Dánok és múzeumok
ELEMZÉS
Miként érthető meg Koppenhágában a dán nemzeti identitás konstrukció természete? Egy város, két múzeum, négy kiállítás, amelyek különféle időket, stratégiákat, forrásokat és interpretációkat használnak állításaik megfogalmazásához.
| Varga Benedek |
2014-03-04 08:00 |
A külföldön látott kiállításokat az átutazó kényelmesen érzelemmentes nézőpontjából tudjuk szemlélni. Gyakran nem vesszük észre, hogy milyen kiváltság ez. A témák relatív távolisága, az idegen kultúra semlegessége, s nyilván saját tapasztalataink óhatatlan beleolvasása a látottakba más értelmezéseket szülhet, mint amit a hazai közönség számára ezek a tárlatok jelenthetnek. Elsősorban nem a másik kultúra maradéktalan megértését hozzuk haza (hacsak nem szakterületünk a kérdéses ország kultúrája, vagy a kiállítás szűkebb témája), hanem saját munkánk, törekvéseink és lehetőségeink pontosabb felismeréséhez kapunk új nézőpontokat. Vagy éppen a külső szemlélő távolságtartásával szemléljük a külföldi kiállítás mondanivalóját.
A koppenhágai városi múzeum (Københavns Museet – a későbbiekben: KM) a koppenhágai identitásról rendezett kiállítást. (A kiállítás angol címe – Becoming a Copenhagener – magyarul nehézen fordítható szépen: Koppenhágaivá válni fordulat jelentésben fedi az angol és a dán címet.) A tárlat kapcsán az ember első megközelítésben azt hinné, hogy az 1960-as években megindult dániai bevándorlás hullámai (arab, majd afrikai, majd kelet-európai és újabb afrikai) interpretálásakor a bevándorlók társadalmi beilleszkedésének nehézségeit és a befogadó társadalom averzióit foglalják össze. Én legalábbis ezt tettem volna. Ezzel szemben a kiállítás arra az alapkérdésre mutat rá, hogy a város megalapítása idején, a 11. és a 12. század fordulóján az első koppenhágaiak is bevándorlók voltak: sealandi és jutlandi parasztok, halászok, kézművesek és roskildei fegyveresek, majd később egyre távolabbról érkezők: norvégok, svédek és észak-németalföldiek. A 18. századtól – ami, bár nem mérhető a 17. századi dán nagyhatalmi státushoz, de gazdasági és szellemi fejlődésében az ország egyik fénykora volt – pedig egyre nagyobb számban érkeznek német területekről eleinte holsteiniek, később poroszok és szászok, és a 19. század végétől kiugró a németek bevándorlása, de jelentős az oroszoké és a kelet-európai cigányoké, askenázi zsidóké. A város tehát – mint minden soknemzetiségű metropolisz – folyamatosan adaptálta a különböző nyelvi, etnikai, kulturális hátterű és gyakran vagyontalan, képzetlen bevándorlók tömegét, akik közösen alkották meg Skandinávia legnagyobb városát.
A kiállítás ezzel a dán nemzeti identitást, a dán nemzettudat alakulását, változásait is új megvilágításba helyezi. Hiszen nem a 18–19. század fordulójának nemzeti konstrukciójához mint origó ponthoz képest vizsgálja a 19. század előtti és utáni bevándorlók etnikai összetételét, idegenszerűségét és lassú azonosulását, megfelelését az ősi – valójában csak a 19. század derekától újraalkotott, vagy éppen akkor megalkotott – viking értékekben gyökerező dánságnak. Hanem azt állítja, hogy a sokszínűség, a különböző etnikai hátterek ellenére egy közös koppenhágai identitást hozott létre. Ez az identitás a századok során kereskedelmi, katonai és kulturális, majd fejedelmi központot teremtett, amelynek befolyása és jelentősége így szupraregionálissá vált. A város évszázadai során folyamatos betelepülőkkel számolhatott, s így folyamatosan változott és változik a koppenhágai identitás is, amelyre részben ráépült a 19. század elejének – sok módosulással ugyan, de – máig tartó dán önazonossága is.
