©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Beszélgetés Petrányi Zsolttal a Galéria új állandó kiállításáról

Lépésváltás vagy léptékváltás is a Magyar Nemzeti Galéria új, 1945 utáni képzőművészetet bemutató kiállítása?

Októberben Lépésváltás címen nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) új állandó tárlata, amely a múzeum 1945 utáni magyar anyagából válogatott. A Galéria legfelső szintjén megtekinthető kiállítás nemcsak koncepcióját és a bemutatott műveket tekintve újult meg, hanem maga a kiállítótér is megváltozott. Eltűnt a pesti panoráma a képek közül, és a látogatható már csak szándékosan tévedhet be a munkahelyi közlekedőfolyosóra, egyedül a megszokott vörös márvány idézi a szocialista modernista enteriőrt. Az új gyűjteményi kiállításról Petrányi Zsolttal, a Jelenkori Gyűjtemény vezetőjével, a tárlat kurátorával beszélgettünk.

− A jelenkori gyűjteménybe több mint 12 ezer műtárgy tartozik. A most megnyílt kiállítás 1500 négyzetméteres területére – amely csak kimondva sok – mindössze 150 munka kerülhetett be. Ilyenkor akaratlanul is előtérbe kerül a hiány fogalma. Mennyiben reprezentálhatja 150 műtárgy fél évszázad magyar művészetét?

– Már a kiállítás építésekor megfogalmazódott egyfajta kritika, mivel a kiállításban egyetlen mű sem látható az elmúlt két évtized médiaművészetéből, holott például a videomunkák megkerülhetetlenek. A felvetés számomra két dologra világított rá. A néző egy áttekintő jellegű, az időben évtizedeket ugráló kiállítás végén azt szeretné megtudni, hogy az elmesélt történet után mi zajlik a kortárs képzőművészetben. Én viszont csak a gyűjteményből tudok válogatni. Nem kreálhatok olyan gyűjteményrészt, amely nem a Nemzeti Galéria tulajdona, még akkor sem, ha ez felmerül 90-től felfelé. A művészet történetének számtalan szegmense nem része a gyűjteménynek, egyszerűen azért, mert egy adott időpillanatban más állt a figyelem fókuszában. Ilyenkor a művészettörténész bekérheti a művészektől azt, ami hiányzik. Én viszont az elmúlt hónapokban arra jutottam, hogy ezt nem szeretném. Nem arra kértek fel, hogy rendezzek egy kiállítást az elmúlt évtizedek művészetéről, hanem arra, hogy a Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményét bemutassam. Az a feladatom, hogy ebből az erősségeket kiemeljem, és strukturáljam azt a százötven műtárgyat, amellyel a 12 ezer is bemutatható.

– Viszont ott van a Ludwig Múzeum gyűjteménye, ahol ezek a munkák fellelhetők. Hogyan kapcsolódik össze a két múzeum kiállítása?

– A Ludwig Múzeum volt a másik frusztrációm. Amikor a Ludwig a kilencvenes években elkezdett tudatosan gyűjteni, a hetvenes évekbeli anyaguk sok esetben azon a vonalon épült, mint a Nemzeti Galéria gyűjteménye. Szipőcs Kriszta Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című kiállításán több olyan mű is szerepel, amelynek párja nálunk is megtalálható. Nem szerettem volna versenyezni, így ezeket a műveket nem állítottam ki. Másrészt az általam elképzelt néző érdeklődik a művészet iránt, ha meg akar tudni valamit arról, mi történt ebben a korszakban a magyar művészetben, három helyet talál, ahol átfogó képet kaphat: ez a Kiscelli Múzeum, a Ludwig és a Nemzeti Galéria.

– A most megnyílt kiállítás miben különbözik a másik kettőtől? A Magyar Nemzeti Galériának mit kell bemutatnia ebben a viszonylatban?

