néprajzi, a Képző- és iparművészeti gyűjtemények, illetve a Könyvtár és Madách Imre gyűjtemény együtt 100 oldalt kaptak, s a kötet végén található a műtárgyjegyzék, az ajánló bibliográfia és a rövid angol összefoglalás.
Tördelésében, grafikai megjelenésében ez a mű jelentősen eltér a fentitől. A képek nagyobb felületet foglalnak el, mint a szövegek, szabadon jelennek meg a lapokon. A hozzájuk tartozó szöveg körülfolyja, köríti, szegélyezi őket, sosem hagyva kétséget afelől, melyik tárgyról is van szó. A megjelenés így érdekes, légies - ezt csak fokozza a sok helyütt megjelenő, halvány háttérkép, valamelyik tárgynak vagy részletének nagyított képe. Ezek a "vizuális visszhangok" azonban nagyon diszkréten jelennek meg, nem zavarók, nem tolakodók, inkább kiemelik az éles fotókat vagy betöltik a nagyobb fehér foltokat. Minden tárgy körül van maszkolva, és csak egyeseknél (felismerhetetlen logika szerint) hagyták meg az eredeti árnyékokat vagy kreáltak digitális árnyékot. Néhány festmény egy-egy fontos részletének nagyítása enged közelebbi bepillantást a művész munkájába. A különbségek dacára a válogatás maga és a tárgyak révén való (mozaikos) bemutatás párhuzamot von a két kötet között.
A szövegek - és nemcsak a várostörténeti, hanem a tudományos gyűjtemények szerint tagolt fejezetekéi is - magyarázók, néha színesek, oldottak, élvezet olvasni őket. Nincsenek telezsúfolva adatokkal, viszont eligazítanak a tárgy, a stílus, a használat szélesebb kontextusában. Kivételek is vannak, például a 101. oldal tetején látható tárgyak leírókarton-szerű felsorolása, amit azonnal ellensúlyoz a készítőjükről alul olvasható szöveg és a képek.
A recenzens gyengéje Xántus János "jeles világutazó és természettudós". A neki szentelt két oldalt és 6 tárgy képét kívánja röviden bemutatni. Xántus litografált portréja kapcsán szó esik győri kötődéséről és arról, hogyan ünnepelte őt városa hazatértekor (telitalálat, ha rokonszenvet akarnak kelteni X. iránt). Két ovális, átlyukasztott érméről megtudjuk, mikor adta őket a bencés régiségtárnak. A pálmalevelekre rótt, kéziratos könyv "auráját" a rajta lévő "Siámi biblia 1374-ből, Xanthus Jan." felirat és a hozzáfűzött magyarázat adja. Nem maradhat ki a híres Henry karabély bemutatása, Old Shatterhand eredetlegendájával együtt. Xántust, a festőt állítja elénk egy 1863-ban készült alkotása, végül az igen jelentős zoológiai gyűjtő (kevés megmaradt gerincespéldányai közül választott) ökörszem-preparátuma zárja a sort. Újra és újra említődik Győr vagy a bencés kolostor, szoros kapcsolódást sugallva Xántus és a ma győri embere között.
Ilyen színes és változatos egyébként a könyv egész anyaga is. A kötet külseje, szövege - mely még ott is közérthető, ahol részletezően tudományos -, a város története előtti tisztelgés mind azt sugallja, hogy a múzeum a szokásos múzeumlátogató és -ismerő közönségnél szélesebb réteget célzott meg, s kifejezetten szól a városhoz, ahol vélhetően sok látogatója, sok támogatója él. Kevésbé szólítja meg a külföldieket, mint a szombathelyi kötet. A recenzens szerint a szakember sem igen találhat benne kivetnivalót, miközben rengeteg többletinformáció elolvasására csábítja a csak egyik vagy másik tudomány iránt érdeklődőt is az eleven szöveg és a tetszetős képi megoldás.
Az olvasó megszólítása
Nem akarok hálátlan szerepbe keveredni (kiesve a recenzensiből), de támadt egy-két ötletem a kiadványok nézegetése, olvasása közben, és szeretnék néhányat bemutatni arra, hogyan lehetne - például - más, további csoportok számára tálalni e könyvek anyagát. A példákat a győri kötetből veszem.
Nemcsak kiállításban, hanem könyvben is segíti a megértést, ha régészeti lelet töredékeit rajzban vagy másképp kiegészítik, lásd a csontveretes ládikát (41. p.). Ez még a diszlexiás látogatónak (olvasónak) is egy pillanat alatt megmagyarázza, hogyan illeszkedhettek egymáshoz az apró díszítőelemek, és az ún. "vizuális típusúak" számára is segítséget nyújt. Ha az adott tárgyhoz tartozó rekonstrukcióhoz nincsen elegendő bizonyíték, egy analógia is segíthet, s akkor a recenzensnek sem kell törnie a fejét a "szügyelő" (azért kitalálható) jelentésén.
Nagyon jó minőségű fényképfelvételek maradtak fenn és kerültek a múzeum birtokába. A győriek - mint mindenki más is - bizonyára szeretik mai felvételekkel összehasonlítani a régieket. Az idősebbeknek elegendő lehet a régi, ha emlékeznek még a korábbi állapotra, de fiatalabbak számára már kell a vizuális kapaszkodó, hogy a régi felvételek relevánssá váljanak. Hamarosan várhatóan közönséges eszköz lesz a mobiltelefon GPS-e. Nagyon modern kapaszkodó lehetett volna, ha a felvételek elkészítésének pontos helyszínét - ahol megállapítható - GPS-koordinátákkal feltüntetik a kötetben, bizonyára többek keresőkedvét kiváltják ezzel. Igazán közvetlen, aktivizáló megoldás lehetne a mai informatika-átszőtte korban, ha a koordinátákat közölve, a múzeum felhívná az olvasókat, készítsenek ugyanonnan új felvételeket, küldjék el e-mailben, és a múzeum kitenné őket a honlapjára.
Érzem én is, hogy ez nagyon más, mint ami egy jubileumi, szép, elegáns, ünneplő kötettől elvárható. Ugyanakkor talán nem stílustörés, elvégre ki szabja meg, milyen, vagy van-e egyáltalán kötelező stílus? A közönség szélesebb rétegeinek megszólítása és esetleg aktivizálása szélesebb rétegeket vonna be az ünneplésbe, és ez bizonyosan érdeke a jubiláns és a többi múzeumnak is.
A két bemutatott kötet, különböző mértékben, elmozdult arról a holtpontról, ahol a látszólag nem szakmai köröknek készülő kiadványokról sorra bebizonyosodott: aki írta, annak szól. Az elmozdulást jól illusztrálják a hagyományost és az újat ötvöző logók is: a szombathelyi a múzeum épülete alá ékes betűkkel illesztette oda a jubileumi évszámot, a győri pedig, a szokásos múzeumi sémát megbolondítva, színessé, élénkké, izgalmassá tette, sőt az aszimmetriával kimozdította méltóságteljes (kissé megmerevedett) egyensúlyából is. Mindkettőt, de főleg az utóbbit ajánlom azon múzeumi kollégák figyelmébe, akik szeretnék a magyar múzeumokról mint kissé köszvényes öregurakról kialakult közképet tovább frissíteni, megváltoztatni.