A kiállítás tehát egyszerre nyújtja az otthonosság érzését a több generáció óta Koppenhágában élő dán polgároknak, és a frissen bevándorolt európai, vagy akár Európán kívüli lakosoknak. Az 1960-as, 70-es évek nagyszámú közel-keleti (arab) és dél-európai (szicíliai, nápolyi, calabriai, katalán, szerb, horvát, albán stb.) bevándorlói hatására kialakult városi arculat például markánsan különbözik a berlini fal lerombolását követő tömeges kelet-európai jelenlét következményeitől: például a vendéglők, az utcai viselet, a közoktatás, a munkamorál területén. S igaz, hogy a megközelítés talán Dánia erőteljes atlanti mivolta miatt sok elemében londoni vagy New York-i értelmezésekre hajaz, sőt alkalmasint interpretálható angolszász gondolkodási minták dániai adaptációjaként is, azonban a kiállítás sikere (a látogatószám, a látogatói visszajelzések, a napisajtó és a szaksajtó alapján) arra utal, hogy a mondanivaló nem idegen a mai dán társadalom szemléletétől. A kiállítás megformálása a városi múzeum általában vett arculatához képest is hangsúlyosan minimalista volt. Sőt sok részletében az installáció kifejezetten szegényes: törekedtek az olcsó, vagy újrafelhasználható anyagok alkalmazására, egyszerű, könnyen áttekinthető vizuális megoldásokra, közvetlenségre. Az így megjelenő arculat mellesleg inkább norvég vagy svéd vonásokra emlékeztetett, s egyúttal azonnal utalt is a KM küldetésére: hiszen Skandinávián belül a dánok hagyományosan az eleganciát és a kifinomultságot képviselik, míg az északiak inkább az egyszerűséget, a természet- és környezettudatosságot. (A fogalmak nyilván relációsak, s nem abszolútak.) A KM általában is szakított ezzel – az egyébként a többi dán múzeumra többnyire jellemző identitással –, és vizuális (honlap, a kiállítások grafikai és anyagmegformálása), valamint belsőépítészeti megoldásaiban (kiállítások, terek anyaghasználata) is jelzi, hogy puritán, közvetlen és befogadó kultúrát akar képviselni. Alternatívát mondanivalójában, látványeszközeiben és attitűdjében: a kiállítás elhivatott és átgondolt mondanivalója és a megformálás eszközei így találtak egymásra.
A KM másik kurrens kiállítása a lírai, Søren Kierkegaard: a szerelem művei és a szerelem tárgyai (angolul: Søren Kierkegaard: objects of love, works of love) című kiállítás, amely hasonló interaktív elemekkel él, mint a budapesti Néprajzi Múzeum tárlatainak némelyike. A két koncentrikus körré formált kiállítás szelvényei tematikai egységekre bontják a filozófus életét. A köröket a tárlók és installációs panelek belső és külső oldala rajzolja ki. S míg a belső kör mentén Kirkegaard életének és műveinek egy-egy fejezete tűnik elő, addig a külső felületen ugyanezekhez a témakörökhöz kapcsolódóan a látogatók saját jellegzetes, releváns tárgyaikat és az azokhoz kapcsolódó, általuk megírt vagy lerajzolt történeteket oszthatják meg a többi látogatóval. A mai múzeumelmélet oldaláról nagyon pontosan átgondolt és letisztázott kiállítás született meg. Sőt önmagában a témaválasztás is merész: Kirkegaard életét a szeretet és a szerelem felől megközelíteni a mai filozófiatörténet jelesei számára sem evidencia. Profanizál is bizonyos fokig, azonban célját, hogy egy nagy filozófus életművét személyiségén keresztül értelmezze, és hozza közel az átlagemberhez, mindenképpen eléri. Ellentétben a bevándorlókat feldolgozó kiállítással, ez a tárlat elegáns. Az installáció anyagát és formáját tekintve is a mondanivaló szerves része: a tárlók csillogó üvegfelületei, az installáció üvegein futó fekete és sötétszürke kommentárok szövegei emelkedetté teszik a hangulatot, és precíz kiérlelt mondanivalót ígérnek. A látogatók által behozott sablonos tárgyakat: az elnagyolt rajzokat, a néha találó, bár jobbára lapos, közhelyes mondatok fehér papírlapjait a tárlók csillogó tisztasága, a spotlámpáknak a biztonsági üvegeken átszűrődő zöldes-kékes fénye határozottan kiemeli a mindennapok világából, és a múzeumi szakrális tudás auráját kölcsönzi nekik.
