Több cikk saját forrásfeltáráson alapulva unikális és ugyanakkor gyakran olyan megrendítő emlékeket mutat be, amelyek magukba sűrítik az üldözöttek sorsát a munkaszolgálattót a gettósításon, deportáláson, bujkáláson keresztül az embermentésig.
A Múlt-kor címlapjára került fiatal lány sorsához ritka forrásanyag kapcsolódik. Az alaktalan papírdarabkákra rótt sorok a bergen-belseni női barakkban íródtak, szerzőjük, Székely Magda édesapjával levelezett, utóbbi a férfi részleg barakkparancsnokaként jutott hozzá a szükséges kellékekhez. A megrázó sorok – dacolva a lebukás veszélyével, amely a feladó és a címzett számára is halálos következményekkel járhatott volna – beszámolnak a lágerélet borzalmairól, arról, hogy a rabok legtöbb gondolata a legelemibb fizikai szükségletek – élelmiszerszerzés, ruhához, cipőhöz való hozzájutás, a betegségektől, járványoktól való rettegés – kielégítése körül fogott. Az éhezés, fagyás szörnyű leírása mellett a lelki szenvedések legmélyebb rétegeibe is betekintést nyerhetünk, a hiányérzettől kezdve a reménytelennek tűnő várakozáson át egészen a halálfélelemig.
Az embermentés eszköztárának egyedi darabjait jelenti az a házilag elkészített pecsétkészlet, amelyekkel Káldori Endre, egy budapesti fiatalember hamis igazolásokat készített és valamennyi családtagját megmentette a pusztulástól. Mentő- és önmentő tevékenységét a környezetében élők segítőakciói szőtték át. Az eseményekkel való szembemenetelhez Endrében megvolt a kellő vagányság, valamint a szerencse is mellé szegődött. A felszedett linóleumpadlóból borotvapengével metszette ki a szükséges pecséteket, amelyekkel iratokat hamisított. Egyenesen a vagonból és az óbudai téglagyárból is kimentette családtagjait. Mindemellett a családi hagyaték egy különleges albumot is tartalmaz, melyet az 1943 szeptemberében született kislányának, Zsuzsannának készített. Az album a csillagos házba költözés, a bujkálás, a felszabadulás és a háború utáni újrakezdés eseményeit Endre humorával és optimizmusával átitatva meséli el. Sok apró részlet, élmény rögzült a család életéből, például fotósorozat született a folyosón napoztatott kisbabáról, akit szülei a kijárási tilalom alatt már nem vihettek le az utcára. Az összeállítás rengeteg fényképet, a legkülönbözőbb technikákkal és kreativitással kivitelezett rajzot, szellemes versikét tartalmaz és nem utolsósorban a 1943-44-es év eseményeit is.
 |
 |
Digitális változatban – és gépelt átiratban is – tesz közzé a lap több olyan postai levelezőlapot, amelyet feladójuk a vidéki gettókból, a deportálás előtti napokban, a vagonból, vagy éppen a nyugati határszélhez vezető halálmenetek valamely állomásán engedett útjára, bízva az ismeretlen járókelők emberségességében vagy éppen a lefizetett civilek szavahihetőségében. A menetben, vagy éppen a robogó vonatban írt kurta sorok váltak az utolsó életjelekké, az elhurcoltak utolsó gondolathordozóivá, amelyekre már nem volt hová választ küldeni és legfőképpen nem volt kinek. Óriási érzelmi töltete volt egy-egy ilyen – valójában semmitmondó, minimális információt nyújtó – levélnek, amely hetekig-hónapokig féltve őrzött kincsként lapult meg a kabátzsebekben. Sokan megérezték, hogy ezek voltak szeretteikről az utolsó híradások.
Különleges és megrázó annak a három doboznyi iratanyagnak a története, amelyből szintén nyilvánosságra került egy kisebb válogatás. Az SS intézkedésére a Debrecen környéki alföldi zsidók egy munkaosztagát – több hónapos kényszermunkát követően – 1945 tavaszán a mai Alsó-Ausztriába hurcolták. A náluk lévő, megmaradt dokumentumok jól jellemzik a deportált családok illúzióit: jellemzően munkakönyveket, végzettséget igazoló papírokat vittek magukkal, másrészt készpénzt, értékpapírokat, étkezési utalványokat, munkaképességet igazoló orvosi igazolásokat. Az említett munkaosztagban robotoló deportált nőket, gyerekeket és férfiakat a mauthauseni koncentrációs táborba kellett volna vinni, de a harci cselekmények, a Vörös Hadsereg közeli jelenléte miatt az SS ezt már nem tudta végrehajtani. A foglyokat május 2-án este a közeli Hofamt Prielben egy völgybe hajtották. Gépfegyverrel végeztek velük, a még élőket pedig benzinnel lelocsolták és felgyújtották. Másnap a település felszabadult. A 223 áldozatot tömegsírba temették, az égések nyomait magukon viselő irataikat a Bécsi Izraelita Hitközség őrizte meg az utókornak, amelyek 2006-ban kerültek a Holokauszt Emlékközpont birtokába.
A munkaszolgálatos mindennapok emlékei közül is néhány helyet kapott a lapban. Feltárul az embermentő skót misszionárius tanárnő, Jane Haining története is, akinek nevét 2010 óta a Duna pesti rakpartjának Lánchíd és Erzsébet híd közötti szakasza is viseli. A náci propaganda termékei, az Auschwitzban keletkezett, úgynevezett Waldsee-levelezőlapok egy távoli munkahely képzetét keltették az itthon maradt családtagokban, ahol mindenki egészséges és jól érzi magát. Mesélő tárgyak címmel pedig a szerkesztők külön cikket szenteltek a gettóban horgolt, stafírungnak szánt zongoraterítőnek, a keresztény szomszédok által megőrzött porcelánkészletnek, a deportálásból hazahozott női kézitáskának, valamint az ételreceptekkel teleírt útlevélkönyvnek.
Fotó: Botka Rita
