Ébli Gábor új könyve tanulmánygyűjtemény. Egyenként is sorra vehetjük az írásokat, de ha könyvként olvassuk végig, az első, amit észreveszünk, hogy mindegyik írás ugyanazokkal az alapkérdésekkel foglalkozik, ha más-más összefüggésben is. Múzeum, kiállítás (állandó és időszaki), modern és kortárs viszonya, a klasszikus, avantgárd, modern jelentése – csupa olyan kérdés, amely mindenkiben fölmerül, ha köze van a múzeumokhoz – akár munkatársként, akár látogatóként. Az írások tárgya kevés kivételtől eltekintve külföldi intézmény.
Ébli Gábor esszékötete amellett, vagy inkább azon túl, hogy elsősorban modern és kortárs művészettel foglalkozik, a múzeumi lét és működés alapkérdéseit vizsgálja. És ezért nagyon fontos számunkra, különösen mostanság.
Ezeknek az alapkérdéseknek az egyike például a francia múzeumok kapcsán kerül elő: gyűjtemény és állandó kiállítás viszonya. A Quai Branly mint afféle „best of” múzeum a gyűjtemény legjobb műveinek válogatása. Az intézmény és állandó kiállítása kapcsán azonban felvetődik a kérdés, művészet-e az Európán kívüli kultúra, vagy „csak” civilizáció? Tartható-e még a művészeti osztályozás, besorolás hagyományos rendje? Mivel a tanulmányok nagyon tömörek és tartalmasak, elolvasásuk után, gyakran még közben is óhatatlanul szünetet kellett tartani. Például amikor ilyen megállapításokkal találkozunk: „A múzeumok mindig is a szakmai érvek és a hatalmi propaganda között egyensúlyoztak.” Amellett, hogy sajnos ez igaz, az elmúlt idők súlyos változásai során mégis ott tartunk már, hogy szeretnénk, bár kellene (még) egyensúlyozni szakmai érvek és hatalmi propaganda között. Az előbbiek egyre kevésbé számítanak, mint ahogy az utóbbi számára maga a múzeum számít egyre kevésbé.
A kötet azonban a szakmáról szól – és ez nagy erénye. A Centre Pompidou kiállítása kapcsán például előkerül a klasszikus modern, avantgárd, kortárs jelentése. A 20. század művészetének kategorizálása. Melyik mit jelent, mi az időrendiség közöttük? A szerző Gertrude Steint idézi, aki szerint a modern múzeum lehetetlenség, mert ami múzeumba kerül, nem lehet modern. A Centre Pompidou a kulturális turizmusért van, az amerikai intézmények versenytársa. A mai „grand tour” egyik fontos célpontja, emberek tömegei érzik úgy, hogy itt járni kell, ezt nem szabad kihagyni – de miért?
Erre nem kapunk választ, sőt nem is egyszerű megválaszolni a kérdést.
Nagyon érdekes viszont annak kiemelése – több tanulmányban is –, milyen fontos a múzeumi gyűjtemények egymáshoz kapcsolódása. Ahol az egyik gyűjtőköre befejeződik, onnan indul a másik, s így intézmények sora mutat be évszázados folyamatokat, mint ahogy teszi ezt a Louvre – Musée d’Orsay – Centre Pompidou hármasa. Az Orsay állandó kiállításán minőségek és műfajok keverednek, s épp ez teszi különlegessé, a Louvre állandó kiállítása viszont kis múzeumokat jelent egymás mellett, a kronológia és tipológia miatt a rendezés korszakokat hagy ki. A látogató rohan egyik attrakciótól a másikig. A műalkotás helyett az összélmény került a középpontba, jegyzi meg a szerző, kultikus kegytárgyakkal, mint a Mona Lisa a Louvre-ban. Kérdés, az állandó kiállítás óhatatlanul konzervatív, elavult dolgot jelent-e, a múzeumok maradiságáról és változatlanságáról alkotott képet erősítve. Tudjuk, ez egyre kevésbé igaz. Egyre több a „fél-állandó” kiállítás, s ha az állandó kiállítás a gyűjtemény bemutatásának eszköze, nem engedheti meg magának, hogy évtizedekig ugyanazt a pár száz darabos műtárgyválogatást adja a közönségnek.
A kötetben minduntalan visszatér modern és kortárs viszonya, s ez különösen fontos, hiszen a közönség, legalábbis nagy része számára itt kezdődnek a meg nem értés problémái. A 20. század második felében létrejövő modern művészeti múzeumok közül kevés a nemzetközileg is számon tartott, az identitáskeresés jellemzi őket. Ugyanakkor az európai kortárs művészeti központok (központok, intézetek – még nevükben sem múzeumok) ráépülnek a modern művészeti múzeumokra, kapcsolódnak hozzájuk. Ebből rögtön következik a kérdés, kortárs-e a modern művészet? A tengerentúli példák (a MOMA és a queensi PS1 viszonya például) jól érzékeltetik a változásokat és irányukat: az 1937-ben alapított Guggenheim Museum az 1931-ben létrehozott Whitney Museum of American Arttal összevetve példázza „manapság nem szerencsés nemzeti művészetben gondolkodni”. Súlyos megállapítás ez, főként ha Európára is érvényesnek tekintjük.
A múzeumi marketing úgy működik, akár egy multinacionális vállalat, agresszív piaci szemlélet jellemzi, és a kulturális turizmus globális trendjeihez alkalmazkodik. A gyűjtemény nélküli múzeum ötlete azonban sosem működött igazán, jóllehet a modern művészet esetében a gyűjtemény klasszicizálódása visszahúzó erőt jelent. Érdekes a tengerentúli intézmények működésének, fenntartásának bemutatása – nincs kulturális minisztérium, a fenntartás nem állami vagy önkormányzati, a leginkább a magyar NKA-ra hasonlító National Endowment for the Arts jelent valamilyen állami mecenatúrát. A magánfenntartás legfontosabb eleme a sikeres pénzügyi gazdálkodás – de a közhasznú, nonprofit jelleg és a piacgazdasági racionalitás feltételezi egymást.
