Be nem fejezett ötletek
LAUTREC
Sokat ígér a Szépművészeti Múzeum legújabb, Toulouse-Lautrec kései litográfiáit bemutató kiállítása: rengeteg a műalkotás, a kurátoroknak voltak igazán jó ötleteik, a végeredmény mégis befejezetlen maradt.
| Kocsis Katica |
2014-06-11 08:00 |
Nem állítom, hogy egyszerű dolga van annak a kurátornak, aki sokszorosított munkákkal kíván betölteni egy kiállítóteret, hiszen nyilván e műveknél nem eleve adott a közvetlen esztétikai tapasztalat, amit Walter Benjamin kultikus értéknek hív. Ezekkel a litográfiákkal kezdeni kell valamit a puszta kiakasztáson túl, hogy a befogadót a szemlélésük során olyan impressziók érjék, amelyet az egyedi műtárgy váltanak ki. Ilyen esetben leginkább az elrendezéssel és a tárlatba beillesztett szövegekkel lehetne nagyszerűen operálni, azonban a Lautrec-kiállítás esetében nem használták ki a kurátorok az ezekben rejlő lehetőségeket.
Helyenként érzékelhető, hogy a kurátorok gondolkodtak azon, hogy milyen módon lehet bemutatni a sokszorosított grafikát úgy, hogy az érdekes legyen, hogy a befogadóban egyedi impulzusokat váltson ki. A kronologikus elrendezést tematikusra cserélték, így a különböző termekben sorra tárulnak fel Lautrec világának egyes elemei, a Párizsi éjszakák, A mulatók sztárjai, A lányok, a színház, a barátok és így tovább. A tematikus kategóriák jól működnének, ha Lautrec sokszínű világát nem szorítanák korlátok közé, vagy ha valóban ilyen jól és élesen elkülöníthető csoportokra lehetne osztani a művész képeit. Azonban ez nyilván nem így van: La Goulue-ről például köztudott, hogy nemcsak táncosként alkalmazta a Moulin Rouge, de Lautrec képeinek más szereplői is ugyanúgy megállnák a helyüket több kategóriában is, így a konstruált témakörök némiképp leszűkítik azt a burjánzó univerzumot, amelyben Lautrec élt és alkotott.
A kategóriák behatároltságánál zavaróbb a képek egymás mellé helyezésének monotonsága. Elismerem, hogy a Szépművészeti Múzeum valóban megszerezte a nagyméretű és igazán jelentős Lautrec-plakátokat a kiállítás számára, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, még akkor is, ha nem történik velük semmi. De azt a kurátoroknak is érezniük kellett volna, hogy a kisméretű, monokróm skiccek nem működnek vagy nem működnek olyan jól. Egy kisebb, mindössze néhány vonalat tartalmazó kép nem ragadja meg a látogató figyelmét, aki legtöbbször azonnal tovasiklik rajta, ha azok hagyományosan, egy sorban, szemmagasságban vannak kifüggesztve. Ez a második teremben a legbántóbb, ahol egész falakon keresztül futnak az ilyen típusú munkák, eseménytelenné téve a teret. Talán termékenyebb lett volna bemutatni ezeket a litográfiákat egy enteriőrszerű elrendezés segítségével, ahol nem önmagukban, hanem egymással való viszonyukban, különféle összefüggéseket kirajzolva szerezhettek volna élményt a befogadó számára.
A kiállítás kurátorai, Gonda Zsuzsa és Bodor Kata helyenként próbálkoztak enteriőrök kialakításával: a kiállítás terébe a hagyományos pihenőszékeket kávéházi asztalokra és ülőalkalmatosságokra cserélték, így idézve fel a Moulin Rouge terét, azonban bármilyen jó is az ötlet, kissé kidolgozatlan maradt: ezek a megoldások önmagukban kevesek ahhoz, hogy a befogadóban megszülessen az a bizonyos „kávéházi-élmény”. Vagy ott vannak azok a kulisszák, amelyek megtörik a kiállításban való előrehaladást: megállásra, pihenésre és szemlélésre késztetve a látogatót; ha ezeket a tereket hangsúlyozottabbá teszik, talán valóban beteljesíthették volna a funkciójukat. Például világos, hogy A lányok bemutatása esetében ez a mélybordóra festett kulissza a bordélyok zárt, intim világát idézi, azonban a kiállítótér túl magas és még a festés ellenére is túlságosan steril ahhoz, hogy visszaadja a buja, fülledt erotikával átszőtt piros lámpás termek hangulatát.
A kiállításban előrehaladva azonban egyre kevésbé jelentkeznek hasonló problémák: a kurátorok egyre kifinomultabban bánnak a rendelkezésükre álló eszközökkel, és egyre reflektáltabban képesek bemutatni Lautrec művészetét. A kiállítás végén például látható a La révue blanche, a folyóirat, amely nagy hangsúlyt fektetett a litográfiák közlésére, és amely a kiállítás esetében jó alkalmat ad arra, hogy Lautrec világába Rippl-Rónai Józsefet is bekapcsolják: a két művész viszonya szépen feltát – a bemutatott munkák és a címlapok segítségével –, kapcsolatukat pedig a Rippl-Rónai József emlékezéseit egybegyűjtő kötet kiállításával teszik még világosabbá a rendezők.
A kiállítás utolsó termében a litográfia készítés gyakorlati megoldásai kerülnek elő: a kőnyomat elkészítésén túl még az egyes Lautrec alkotások különféle változatait is egymás mellett tekinthetjük meg, amelyekkel a kurátorok izgalmasan érzékeltetik a sokszorosítási technikában rejlő lehetőségeket. A falon egy interaktív tábla is helyet kapott, ahol a tablók elolvasása után magunk is készíthetünk egy kőnyomatot. Ezeken túl e terem fontos részeit képezik a középső vitrinekben kiállított dokumentumok, számlák, bizonylatok, melyek a Szépművészeti Múzeum Lautrec-kollekciójának születését tárják elénk, ezzel állítva emléket az egykori szakemberek e rendkívül tudatos és gondos gyűjteménygyarapításának.
Ha a többi teremben is ez a dinamikus és lendületes kiállításrendezés érvényesül, akkor rendkívül izgalmas kiállítás születhetett volna. Így azonban csak annak örülhetünk, hogy a Szépművészeti Múzeumnak páratlan Lautrec-anyag van a birtokában, illetve, hogy jelentős plakátokat is sikerült kiállítaniuk. Ez viszont nem elegendő ahhoz, hogy igazán közel kerüljünk Lautrec világához.
