©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A szabadulóművész

Reigl Judit életmű kiállítása a Ludwig Múzeumban.

Az utóbbi évek nagy felfedezése a magyar képzőművészetben Reigl Judit életműve. Holott a világ már évtizedek óta a legjobbak között tartja számon. Franciaországban, ahol a ma nyolcvanon túli művész 1950 óta él, régóta tudják, milyen értéket jelentenek a kezei közül kikerült, nagyméretű vásznak és kisebb tusrajzok, grafikák. Az Egyesült Államokban pedig azon kevés 1945 utáni európai művészek egyike, akiket nagy megbecsülés övez; a Guggenheimben nemrég az absztrakt festészetet összegző megatárlaton Jackson Pollock, Lucio Fontana és Jean Dubuffet mellett szerepelt.

Mi csak nemrég találtunk rá. 2005-ben rendezték meg az első itthoni önálló kiállítását, igaz, rögtön a Műcsarnokban. Onnantól egyre gyakrabban szerepelt, elsősorban Makláry Kálmán kurátor-galerista erőfeszítéseinek köszönhetően, aki saját kiállítóhelyén többször is bemutatta Reigl néhány munkáját, majd 2010-ben a debreceni MODEM-be vitt egy nagyobb válogatást. Egy évvel később Kossuth-díjat kapott a festőnő.

Most a Ludwig Múzeumban nyílt meg az eddigi legnagyobb magyarországi Reigl-kiállítás: az 1940-es évek végétől egészen máig végigkövethetők az életmű szakaszai, az az egészen ritka következetesség, amely minden sorozatán, minden képén ugyanarról beszél. Ugyanarról, de mindig másként, ahogyan a test mozdulatai is egy jellemző energiamennyiséggel, a csontozatból, az izmok, inak belső összeszerveződéséből fakadó, egyedi koreográfiában nyilvánulnak meg, mégis minden térben, minden helyzetben és pillanatban más-más alakzatot rajzolnak ki. Szándékos a hasonlat, hiszen Reigl festészete a test ösztönös reakcióit építi képpé. Nem azokról szól, hanem a lehető legkonkrétabban azok alakítják: a test által hordozott, őrzött és megnyilvánuló tartalmak.

A szürrealizmustól indult, André Breton rajongással fogadta a pályája kezdetén álló, Magyarországról Párizsba emigrált művészt, de Reigl nem egyféle stílust keresett és távolról sem a szürrealistáknál szinte kötelező figurativitásban gondolkodott. Nem is keresett semmit: valójában már huszonévesen készen vitte magával a művészetét, fejlődésről az ő esetében nem is beszélhetünk annyira, inkább csak egy kutatás egymást követő fázisairól. Ezért nem élt a lehetőséggel, hogy csatlakozzon a francia szürrealistákhoz, ezért nem állt be semmilyen más táborba sem. Reigl szabadulóművész lett: először az ötvenes évek Magyarországától sikerült megszabadulnia, később minden olyan művészeti és társadalmi ideológiától is, ami valamilyen elvárást fogalmazott meg vele szemben. Egy interjúban azt válaszolta, amikor a hazájáról kérdezték: ő legszívesebben az Európai Egyesült Államok polgára szeretne lenni. Szőnyi István tanítványa volt, de mindent megtanult, amit a 20. század festészeti forradalmai kínáltak, majd mindent felül is írt a maga eszközeivel. A legerősebben a szürrealisták által megtalált automatikus írás és a Pollocktól induló gesztusfestészet hatott rá, ezeket tudta a legjobban közelíteni ahhoz a rendkívül erőteljes látványhoz, amit a vonal, a szín, a tér, az irányok révén a felületen előhív. A vászonra felvitt festékrétegeket Reigl kézzel, karral, majd hajlított fémlappal alakítja, a mozdulat energiáit, az érzékelés tónusait dolgozza bele a festékbe, a születéssel kapott tudást, a lét megfoghatatlan energiáit szólítja elő a láthatatlanból. Gesztusait nem a lecsitított tudat, nem egy szellemi elv, nem is a forma iránti kíváncsiság vezeti, hanem a test tudására való rácsodálkozás. Ebben az egységes, de korszakokra bontható festészetben az aktuális divatok – az informel, az action painting vagy éppen a dripping – nem mind csak egy-egy járulékos eszköz, kiegészítés Reigl korlátokat nem ismerő szuverenitásához.

A Ludwig Múzeum termeiben először az a koncentrált energia döbbenti meg a nézőt, ami a vásznakból árad. Az ötvenes években készült, sok festékréteget egymásnak feszítő Robbanás-sorozat darabjai valóban egy ősrobbanás erőit jelenítik meg, fehér felületre vitt alapszínekkel, áradó mozdulatokkal, körkörösen, ahogyan egy növény szára gyarapodik, ahogyan egy vulkán centruma szórja szét a föl alatt felgyülemlett feszültségeket. Nincs mindig azonosítható központ a vásznakon, mégis érezzük, honnan és mi repül ki a térbe, milyen energiából lesz az anyag és szinte azt is látjuk, hogyan tépi föl a teret, miután elhagyta a vászon síkját. Egy teremmel tovább Reigl egy szinttel mélyebbre visz: a Dominancia-képeken a centripetális erő a lélek mozgásait bontja ki, több rétegen és több mozdulaton át, vízszintes sávokkal megtörve, bonyolult kompozíciókkal. Majd ez sűrűsödik a Tömbírás-sorozatban majdnem olvasható gesztuskészletté, amiben már nem csupán a test válik kifejező eszközzé, hanem a gondolat hátterében működő tartalmak is megjelennek, valami ősi kollektív tudás. Később a műterme padlójára került, összefestékezett, telelépdelt maradék vásznakban látta meg az idő és a test találkozási pontjait, ebből készültek a Guano képek, sok egymásra rakódó réteg értelmeződik lassan, nyugodtan, a körkörös kompozíciók izgalmától már megszabadulva, de a rétegkutatás elszántságával nekifeszülve a matériának.

A hatvanas években megint megjelenik vásznain az ember, de nem figurális elemként, hanem mint valami sűrűsödés, következmény, a lassan zajló folyamatok végső értelme, egy-egy hatalmasra nagyított ajtón belépve megtalált titok. Monokróm felületek előtt lebeg a test, nemtelen, alaktalan, szinte csak utalásszerű fehér árnyék. A térben eloldódott, passzív, mozdulatlan figura hasonlóan viselkedik, mint a Bach-fúgákra komponált, mindkét oldalán megfestett vásznakon végighömpölygő, repetitív forma-sorozatok: a kép síkja intenzív viszonyba lép velük, nincs előtér-háttér hierarchia, nincs főtéma és környezet, hanem egyetlen, lassú energiahullám bontakozik ki a szemünk előtt. Az élet hulláma, eleven ereje mozog a vásznakon.

Szokatlan nekünk ez a magabiztos kitárulkozás, ez a korlátokat nem ismerő festői magatartás. Talán ezért is várt olyan sokáig a hivatalos kultúrpolitika Reigl hazai bevezetésével. Hiányzik belőle mindaz, amiből kiolvasható lenne valamiféle kötődés, hűség, elköteleződés, hovatartozás. Holott mindez benne van, de egy magasabb szinten, mint ami a (kultúr)politika számára verbalizálható. Egy életmű, amely önmagában is szilárdan áll, egy festői világ, amelyből csakis a legfontosabbhoz, a létezéshez olvasható ki bármiféle viszonyulás, túl szuverén, majdnem kezelhetetlen errefelé.

Ludwig Múzeum

Reigl Judit – Űr és extázis
2014. március 22. – 2014. június 22.