A régi múzeumi éthosz szakrális tudásáét, amelyet a KM már régóta maga mögött tud, s éppen a hétköznapi tárgyak múzeumi térbe emelésével jelzi, hogy a szakralitást nem a tárgy, hanem a válogatás mikéntje és a prezentáció módja teszi. Igen finom és érzékeny ugyanakkor a kiállítás szövegekhez való viszonya. Kirkegaard releváns filozófiai nézetei az installáció belső körén elhelyezett üvegfelületeken futnak (a dán és az angol nyelv váltása egyetlen gombnyomás kérdése). A filozófus normatív gondolatainak megfogalmazásait, amelyeket egyes műveiből emeltek ki, levelezésének, a visszaemlékezéseknek könnyeden megírt releváns passzusai lazítják, és teszik a mondanivalót világossá és közérthetővé. A szöveg szintjeivel való játékot, az egyes szövegek súlyát, mélységét az álló és a futó szövegrészletek megkülönböztetése adja. A normatív igényű gondolatok textusai, azaz Kirkegaard filozófiai kijelentései egy-egy egységen belül rögzített álló részletekként jelennek meg. Azaz fejezetenként állandók. Ezek alatt (néhol fölött) futnak az adott mondanivalóhoz illeszkedő kommentárok, azaz memoárrészletek, levelek stb. A szöveggel nem mint magyarázattal, hanem mint kvázi kiállítási tárggyal, azaz a kiállítás mondanivalójának, prezentációjának szerves részével folytatott játék és küszködés, a textus mint tárgy különleges jelenségének felismerése több magyar múzeum kiállítási gyakorlatában is fel-feltűnik. Elegendő a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Néprajzi Múzeum vagy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum egy-egy kiállítására gondolni. S persze egy nagy filozófus gondolkodásának bemutatásakor elég nehéz is lenne eltekinteni szövegek alkalmazásától. A KM Kirkegaard-kiállítása a futó/álló idézetek és az interpretációk szövegszintjeinek megalkotásával, ötletes és elegáns installálásával és konzekvens végig vitelével nagyszerű példája a mai muzeológia textuális gondolkodásának. Mindez persze azt is jelzi, hogy milyen hatalmas filológiai munka húzódott meg a kiállítás megalkotása mögött, amit beszélgetésünk során a kurátor Sonni Bartsch is megerősített.
Emelkedettebbek és szemléletükben hagyományosabbak voltak a Nationalmuseet, vagyis a dán nemzeti múzeum kiállításai. Nézzük előbb az egyik állandó kiállítást A prehistorikus történelem a vikingek megjelenéséig című tárlatot. A kiállítás a Dániában különösen erős nemzetközi prehistorikus régészet eredményeinek bemutatására épül. A tárlaton látható anyag impozáns: fekete-afrikai, közel-keleti, mediterrán és közép-európai ásatási emlékek mellett a dániai és általában a skandináviai neolit, bronz- és vaskori tárgyak, antropológiai leletek és művészeti emlékek hatalmas, látványosan, aprólékos figyelemmel bemutató, a legfrissebb tudományos eredményeket összegző tárháza.
Nem lévén régész, eltekintek a régészeti anyag értékelésétől, azonban nem állhatom meg, hogy rámutassak arra, hogyan tűnik fel a viking korszak a tárlaton, hiszen ez közelebb visz az időszaki Viking című kiállítás sajátosságainak megértéséhez is. A viking anyag bemutatása előtt egy – három vitrinből, egy 19. századi mellszoborból és egy szöveges és grafikai installációból álló – váratlan reflexió ragadja meg a tekintetet. A reflexió a kronologikus térből kilépve historiográfiai szempontot fogalmaz meg: Dánia 1815-öt követő belpolitikai és diplomáciai helyzetének hatását a 19. századi történeti kutatásokra. Dánia a francia háborúk idején ugyanis rossz lóra tett. 18. századi erőteljes frankofón kapcsolatai (amelyek a közeli Poroszország miatt érthetők) következtében jobbára a koalíciós erők ellen, Franciaország mellett igyekezett több-kevesebb határozottsággal és sikerrel játszani. A diplomáciai színtéren mindez a bécsi kongresszust követően megbosszulta magát. A nemzetközi kapcsolatokban beállott nehézségek egyúttal gazdasági válsággal is jártak, amelyet éhínségek tettek még nehezebben kezelhetővé. A modern dán történetírás innen eredezteti – a 19. század Európára általában jellemző új, erőteljes nemzettudat kreálása mellett –, hogy a dánok a viking korszak felé fordultak. Az addig évszázadokon át pogánynak, barbárnak és kegyetlennek tartott vikingek hirtelen az ősi erények, a régi nagyság és elszántság megtestesítői lettek. Immár nem a 17–18. századi protestáns művelődés civilizációs hatása, az alkotmányosság gondolatának 18. század végi megerősödése, a 17–18. századi kereskedelmi, majd manufakturális kiválóság, a mindennapi viselkedés kifinomultsága, vagy a dán urbanizáció sikeressége lett a minta, hiszen – legalábbis egy ideig úgy tűnt – ezek kudarca a 1820-as, 30-as évek nyomorúságának oka, hanem az ősi harcos múlt nagyszerűsége.