– Legnagyobb mértékben abban különbözik, hogy strukturálja az elmúlt 70 évet. Akkor, amikor ezt a kiállítást elkezdtem előkészíteni, a korábbi bemutatók oldaláról épp ezt az edukatív szerepet hiányoltam. Amikor a korábbi tárlatban külföldi kollégákat vezettem, úgy éreztem, ha nem volnék itt, bajban lennének, hogy a saját nyugat-európai művészetükhöz képest mit is gondoljanak ezekről a művekről.
Igyekeztem a kiállítást szekciókra bontani, és ezekben a szekciókban irányítani a figyelmet. Míg a Ludwig Múzeum gyakran változó gyűjteményi kiállításaiban általában kurátori témákat vetnek fel, addig úgy éreztem, ezt itt nem tehetem meg, hiszen nem hétszáz, hanem 12 ezer műből építkezem. Tény, hogy az MNG jelenkori gyűjteménye a legnagyobb átfogó gyűjtemény ebből a korból. Minden megtalálható: kiemelkedő darabok éppúgy, mint a hatvanas évek állami vásárlásai.
Ugyanakkor volt még egy észrevételem. A magyar művészet jelentős munkáit bemutató történeti tárlatokon a kiállító terem falán rendszerint középvonalban sorakoznak a művek: 60 × 80, 40 × 60, 120 × 150, 60 × 80. Amikor a raktári állományt áttekintettem, rájöttem, ez egyáltalán nem korjellemző. Ha a hatvanas években Molnár Sándor megfestett egy 2,80 × 4,50 méteres képet, az egészen más típusú állásfoglalás a művészetben, mint egy 60 × 80-as. Ezek a kiemelkedő teljesítmények vonzottak még akkor is, ha tudtam, hogy kiszorítanak több fontos alkotást.

– Reprezentáljuk-e egy korszak művészetét úgy, hogy csak a legnagyszerűbb alkotások közül válogatunk?

Természetesen nem. Minden egyes kor művészetének vannak nagy teljesítményei és olyan művei, amelyeket az idő múlásával másként értékelünk. Az újrarendezés épp arra adott lehetőséget, hogy az előző kiállításhoz képest én más művekkel dolgozzak, tudván, hogy az előző válogatást körülbelül 12 évig láthatta a közönség.

– A kiállítás első felében érezhető, hogy szembesítettél műveket, letisztult képed van egy-egy korszakról, egy-egy irányzatról. A közepén azonban ez megváltozik, felbomlik a kezdeti struktúra, mintha már nem irányítanád, vagy épp másként irányítanád a látogató figyelmét. Erre utaltál is a sajtótájékoztatón, amikor arról beszéltél, hogy 1990-es évektől feloldódnak a korábbi határok.

–Igen, ez így igaz, és ez érezhető a falszövegekből is, mert a szövegstruktúra 1990-nél megváltozik. A magamnak felállított szabály szerint addig minden egyes szövegben használtam egy forrást. A forrásnak abban az időben kellett születnie, amiről az adott szekció szól, ez számomra nagyon fontos, második rétege volt a kiállítás oktató szándékának. Viszont amikor elkezdtem nézni azokat a szövegeket, amelyek 1990 után összefoglaló igénnyel készültek, kiderült, hogy az idő közelsége és a kor karaktere miatt csak egy-egy részterületet tárgyalnak. Nagy nehézségekbe ütköztem, amikor egy kortanúnál olyan egybekezdéses megállapítást kerestem, amely összefoglaló jellegű és objektív. A következő dilemmával néztem szembe, azt is számításba véve, hogy 90-től aktív művészettörténész vagyok, aki kiállításokat rendez: Ki legyen a tanú? Ki az, aki erről a korszakról állást foglalhat? Egy forrás? Úgy döntöttem ezt elengedem, és megpróbálom a saját megállapításomat megfogalmazni ezzel kapcsolatban.

– Mi lehet az oka, hogy nem találtál tanút, forrást?

– A művészettörténet referenciaértékű pontjai ebben az időtávlatban még nem kristályosodtak ki.Legjobban András Edit Kulturális átöltözés: művészet a szocializmus romjain című könyve érdekelt, mivel abból indultam ki, hogy a kilencvenes évek meghatározó élménye a rendszerváltás. Andrási könyve – mint észrevettem – nosztalgikusan emlékezik vissza a nyolcvanas évekre: nyitottabb volt a nemzetközi kapcsolatrendszer, amely szertefoszlott. A kiállításon viszont ehhez hasonló negatív észrevételek alapján nem tudok semmit sem bemutatni.

– Mi alapján lehet mégis összegezni a kilencvenes évek művészetét?

