©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Közel hoz - eltávolít

A Szépművészeti Múzeum újrarendezett egyiptomi és kortárs állandó kiállításairól

Egy kiállítás csak akkor tudja betölteni feladatát, ha képes arra, hogy a nézőnek megmagyarázza, értelmezze tárgyát. Ebből a szempontból áthidalhatatlan a szakadék a Szépművészeti Múzeum két újrarendezett kiállítása között, kontrasztjuk rendkívül erős, amit a kiállítóterek egymással szembeni elhelyezkedése még inkább hangsúlyoz.

Minden kétséget kizáróan a Szépművészeti Múzeum is igyekszik elsajátítani az új intézményesség gyakorlatát, a kortárs művészeti áramlatok egyik uralkodó trendjét, amelynek célja a művészeti intézmények belülről történő átalakítása. Claire Doherty írja, hogy „az új intézményességet az ideiglenesség retorikája jellemzi – futó találkozások, áramlás és nyitottság” – ennek szellemében került sor a Szépművészeti egyiptomi művészetet bemutató tárlatának és a Majovszky-teremben található kiállítás újrarendezésére. Azonban az átrendezésnek nem szabad(na) kimerülnie abban, hogy a régi alkotások helyébe újakat akasztunk, hiszen a tárlat csak akkor tud korszerűvé válni, ha „a dialógusra és részvételre építve” mutatja be tárgyait, ha a passzív fogyasztásra rendelt tárgyak egymás mellé rendezése helyett minden erejével azon van, hogy megszólítsa a látogatót, hogy beszéljen hozzá.

Az egyiptomi gyűjtemény újragondolásakor nagyszerűen megvalósították ezt a fajta diszkurzivitást, azonban a kortárs kiállítás anyaga sajnálatos módon nem hajlandó kommunikálni a látogatóval: a white cube-okból építkező, steril kiállítótér egy látogató-idegen környezet, ahol a művek némán merednek a befogadóra, aki elbizonytalanodva, értetlenül rohan végig a termeken, hogy minél hamarabb szabadulhasson saját frusztráltságától. A művek alól hiányoznak az értelmező szövegek, melyek segítenék a nézőt az interpretálásban, csak a minimális információra szorítkozó (alkotó, cím, évszám, technika stb.) tábláknak jutott hely, ez pedig vajmi kevés ahhoz, hogy a befogadó megértse a kiállított műveket, egyáltalán: a kurátor koncepcióját. Pedig egy kortárs művészettel operáló kiállítás esetében a néző vezetése különös fontossággal bírna, hiszen gyakran tapasztalható, hogy az idővonalon előre haladva, közeledve a jelenhez a látogató egyre kevésbé képes értelmezni, befogadni a különféle áramlatokat, irányzatokat – annak ellenére, hogy egy kortárs művész sokkal inkább meg tudja fogalmazni a saját problémáit vagy választ kínálni kérdésfelvetéseire, mint mondjuk egy reneszánsz alkotó. A kurátor feladata itt épp abban állna, hogy rövid szövegekkel kijelölje az alkotó és a befogadó közötti közös pontokat, hogy a művész üzeneteit közvetítse a közönség számára, hogy a látogatót érdekeltté tegye a kortárs művészetben.

Például úgy ahogyan a szemben lévő teremben tette a rendező. A kiállítás kurátora, Liptay Éva legelőször is felismerte, hogy sokkal hatékonyabban lehet interpretálni a befogadó számára az egyiptomi művészetet, ha a korábbi kronologikus elrendezést tematikusra cseréli, és az ókori egyiptomi univerzumot alkotó három szféra mentén (emberek, istenek, halottak) rendezi be a tárlatot. E három egység mindegyike értelmező szöveggel nyit, melyekben az adott szféra legfontosabb jellemzői kerülnek elő, így kvázi bevezetik a nézőt az adott világba. A szövegek atmoszféra-teremtő ereje rendkívül erős, amit a falak szimbolikus festése csak tovább fokoz. A földi szféra zöldsége, az isteneket bemutató terem kéksége, illetve a halottakról szóló blokk vörös falai egyértelműsítik e világok önmagukba való záródását, a szövegek pedig e három tér közötti fellelhető hierarchikus elemekre világítanak rá.

A kortárs kiállítás ezzel szemben nem tárja fel összefüggéseit. Ami azért kár, mert egyébként sok esetben igen ötletes megoldásokkal éltek a kurátorok, Fehér Dávid és Orosz Márton. Gondos szelekciójuknak és az elrendezésnek köszönhetően igazolják, hogy a 20. századi illetve kortárs magyar művészet abszolút része a nagy nemzetközi kontextusnak – például egymás mellett mutatja be Joseph Albers és Vasarely munkáit – , de a beválogatott művekkel rámutat arra is, hogy a 20. századtól kezdve mennyire kiszélesedik a művészet kategóriája, hogy mennyire kitágulnak a műfaji határok. Azonban hiába átgondolt a válogatás és bizonyos művek összekapcsolása, ha ezeket a viszonyokat, hálózatokat a kurátor elhallgatja a látogatók elől. Útmutató nélkül a befogadó bután fog körbemenni, az arcára lesz írva, hogy nem érti, ami még inkább megnöveli a távolságot közte és a kortárs művészet között.

Ez az idegenség akkor lesz igazán szembetűnő, amikor a befogadó átér a másik kiállításba, ahol sokkal otthonosabb, közvetlenebb tapasztalás éri, annak ellenére, hogy az ottani kiállítás tárgya időben jóval távolibb, mint a kortársé. Ráadásul az egyiptomi kiállítás számos reflexív megállapítást is tesz, a szövegek és a bemutatott tárgyak sok esetben összekapcsolják a történelmi időt a modern korral, hiszen nemcsak Egyiptom művészete jelenik meg a tárlaton, a befogadó sokat meg tud annak kutatásáról, a Magyarországról indított expedíciókról, ásatásokról. A tárlat tehát folyamatosan aktualizál és kontextualizál, így mélyebb élményt képes nyújtani a látogató számára.

Világos, hogy az újrarendezés mindkét gyűjteménynek lehetőséget adott arra, hogy leporolja magát, egy friss és üde arcát közvetítse a látogató felé, azonban az ebben rejlő potenciált csak az egyiptomi kiállítás esetében sikerült kihasználni. Ez már csak azért is sajnálatos, mert ha a kortárs kiállítás összerakása során foglalkoztak volna kicsit a diszkurzivitás megvalósításával, a kommunikációval, akkor egy nemzetközi szintű tárlatot tudtak volna létrehozni – a bemutatott képek legalábbis megadták erre az esélyt. Izgalmas lett volna néhány helyen utalni a Szépművészeti kortárs művészetre irányuló gyűjtési programjának történetére is, ami számos érdekességet rejt magában vagy reflektálni valahogyan arra, hogy mit tud kezdeni a kortárssal egy szépművészeti múzeum. A számos jó megoldás közül a kurátorok azonban nem választottak, így annak ellenére, hogy a múzeum kortárs gyűjteménye az egyiptomi művészet tárgyaihoz hasonlóan nagyon értékes és erős anyag, mégsem sikerült kihasználni a gyűjtemény nyújtotta lehetőségeket.