Adókedvezmény jár a magánfenntartónak – nem véletlen, hogy a küldetésnyilatkozatokban legtöbbször az „education” (oktatás) áll az első helyen.
A szépen egymáshoz kapcsolódó, egymásra épülő tanulmányok ívében a következő elem a művészet közfogyasztása. A bemutatás a mesterséges és unalmas időrend helyett más elvek alapján történik – a művészeti problémákra különböző időkben adott különböző válaszok sokkal érdekesebb lehetőséget nyújtanak. Megújul tehát az állandó bemutató módja, eszközei is – monografikus egységek mellett páros szembeállítások, stílusjelenségek vizsgálata látható. A londoni National Gallery az élményáramlás múzeuma a szerző szerint – a múzeum élményközpont lett. Ezt keresik a látogatók, az élményt, amivel egyre nehezebb szolgálni. Míg itthon a létért küzdünk, tőlünk nyugatabbra divat múzeumba járni, a múzeum kötelezően meglátogatandó fedett köztér lett.
Állandó kiállítás tehát van, de már szinte sehol nem nevezik így, a szintén londoni National Portrait Gallery kapcsán pedig elgondolkodhatunk azon, létezik-e tisztán történeti és művészeti profil. Ezt a kérdést nálunk az 1880-as években tette föl Pulszky Ferenc és fia, Károly, s amikor létrehozták a Történelmi Képcsarnokot és a Szépművészeti Múzeumot, a válasz úgy tűnt, az igen. Azóta egyre nyilvánvalóbb lett és lesz, hogy nem…
A külföldi intézmények, mint például a stuttgarti Staatsgalerie épülete és kiállítása kapcsán szembesülünk a magyar művészek, művészet hiányával az európai intézményekben. A bécsi MAK élő műhely, a Schausammlung, Studiensammlung, vagyis a látványtár, látványraktár lett az állandó kiállítás, amely ily módon nem kötelező penzum, hanem kitörési esély. Itthon vita tárgya az állandó kiállítás hagyományainak védelme, szemben a kiállítási csarnokszerű múzeum elképzelésével. Pedig tudjuk, a törzsgyűjtemény nyilvánossága kulcsfontosságú.
A kortárs művészeti terepen kiemelkedően fontos a múzeumok és privát intézmények szerepének vizsgálata a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában. Magán- és közgyűjtemény együtt él, összekeveredik. A magánszféra műpártolását örömmel fogadják, aztán rögtön vita tárgya lesz, miért a saját szempontjai szerint teszi.
A közép-európai állami és magántámogatás példái jórészt ismeretlenek a közönség számára, az itthoni céges gyűjtés afféle „épphogy csak” állapotban van. De a kelet-európai körkép sem megnyugtató, s jóllehet a szerző megállapítása szerint a galériás lét és a műkereskedelem kortárs szinten nálunk a legjobb, de közgyűjteményi szempontból épphogy csak „vezetünk”: bár a kulturális rendszerváltás megelőzte a politikait, a Kádár-korszakban a műgyűjtés tűrt kategória volt.
A külföldi – különösen a német példák – valamiféle vágyálomként jelennek meg, akkor is, ha a téma ismét az állandó és időszaki kiállítások viszonya. A bécsi Albertina változó állandója mellett a Kunsthistorisches Museumban csak „tudományos” állandó kiállítás látható – bár ebben épp egy saját friss élményem jelzi az ott is óhatatlanul bekövetkező változást, amikor a holland festészet állandó termeit időszakivá alakították néhány ötlettel feldúsítva.
A fenntartó szerepe, illetve szervezeti kérdések kerülnek előtérbe a hagyományos német tartományi kulturális autonómia tárgyalásakor. S a műgyűjtők magánmúzeumait példázó londoni Saatchi Gallery minden újszerűsége és provokativitása ellenére visszatér a „hagyományos” múzeummintához. Épp az üzleti fenntartású intézményekkel kapcsolatban kell rádöbbennünk, hogy a múzeumi státusz kötelezettség, akár teher is lehet – mivel a múzeum a jövőnek gyűjt, hosszú távra szól. E magánintézmények legfőbb értéke azonban az, hogy függetlenek. Vagy mégsem? Netán egy gazdag réteg a saját kedvtelésévé teszi a kortárs művészetet? Mi tehát a gyűjteményfejlesztés koncepciója ez esetben? Nemzetközi, független, programszerű, nem piaci-populáris, hosszú távú. Vagyis – ideális. Mint Bécsben, ahol még állami finanszírozás mellett is lehetséges valami efféle megvalósítása.
Rengeteg példa, ismeret, tanulság – hasznos és érdekes kötet, válogatás.
De: a kötet elolvasása után a cím zavarba ejtőn félrevezetőnek tűnik – valójában nem múzeumalapításról van benne szó, hanem arról az út- és szerepkeresésről, amelynek során a 19. század múzeumából talán létrejön a 21. századé. Ami közte volt, az maga az út- és szerepkeresés…
Nagyon szeretném, ha ilyen írások, egyenként és kötetbe rendezve a magyar múzeumokról is születnének – országosakról és megyeiekről, kicsikről és nagyokról. Csak róluk, csak rólunk.
Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről című könyvéről, amely a Vince Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.
Egy másik vélemény!
Czékmány Anna: Múzeumi útikalauz stopposoknak. Ébli Gábor Hogyan alapítsunk múzeumot? című könyvéről
