©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A kicsomagolt Derkovits

Vannak életművek a magyar művészetben, amelyeket – noha a szemünk előtt vannak, sőt bizonyos korszakokban az orrunkba lettek tolva – mégsem látunk.

Derkovits Gyula festészete pontosan ilyen. Nem éppen aktuális, nem lep meg különösebben valamelyik eddig rejtett vonatkozásával, és mivel műveinek nagy része a közgyűjteményekben elérhető, nem is áll nagy felfedezések előtt a vele foglalkozó kutatás.

Illetve mégis. Bár az 1948-1989 közötti művészetpolitika gondoskodott arról, hogy Derkovits plakátművészete és főleg a Dózsa-sorozat az óvodától a nyugdíjas otthonig minden közintézményben megfordulók, továbbá olvasók és olvasni tanulók, iskolások, gyári munkások és a kultúrától éppen csak megérintettek számára alapkő legyen, az életmű egésze valahogy mégis elsikkadt. A Magyar Nemzeti Galériában Bakos Katalin és Zwickl András kurátorok most olyan tárlatot rendeztek Derkovits 199 alkotásából, amely radikálisan átértékeli a festő életművét, és olyasmiről tesz bizonyságot, ami a művészettörténészekkel kapcsolatban ritkán szokott elhangozni: mély szakmai tisztességről. Mert egy antikommunista kor levegőjében az előző (két) éra kisajátított művészét előhámozni a politikumból pontosan ezt jelenti. Derkovits a Galériában nem proletárfestő, nem a művészeti élet paradicsomából kiszorult éhező elvtárs, hanem egy tájékozott, Bécsben és Budapesten több kiállításon bemutatkozott, elismert, díjat nyert, néha még támogatott, sőt bizonyos mecenatúrát élvező alkotó, akinek ideológiai elkötelezettsége csak elmélyítette, de nem korlátozta festői látásmódját.

A kutatások szépen visszaigazolták, ami már sejthető volt: a korábbi összképet meghamisította az utókor, a modern festészet hatása teljesen kimaradt belőle, holott Derkovits évekig élt Bécsben és a források elemzésével kimutatható, hogy sorra látogatta a történeti gyűjteményeket és a korabeli galériák friss anyagát. A tárlaton igen erős hangsúlyt kapnak a kortárs párhuzamok, elsősorban az 1930-as évek fotóművészete és közép-európai festészete, nem csak egy művel, hanem minden nagyobb kiállítási egységen belül is nyilvánvaló kölcsönhatásokkal. Ilyen például Escher Károly, Szélpál Árpád, Pécsi József vagy a hazai szociofotó legismertebb darabjainak megidézése, de párhuzamként Trauner Sándor és Vajda Lajos csendéletei, Georg Grosz és Otto Dix expresszív karikatúrái, cseh, osztrák, szlovák, német festők vásznai, a 30-as években induló Neue Sachlichkeit, az újtárgyiasság markáns művei is megjelennek. Témáikban, kompozicionális rendjükben, kifejezésmódjukban otthonos közeget teremtenek Derkovits festészete körül. Nem egy kívülálló, egyedi életművet látunk tehát, hanem egy korban és térségben beágyazódott, azokhoz sok szállal kötődő festői világot.

A közelítéshez ez ugyan még nem elég, de a két kurátor megtalálta azt az utat is, hogy a közönség befogadja ezt az új Derkovitsot. Az életmű kronologikus vonalát egy hangulati-kifejezésbeli szerkezetbe foglalva, irodalmi műfajok köré szervezték az anyagot. Nem témakörök, hanem ezek mentén, egy-egy jellemző, műfajteremtő hangulat kiemelésével tagolódik a kiállítás. Így kerülnek a világháború utáni vásznak az elégiával fémjelzett egységbe, az ugyanekkor festett, de rendkívül szuggesztív Menekülők több változata a drámai blokkba, a nagyvárosi életet feldolgozó képek a szatíra körébe. A kiállítás közepén, egy önálló teremben, elkülönítve itt az elhíresült Dózsa-sorozat; robusztus alakjaiban megsejtjük mindazt, amit az ötvenes-hatvanas évek hozzátett, de itt és most, számunkra, a maguk tiszta mivoltában nem egészen azt jelentik, amit egykor. A metszetek ereje nem csökkent sem az idővel, sem a kisajátítással; ez a terem és az itt levonható tanulság, a művek értékére való ráébredés egyszersmind az egész tárlat metaforája, erre utal az a finom gesztus is, hogy a folyosó felől egy rácsszerű falon keresztül kívülről is beleshetünk ide. Teljes élményhez így nem jutunk, ahogyan a Rákosi- és Kádár-korszak által definiált Derkovitsból sem kaptuk meg azt, amit kaphattunk volna; egyszerűen kívül maradtunk.

Most viszont érezhetően beljebb vagyunk. Megkapó sorozatot láthatunk például a feleségével készült kettős önarcképekből, a szenvedő állatokat ábrázoló, vagy a városi munkásokat megörökítő, szinte archaikus aranyfényben ragyogó vásznakból. A cirkuszi témák, a női sorsokat felmutató képek, a Koncert bukolikus szépsége, a Dinnyeevők vagy a pénzmágnásokat ábrázoló, majdnem groteszk ábrázolások mögött nem nehéz megpillantani a csontos arcú festőt, aki mindössze másfél évtized alatt megteremtett egy színes, tág szemléletű képi világot, és aki a halála után nyolcvan évvel most új életet kapott.

A Derkovits. A művész és kora című kiállítás július 27-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.