– A rendszerváltás alapvetően meghatározta a kor értelmiségének gondolkozását. Az információ szabad áramlása, az utazási és ösztöndíj-lehetőségek új lehetőségeket teremtettek, így a művészeti útkeresés is több irányba mutatott. Markáns jelenségek határozták meg ennek az időszaknak a művészetét. A médiaművészet megjelenése, az Intermédia Tanszék létrejötte, a számítógép használata fontos elemmé vált. Dialógusban voltak egymással például a számítógépalapon dolgozó művészek, a fotósok és a festők.  Ha azonban az akkori vitáikat a Jelenkori Gyűjtemény nem tükrözi, mert akkoriban nem erre fókuszált a gyűjtés, ez a téma nem jeleníthető meg. Ezzel szemben most előbukkantak olyan művek, amelyek akkor túl hamar kikerültek a művészeti diskurzusból, és amelyeket nagy lelkesedéssel állítottam ki. Ilyen például a kilencvenes évek elejének festészete, amikor a fiataloknál érezhetővé vált, hogy ellenvéleményt fogalmaztak meg az „Új szenzibilitással” szemben.

– És a vidék? Ott nem születnek jelentős alkotások?

–De születtek. Bár a magyar művészeti életben Budapest még mindig meghatározó központ, az elmúlt évtizedekben Pécs, Székesfehérvár, Szentendre, Szombathely, Paks vagy Mezőszemere fontos művészeket „nevelt”. Ezek közül többet a kiállításon is viszontláthat a közönség.

– Egy ilyen nagyszabású kiállítás kapcsán felmerül, hogy a Magyar Nemzeti Galéria milyen módon tud hatni a művészeti kánonra?

– Baán László nem véletlenül hangsúlyozta a kiállítás sajtótájékoztatóján, hogy ez Petrányi Zsolt álláspontja. Ez a kiállítás nem örök érvényű, néhány évig lesz látható. A Ludwig Múzeum nagyon helyesen másfél-két évente cseréli az állandó kiállításait, hogy különböző vélemények és nézetek fogalmazódhassanak meg. Ha az előző kiállításnak az volt a nézete, hogy széles merítésben próbálja reprezentálni a mainstream és a kevésbé mainstream művészeket, akkor ennek a kiállításnak sokkal erősebb a történeti strukturálási vágya. A következő kurátornak pedig nyilván más szempontja lesz. A kánonképzésben a Ludwig Múzeum ugyanúgy szerepet játszik.

– Fontos eleme a kiállításnak, hogy a műtárgyak folyamatosan cserélődnek. A csereművek be tudnak majd illeszkedni azokba a történetekbe, párhuzamosságokba?

– A papíralapú műveket műtárgyvédelmi okokból fél év múlva lecseréljük, ezeket duplán terveztem: Kondor, Ország Lili, Böröcz, Wahorn, Méhes. Nehezebb kérdés a fotóalapú mű, mert itt nincs mivel helyettesíteni. Erdély Miklós négy munkája nélkül például nem lehetett volna megrendezni ezt a kiállítást. Elég félrevezető volt, hogy az előző kiállításban Erdélyt egy nyolcvanas évekbeli festmény reprezentálta. Hogy félév múlva mivel váltom fel a most látható munkákat, még nem tudom, az biztos, hogy Erdély Miklós-műnek kell lennie a kiállításon. A lényeg, hogy olyan műveket tegyünk ki, amelyek nem változtatják meg azt a narratívát, kérdéskört, amiről az adott egység szól, valamint a kiállítás alapkoncepcióját.

– Az alapkoncepció hogyan épül fel?

– A koncepció három alapeleméből egyik a kiemelkedő teljesítmény, a második annak beismerése, hogy nem egymást követő, egymásra épülő történeti eseményekből áll össze a magyar művészettörténet, hanem előrehaladásokból, párhuzamos szálkákból. A másik nagyon fontos elem, hogy a kiállítás művészettörténeti manifesztum. Ebből a szempontból lényeges a MNG 1975-ben megnyílt első kiállítása. Pogány Gábor akkor ebbe a márványkörnyezetbe éppúgy beterelt „tűrt” művészeket, mint államilag támogatott alkotókat. Be kellett látnom, hogy az akkor felrakott márványt nem tudom eltakarni. Mivel nem tudtam a teret megváltoztatni, hivatkozási pontnak tekintettem, ami referenciaként beszél arról a szemléletről, amiben az első tárlat létrejött. Nemcsak a művészettörténeti szakirodalom által definiált korszakmeghatározó pontokra koncentrálok, hanem felidézek bizonyos kiállítási pillanatokat is a magyar művészet történetéből.