A viking kor régészetének felvirágzása ennek a szellemi attitűdnek köszönhető, amely természetesen szellemileg (ha anyagilag nem is) hasonló rugóra járt, mint a német középkor felfedezése, az angolszász és normann világ történetének népszerűsége, a skót highlander klánok divatja (sőt utóbbiak viseletének gyors felvirágzása Walter Scott munkássága nyomán, amely a végtelenül választékos Thomas Macaulaynak nem kis kritikáját váltotta ki). Vagy éppen Arany János kísérletei Hunor és Magor eposzának megfogalmazására. A kiállítás önreflexiója jogos, különösen azért, mert – amint azt Karin Tybjergtől megtudtam, aki akkoriban a Nemzeti Múzeumban antropológusként dolgozott – az 1970-es évektől egészen 2012-ig fennálló tárlót váltott fel. Az eredeti tárló az ember őstörténeti és korai történeti egyetemes leletanyagának bemutatását követően, amikor elért a viking korba, egy 6–7. századi csontvázat a következő felirattal állított ki: „Az Első Dán”. Nyilván a 19. századi történeti kánont követve azonban meglepő, hogy ezt az interpretációt a 21. század elejéig a múzeum minden további nélkül vállalta. A Viking kiállítás megrendezésével azonban már világosan utalni akartak a korszak mai tudományos értelmezésére.
Más és kétségtelenül sokkal grandiózusabb benyomást kelt a Viking című időszaki kiállítás, amely a roskildei hosszú hajó (mintegy 100 fő szállítására alkalmas viking evezősoros vitorlás) fennmaradt darabjainak impozáns rekonstrukciója köré szerveződik. A kiállítás egyes tárgyai párjukat ritkítják, a sötét termekben spotvilágítással kiemelt hatalmas, színre festett rúnakövek, a fegyverek, az arany és ezüst ékszerek, a mindennapok tárgyai pontos dán és angol megnevezésekkel, magyarázó monitorokkal csodálatos látványvilágot teremtenek. A múzeumpedagógiai ötlet, a látott anyagot monitorról monitorra folyamatosan visszakérdező „Te milyen viking lennél?” tesztje, kicsiket és nagyokat egyaránt leköt. A több száz négyzetméteres kiállításban egyszerre folyamatosan 6-8, főleg dán nyugdíjas csoport, valamint a királyi család néhány tagja – megfelelő katonai díszkísérettel – követte a tárlatvezetéseket. A kiállítás rengeteg adatot közölt a viking életről, mindennapokról, a hódításokról, sőt interaktív láncing és fegyver rekonstrukció fel- és kipróbálására is mód nyílott.
