Az 1990-es évek elején keletkezett tanulmány imént idézett sorai jól mutatják, hogy egy évtizeddel ezelőtt még a szakembereknek sem volt evidens az olyan intézmények státusa, mint amilyen a 2002-ben alapított budapesti Terror Háza is. Az angol szerző a Gestapo-múzeumot az irreális, a közfelfogás szerint nem múzeumi tárgyakat őrző és mégis működő posztmodern múzeum-alkotások között tartja számon. Holott a második világháború után rendszeresen konzerváltak és muzealizáltak számos koncentrációs tábort. 1963-ban létrejött a berlini fal múzeuma, a Múzeum-ház a Checkpoint Charlie-nál. A kilencvenes években aztán a Yad Vashem holokausztmúzeuma nyomán egymás után nyíltak az Egyesült Államokban a holokausztmúzeumok (El Paso, Texas, 1992; Los Angeles, Kalifornia, 1993; Washington D. C., 1993; Terre Haute, Indiana, 1995; Houston, Texas, 1996; Richmond, Virginia, 1996; Tampa Bay, Florida). Ezekben vált általánossá az a látványos és hatásos múzeumi bemutatási mód, installáció, amelyet a Terror Háza is számos eredeti ötlettel gazdagított, miközben a közvetlen kapcsolódás - vesd össze a budapesti múzeum udvarának három emeletre nyúló falán az áldozatok arcmásait a washingtoni múzeummal - a Tower of Facesszel is szembeötlő. A felsorolt analóg intézmények talán hozzásegítenek ahhoz, hogy tisztázzuk a Terror Háza voltaképpeni státusát.
Emlékhely, de milyen
A muzealizált emlékhelynek nem kötelessége a 20. századi magyar terror összképét bemutatni; megelégedhet azokkal a szálakkal, amelyek ebben a házban futottak össze, vagy amelyek innen indultak el. Az én kritikám megfordítva, arra irányul, hogy a Terror Háza múzeumi koncepciójának kidolgozói éppen a ház fantasztikus lehetőségei közül sokat nem használtak ki.
Hol maradnak a rémtettek rúgói?
Ezek közül a legfontosabb az a különleges körülmény, hogy az emlékhely egyszerre emléke a nyilas és a kommunista terrornak, mert valamilyen okból (milyen okból? tudnunk kellene...) a terrorszervezet ugyanabban az épületben maradt. A bemutatással nem az a baj, hogy részrehajló volna (nem az), hogy ne ítélné el egyformán mindkét rémuralmat (egyformán ítéli el), hanem az, hogy nem mutatja be azt a két civilizációt, amelyből a kétfajta terror kinőtt. Sőt, az átöltözési szcénával, mint a kiállítás forgatókorongjával azt a közhelyet sugallja, hogy egyetlen csőcselékünk lévén, a kétfajta terrort ugyanazok, vagy legalábbis ugyanaz a típus hajtotta végre. Ezzel a "zsidó" és a "burzsuj", illetve az "osztályáruló", a "kulák", a "lelket mérgező lelkész" démonikus figurája a prezentációban kicserélődik ellenpárjára, a terrorista démonikus alakjára. Ezzel nem az a baj, hogy az előbbiekkel ellentétben ne lenne tettes és bűnös, ne testesítené meg személyének balgaságától vagy különösen ádáz voltától függetlenül a történelem démoniáját, hanem az, hogy indítórúgóinak természete homályban marad. A rémtetteknek is vannak rúgóik.
Ezzel a megjegyzéssel talán azokat igazolom, akik úgy vélik, hogy szükség lett volna a Horthy-korszak szellemi klímájának és terrorista eredettörténetének bemutatására. De ez nem elengedhetetlen. Éppenséggel a házhoz kapcsolódva lehetett volna élettörténeteket elbeszélni. S akkor talán másfajta átöltözési szcénák árnyalták volna a képet anélkül, hogy a morális ítélet éle kicsorbult volna: valaki egyszer üldözött, majd nagy hatalmú üldöző, hogy aztán a jól ismert pincékben saját beosztottai verjék agyon; az ÁVO főnöke az elsők között tartóztatja le fölöttesét az antifasiszta ellenállásban, mint frakciózót (több mint egy évtizedet raboskodik majd), de a ház ablakából megmutatja neki az "első szabad május elsejét". Csakhogy ehhez ki kellene kutatni és meg kellene jeleníteni a ház történetét (nem csak ezeket a közismert történeteket), amelynek a kiállításon semmi nyoma.
