©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Veszélyes világ

Látlelet 2012-ből, 167 képben.

Régóta már csak erős lélekkel lehet bemerészkedni a World Press Photo évi kiállításaira, nem újdonság, hogy itt a jelen legelborzasztóbb pillanatait látjuk viszont. Még csak nem is a tegnapét; mert hiába napokban, vagy az elektronikus hírközlés terepén már órákban mérjük a médiahír frissességét, ez itt, a 2012-es év látlelete a Néprajzi Múzeumban maga a tömény jelen. A tavaly rögzített állapotok ugyanis előre beláthatóan sem idén, sem a közeljövőben nem avulnak el. Nem egyszeri helyzetek, hanem súlyos és többnyire visszafordíthatatlan folyamatok.

A több mint százezer zsűrizett kép legjavát, 167-et láthatunk most. A mostani kilenc kategória komorabb a korábbi évekénél: eltűnt belőle a művészeti és szórakoztató képek csoportja, szinte teljesen hiányzik a humor. Alig látunk ismert arcokat, nincs politikus, média-személyiség. A celebek helyét egyértelműen a hétköznapi emberek vették át. Paul Hansen fődíjas képén a gázai összecsapások gyermekáldozatait emeli magasra a család megmaradt néhány tagja. A portré egyik kategóriájában győztes Stephan Vanfleteren sorozata súlyos sérüléseket, mérgezéseket és torzulásokat szenvedett, nyomorban élő embereket örökített meg egy guineai kórház-hajóban. A nyertes portrésorozatot Ebrahim Noroozi készítette egy iráni asszonyról és kislányáról, akiket a férj savval öntött le – csonkolt arcukban alig ismerünk emberi lényekre.

A kiállításmegnyitó csúcspontja Cseke Eszter és S. Takács András – az On the Spot című sorozat

világhírűvé lett, nemzetközi díjakat sorra elnyerő magyar riporter-párosa – néhány mondata volt. Nem a nyertesekről és nem a képekről beszéltek, nem is a fotóriporterek szakmai kiválóságáról, hanem a mindennapokról. Az életveszélyről, a rettegésről, ami elkapja a fotóst, amint egy-egy „kemény terepen” leveszi a szeme elől az objektívet. És arról a dilemmáról, hogy a karrier csúcsát gyakran egy szörnyű tragédiáról készült jó képnek köszönhetik. A World Press Photo magyarországi bemutatása kapcsán, talán most először, ez a két fiatal fogalmazta meg őszintén és hitelesen a fotóriporter személyes érintettségét, azt az erőt, ami a legjobb képeket magasan a puszta tényrögzítés fölé emeli. Robert Capát idézték, aki egy televíziós közvetítés láttán azt mondta: a fotónak vége, az új média kiszorítja; és mégis, ebből a válogatásból számukra is egyértelmű, hogy a fotó ma mélyebben képes ábrázolni egy különleges pillanatot, mint a mozgókép.

Kemény törvények uralkodnak ebben a világban, a túlélés drámáit látjuk az őseik hagyományát újra megtaláló indián közösségeknél, a teljes kirekesztésben élő vietnami meleg pároknál vagy a szomáliai női kosárlabdázóknál, akiket az iszlám hatóság láb- és kézfejük levágásával büntethet a sport miatt. Salvadori bandák harcában felnövő gyerekek, híd alatt rögtönzött „iskolákban” tanuló indiai fiatalok, Alzheimer-kóros férjét ápoló asszony, a Róma környékén szabad ég alatt élő fekete szexmunkások a mindennapok hősei; csöndes áldozatai a 21. századnak. Még a természetfotó kategóriában is az ember közvetlen beavatkozásával találkozunk: kihalásra ítélt, mára csak alig néhány száz vagy ezer példányban létező állatfajok képviselőiben gyönyörködünk, mint az égszínkék bogyókat csipegető kék kazuár vagy a cetcápa. Xiaoqun Zheng fekete-fehér sorozata kínai állatkertekben, apró ketrecekben élő állatokról készült, a szemükben annyi fájdalommal, amit ember aligha bírna el.

Bevallom, számomra a mindennapi helyzetekben készült fotók az idei anyag legsokkolóbb darabjai, még a gázai vérengzések, az égő szíriai városok látványánál is fájdalmasabbak. Talán mert ezeket a sorsokat semmilyen erő nem képes kimozdítani onnan, ahol most látjuk őket. Nem politikai konfliktusok, nem múló hatalmi törekvések miatt élnek úgy, ahogy. Ha ők kijutnak a rájuk záruló életcsapdából, rögtön mások kerülnek a helyükre. A díjazott és kiemelt képek között a legszívbemarkolóbb egy fiatal kenyai lányról készült, aki egy milliós nagyváros melletti szeméttelepről szedegeti össze napi két dolláros megélhetését. Micah Albert fotója reneszánsz szépségű kompozícióban mutatja a lányt: nyugodt, méltóságteljes pózban ül a szeméthegyen, a leírhatatlan koszban, és olvas. Bármit, amit talál, az alkatrész-katalógustól a gyerekkönyvig, csak betű legyen.

Elég két-három képet látni a válogatásból, és megértjük, mi zajlik a világban. Ami a napilapokban egy-egy különleges esetnek tűnik, az itt kerek egész, egy civilizáció többé-kevésbé hiánytalan metszete, a maga önpusztító tendenciáival – de a másik oldalon a figyelem, a megértés, az odafigyelés és a megrendülés gesztusaival, amit a fotósok tettek hozzá, ki-ki a maga témájában.

A World Press Photo kiállítás 2013.október 27-ig tekinthető meg a Néprajzi Múzeumban.