- A kiállításban Jovánovics György Ember és Pauer Gyula Maya című, egymással szemben felállított szobrai fogadják a látogatókat. A két mű ugyancsak nem először szerepel egy kiállításon.

– A kiállítás legnagyobb térbeli szerencsétlensége a bekötőfolyosó. Az előző kiállításon ott a 45 és a 49 közötti művészetet láthattuk, amely egyszerre volt kijárat és bejárat. Miután a látogató megnézte a 2000-es évekig a munkákat, kiment az 1945–49 között készült alkotások között.
Végül úgy döntöttem, hogy itt ezzel a beállítással nemcsak egy 1980-as csoportos kiállítást idézek fel, ahol a két mű egyszer már dialógusban volt, hanem hangsúlyozom, hogy, a hatvanas évek avantgárdgenerációját a mai magyar művészet meghatározójának tekintem. Nagyon örülök annak, hogy amikor végignézik a kiállítást, ugyanitt haladnak ki a látogatók, és ezt a referenciapontot idézik fel a kortárs, 2010 körül készült művek összefüggésében

– A kupolacsarnok ugyancsak a kiállítás részévé vált.

– Nemcsak a kupolacsarnok, hanem előtte a lépcsőforduló tere is bevezető térként működik. Bár nem tudom befolyásolni, hogy a látogató lifttel vagy gyalog jöjjön fel, két tematikus blokkal vezetem el a kiállításhoz. Az alsó tér tisztább: könnyebb volt Szalai, Jovánovics, Megyik és Kondor munkáival betölteni. A kupolatér viszont nagyon nehéz, hiszen Szervátius Tibor Dózsa-szobra évtizedek óta ott áll, holott a Nemzeti Múzeum tulajdona. Mást lehetőségem nem volt, mint hogy kontrasztot adjak a szobornak. A kiállítás bejáratának „őrzője” El Kazovszkij nagyméretű installációja lett: aki feljön a lépcsőn, nem a Dózsa-szobrot látja meg, hanem ezt, amely a kortárs válogatásnak egyfajta pilléreként áll ebben a térben. Azért is fontos erről beszélni, mert a kiállításnak nem véletlenül volt egy korábbi munkacíme, hogy Műteremtől múzeumig. A kiállítás szeretett volna azokról a státuszokról is beszélni, ahogy a múzeumban egy műtárgy helyet kaphat. Nemcsak vásárlás révén, hanem letétként és ajándékozásként is odakerülhet. Épp a kupolateremben két letéti mű van: Szervátius és El Kazovszkij alkotása.

– Beszéltél arról, hogy elképzeltél egyfajta új típusú látogatót. Milyen a te látogatód?

– Ezt a nézőt nagyon sok szempontból a tanítványaimból modellezem. (Művészetmenedzsmentet tanítok az IBS-n.) Az a tapasztalatom, hogy számukra az új információ önmagában nem annyira megtanulandó. Hogy ki kicsoda, egy gombnyomással megkereshető telefonjaikon és tabletjeiken. Ma már nem számolhatunk a látogató előzetes ismereteivel. Ugyanakkor a gimnáziumi oktatás szakorientáltsága miatt egyre kevésbé ad általános művészeti ismereteket a diákoknak. Egyedüli dolog, amivel az érdeklődést fel tudom kelteni, a látvány. Azt kerestem van-e olyan kép,  ami továbbvisz, inspirál, hogy továbbhaladjon a látogató? Ha így nézed a kiállítást, észre fogod venni, hogyan próbáltam folyamatosan „etetni” a szemet.

– Mégis hiányoznak a digitális eszközök, amelyek sokat segítenének a „kortárs” látogatóknak. Forráshiányra vagy koncepcióra vezethető vissza a teljes digitális eszköztelenség?

– Ez még nem befejezett munka, a kiállítás megnyitása egy folyamat része. Digitális háttértartalmat terveztünk. Alapját egy kronológiai ábra jelentette volna, amelynek két változata is elkészült. Amire végül jutottunk, nem volt kiállításbarát, mivel csak egy túl részletező adathalmazt tartalmazott.  De a következő lépés az, hogy a honlap bővítésével minél több anyagot mutathassunk meg a virtuális látogatónak a kiállításról, a gyűjteményről és az elmúlt 70 évről egyaránt.

Fotó: MNG