A tudománytörténeti vagy gondolkodásbeli önreflexió azonban teljesen hiányzott a Viking kiállításból. A viking nagyság a sötét termekből – akár az elmúlt idők homályából – a megvilágított tárgyakban ragyogva tűnt elő. A viking történet mint örökösen változó kutatási terület értelmezése, a modern Skandinávia koraközépkori etnogenezisének sajátosságai, a modern nemzeti identitás 19–21. századi reflexiója erre az ősi civilizációra azonban továbbra is homályban maradt. Ahogy egyébként a norvég, izlandi, svéd vagy faröeri szempontok és értelmezési lehetőségek is. A viking világ dán azonosításának tűnt inkább, ami a büszkeségtől ragyogó nyugdíjas dánok arcán s a királyi család öntudatos, de illendően visszafogott gesztusain egyaránt visszatükröződött. S nem az ő múzeumukban járunk-e? Nem nekik szól-e ez a kiállítás? Elvégre gazdag és pontosan feldolgozott anyagot kaptak, csodálatos látványtervezéssel és közvetlen, tárgyszerű vezetéssel. De a valódi, kritikai történelmet mutatja-e be nekik? Azt a kritikai attitűdöt, ahogyan a mai történettudomány vélekedik ennek a korszaknak a recepciójáról? Magyarán képesek-e a nem szakember látogatók a kiállítás befogadása során elvonatkoztatni gyermekkoruk 18–19. századból eredő meséitől, vagy a kamaszkorukban olvasott 19. századi romantikus irodalomban megjelenő viking képtől? Észlelik-e az azonosságot a kiállítás tárgyainak a verses Eddában, vagy például Vörös Erik genealógiájában előtűnő eredeti viking képével, s annak erős eltérését a 19–20. század irodalmi vagy népszerűsítő történeti interpretációktól? Megértik-e, hogy ugyanazt a tárgyat hányféleképpen lehet szemlélni? S hogy a kiállítás a prezentálásukon túl mindig értelmezi is a tárgyak lehetséges mondanivalóját? Abszurd gondolatok, ha az ember arra gondol, hogy mindez egy kiváló múzeum nemzetközileg is elsőrangú kiállítása kapcsán jut az ember eszébe. Különösen, mivel a világ egyik első múzeuma, a British Museum is aktívan részt vett a kiállítás megrendezésében. S igaz, pontosan arra, a British Museum évtizedek óta bevett gyakorlatára épít. De ahogy más a kontextusa egy egyiptomi, mezopotámiai vagy éppen maja kiállítás hihetetlen régészeti anyagának bemutatásakor az ezekben a témákban teljesen semleges brit és nemzetközi közönség előtt, úgy változik finoman, de erőteljesen a mondanivaló egy viking kiállítás koppenhágai bemutatása kapcsán.
A célnak ezért éppen ennek kellett lennie. Az identitás magas színvonalú, jól válogatott tárgyakra épülő, de mégiscsak népszerűsítő képeskönyvének. Ahogy előző dániai tárgyú írásomban említettem, a dán múzeumi reform eredményeit és hiányosságait taglaló jelentés azt a dichotómiát fogalmazta meg, miszerint: „Át kell gondolni, hogy Dánia nemzetállami identitását hogyan lehet az interkulturális és/vagy multikulturális kapcsolatok megközelítésével harmonizálni, és a múzeumok ezt a gyakorlatban, hogyan tudják megvalósítani. Avagy: az-e a kulturális kormányzat tényezőinek szándéka, hogy a múzeumot olyan stratégiai médiumnak tekintsék, amely egy homogén nemzeti kulturális egységet, vagy a nem dán etnikumú lakosság kulturális asszimilációját célozza?”
A Viking kiállítás, éppen a tudománytörténeti önreflexió hiánya miatt, úgy tűnik, az utóbbi célt tűzte maga elé. Nemes cél, amelyet elhivatott, a kiállításrendezés műfajában szakmailag tökéletes megoldással valósított meg. A tárlat vándorútra indul, a várható angol vagy német közönség számára ez a probléma tehát nem vagy alig fog jelentkezni. A dán közönség pedig kapott egy csodálatos anyagra épülő, kiváló kiállítást, amelynek tudományos mondanivalója nem mindenben találkozik ugyan a mai kritikai történetírás eredményeivel, viszont a dán identitás erősítésének nagyszerű eszközeként szolgál. A Nationalmuseet két kiállítása (azonos részeinek) összevetéséből, és a Københavns Museet várostörténeti kiállításának példájából azonban az is látszik, hogy a dán kulturális politika mégsem törekszik sorvezetők megadására. Szakmai műhelyekre bízza az egyes kiállítások mondanivalójának kidolgozását, s az interkulturális kapcsolatok erősítését ugyanolyan fontosnak tartja, mint adott esetben a homogén nemzeti kulturális egység közvetítésének stratégiai kérdését.
Képek forrása: Københavns Museet, Nationalmuseet