Az építészi és régészeti rekonstrukciót - remélhetőleg helytálló módon - végrehajtották, de a ház történészi rekonstrukcióját nem végezték el, funkcióinak elméletével nem szolgáltak, a hozzá kötődő személyiségek életrajzát nem dolgozták fel. (A múzeum klasszikus feladatai közül nem teljesül a tanítás, az ismeretek bővítése és rendszerezése.) Az áldozatok arcéle a személyes történetek révén karakterisztikusabb, bár itt is üdvös lett volna néhány történetet végigmesélni. Annál is inkább, mert a kiállítás egy esetben nem a köztudottat formálja látvánnyá, hanem azzal a merész hipotézissel él, hogy 56-ig nem szórványos, gyenge és jelentéktelen forrongás és oppozíció volt, hanem az egész korszakban folyamatosan "széles körű ellenállási mozgalmak szerveződtek hazánkban, melyekben minden társadalmi réteg részt vállalt a maga módján". Nem lévén történész, csak azt tudom mondani, hogy ez az állítás szöges ellentétben áll a kommunikatív emlékezettel, és az Ellenállás terme nem szolgál meggyőző bizonyítékokkal. A hipotézis ilyenformán egy közhelyes elvárás kielégítéseként lepleződik le. A múzeumnak éppúgy nincs elmélete 1956-ról, mint az 1945-1948 közötti korszakról. A látvány kiszorítja a tudást, s a múzeum betűiszonyáért nem nyújt kárpótlást a múzeumi könyvesbolt.
Mindenki fair eljárást érdemelne
De hadd térjek vissza még egyszer a tettesekhez, akiknek hiányos és esetlegesnek tűnő arcképcsarnoka a pincében látható. A kiállítás tervezői egy másik fontos összehasonlítási lehetőséget is elmulasztottak a kétfajta terror aktorai között. A nyilas terror elbukott, a főbűnösöket kivégezték, a terrorlegények pedig börtönbe kerültek vagy szétszóródtak a világban. A vörös terror lassú elmúlása viszont sohasem jelentette az elkövetők rendszeres üldözését, mert ennek feltétele a kommunista államok alapítástörténetét érintő radikális kritika lett volna, nem pedig a kontinuitás védelmében a bűnök hibákká, a gonosztettek bűnös tévedésekké, a kommunizmus "gyermekbetegségeivé" enyhítése. A konszolidáció hosszú, őszintétlen folyamatában ezért aztán a tettesek is konszolidálódtak, életútjuk polgári fordulatot vett, és csak borzongató társalgási téma lett múltjuk sötét oldala.
Ezt a pikantériát erősíti a Terror Házának bemutatása is: a közelmúlt egy-egy ismertebb személyiségéről kiderül, hogy ávós volt. A Terror Háza azt a nézetet képviseli, hogy egy mértékkel kell mérni, és az ávósokat - ha megbüntetni már nem lehet is, de - ugyanúgy meg kell bélyegezni, mint a nyilasokat. Ezzel egyetértek, s mégis úgy gondolom, hogy az eltelt időt nem lehet számításon kívül hagyni. Nem abban az értelemben, hogy aki az elmúlt több mint ötven évben jó családapának/anyának, hasznos szakembernek és derék polgárnak bizonyult, annak töröltessék el a bűne. Hanem csak azt szabad pellengérre állítani, aki bizonyosan és tevőleges értelemben bűnös volt. Ehhez egy ávós rendfokozat - különösen az alacsony rendfokozat - nem elegendő. Az idő nem homályosítja el, de kollektivizálás helyett individualizálja a bűnöket. Mindenki fair eljárást érdemel.
Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a szégyentáblára kitett mindegyik ávós alhadnagynő a terror gépezetének nemcsak kis csavarja, hanem motorja volt, s ezt a Terror Háza dokumentumokkal tudja bizonyítani. S mérjünk egy mércével: ugyanerről a nyilasok esetében sem vagyok meggyőződve. Ez azonban megint visszavezet a tudományhoz és a teóriához, amely hiányzik a Terror Háza remek installációi mögül. A múzeum, miközben dokumentálja az orosz csapatok 1989-es kivonulását, sőt merőben szokatlan módon muzealizálja saját megnyitását is (amelyet közismerten a választási propaganda szolgálatába állítottak), nem számol el azzal a majd negyed évszázaddal, amelyben már nem volt mindennapi terror, noha továbbra is diktatúra volt. Mivel nincs elmélete a konszolidációról, a Kádár-korszak úgynevezett békeéveiről, meghosszabbítja és megörökíti a terrort a rendszerváltásig, sőt, tisztán aktuálpolitikai okokból 2002-ben is hajlandó azonosítani a politikai ellenfeleket a terror híveivel, s ezzel védtelenné válik az ellenkező előjelű történelmi abszurditásokkal, például a III/II-es ügynökök retrospektív honvédelmi pátoszával szemben. A muzeológia és a történettudomány nagyobb dicsőségére a csúcsot a ház igazgatója állítja be, amikor a múzeum költségvetését csökkentő parlamenti javaslatra azzal riposztozik, hogy sikerült megszerezni - a tettesek táblájára - a javaslattevő képviselő apjának fényképét.
Kapcsolódó cikkek:
Cimkék:
