©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Átfogó és szembesítő

A Brooklyn Museum According to What? címmel rendezett kiállítása Ai Weiwei művészetének átfogó bemutatására vállalkozik: a közel ötven munka két évtized munkásságát öleli fel, és jól összefoglalja a művész figyelemre méltó interdiszciplináris karrierjét.

A múzeumban két szinten zajlik a kiállítás, az egyes termekben a kurátorok hol minél több munkát igyekeznek a befogadó elé tárni, hol egy-egy fontosabb témára összpontosítva installálják a tereket, így hozva a befogadót egyre közelebb Ai Weiwei művészetéhez és ars poeticájához.

A negyedik szinten kezdődő kiállítás első termében ez utóbbi bemutatási mód érvényesül: ide kerültek azok a munkák, amelyek segítségével Ai Weiwei erős reflexiókat fogalmazott meg a 2008-as pekingi olimpia kapcsán. A tér közepére focilabdára emlékeztető faszobrok kerültek, melyeket Ai a Ming-diansztia korában tökélyre fejlesztett technikával valósított meg. A falakon a kurátorok tapétaszerűen a művész fotósorozatát mutatják be a pekingi olimpiai stadion különböző állapotairól, így a faszobrok az épülő stadion szerkezetével állíthatók párhuzamba, miközben nem elhanyagolható a többi jelentésrétegük sem: a párhuzam Leonardo da Vinci De Divina Proportione munkájával, vagy a tradicionális, nem ipari jellegű technikák felidézése. Míg ez a két munka a teljesség érzetét kelti a befogadóban, szemlélésre, meditálásra szólít, addig a falakon található fotók a néző kritikus attitűdjét hívják elő – a monumentális épület és a természet, illetve a nagyberuházás és a kínai mélyszegénység ellentétes viszonyaival szembesítenek.

Ezzel az erős kezdéssel a kurátorok megadják a kiállítás alaphangulatát, amit a második teremben kicsit visszavesznek ugyan – itt a túlzsúfoltság láttán az lehet az érzésünk, hogy túlvállalták magukat –, a sok alkotással ez a tér mégis alkalmassá válik arra, hogy bepillantást nyerjünk Ai Weiwei művészetének különféle aspektusaiba. A kurátorok folytatják azon munkák bemutatását, amelyekben Ai Weiwei a tradíció és a jelenkor kapcsolatát feszegeti: így ide kerülnek a hualiból készült alkotások, többek között a 2008-as Moon Chest – melynek hét darabját installálták egymás mögé, így a lyukakba tekintve a fény-árnyék játékok a hold egyes fázisaira emlékeztetnek –, de helyet kapott e térben a Table with Two Legs on the Wall, a Table with Three Legs vagy a Grapes installáció is, melyekben a művész a King-dinasztia bútorait használta fel, hogy a befogadó figyelmét a tradicionális kézművességre és az eredeti bútordesign elegáns egyszerűségére irányítsa. Ezek mellett szerepelnek a China Log és a Map of China, melyek Kína térképét rajzolják ki, más szemszögből: ezek egyszerre jelentik különböző kulturális és történelmi faktorokból összeszőtt jelenkori politikai egységet, ugyanakkor Kína hosszú történelmét is.

E ready-made szerű munkákkal áll kapcsolatban a Duchamp profilját felidéző alkotás, mely át is vezet minket az Ai Weiwei New York-i tartózkodása alatt fényképezett képekhez. A falon végigfutó fotográfiák a művész őszinte és dokumentarista arcát tárják elénk, miközben felfedik Ai Weiwei érdeklődését Jasper Johns és Warhol munkái iránt. A szemközti falon erre a sorozatra rímel néhány fotó a pekingi sorozatból, így a két oldalt együtt szemlélve a befogadóban a két lét különbségei is felsejlenek.

A kurátorok elővesznek még néhány olyan munkát, amelyekkel Ai Weiwei a kínai tradíció egyes aspektusaira reflektál. Itt van például a 2011-es Teahouse, és az ipari festékkel bevont Han-dinasztia korabeli vázákból is megjelenik jó néhány a térben, amelyek az autenticitás és az eredeti művészi munka jelentését és értékét feszegetik. A vázák mögötti falon három nagyméretű fotó jelenik meg, amelyeken maga a művész eldob a vázák közül egyet, ezzel semmisítve meg a kétezer éves kulturális tradíciót.

A befogadó ebben a teremben telítődik vizuális élményekkel, az itt felhalmozott munkák mégis alkalmasak arra, hogy Ai Weiwei művészetének egy igen széles spektrumát tárják elénk, miközben a kurátorok folyamatosan segítik a látogatót a megértésben, így a kiállítás többi installációja hatékonyabban és elmélyültebben fogadható be. A lépcsőházon túljutva szintén egy nagy térbe jutunk, ahol a falon nagyfokú rendezettségben jelennek meg Ye Haian személyes tárgyai, a tér közepén pedig jó néhány holmija a maga fizikai valójukban. A térből nyíló kulisszában a Stay home! videomunka forog, e két alkotás egymás mellett kiállítva igen szép párhuzamot rajzol, kérdésessé téve az otthon fogalmát.

A lépcsőházban szintén egy videomunkát, a Chang’an Boulevard-t állították ki, a hozzá kapcsolódó dokumentumokkal együtt, amelyekben Ai Weiwei a pekingi tájra irányítja a figyelmünket, erősen hangsúlyozva a központi és a periferiális területek diszkrepanciáját. Ennél azonban sokkal érdekesebb a Provisional Landscapes fotósorozat darabjaival kitapétázott fal. A művész azokat a kopár tájakat rögzíti képein, amelyeket a kormány az ott élő emberek engedélye nélkül vett állami tulajdonba.

Ez a lépcső szép átvezetés a következő szinthez, ahol azokra a munkákra kerül leginkább a hangsúly, amelyek a befogadóban felébresztik az egyéni felelősségvállalás fontosságát, és érzékennyé teszik a társadalmi problémák iránt. Az ötödik szinten a kiállítás szépen letisztult: míg korábban a kurátorok célja az, hogy minél több információt közöljenek Ai Weiwei művészetéről, itt már sokkal inkább arra figyelnek, hogy a látogató elmélyedjen munkáiban.

Az egyik nagy teremben három installáció kapott helyet: a plafonon a Snake Ceiling fut – gyerekhátizsákokból összeállított kígyó, emléket állítva a 2008-as földrengés gyerekáldozatainak, alatta tízezer He Xie, azaz tavi rák, a sarkokban pedig a Bowls of Pearls. Ez utóbbi műben a rendkívüli mennyiségű gyöngy jelképezi a gazdagságot és a vágyat, ugyanakkor az egyes gyöngyöknek tulajdonított értéket, amely felhígul ekkora mennyiségben. A rákokkal a művész a kínai kormány által korlátozott egyéni véleménynyilvánításra és szólásszabadságra irányítja a figyelmet – a „He xie” kiejtve nagyon hasonlít a kínai harmonikus szóra, mely a kínai kommunista párt egyik jelmondatában is szerepel. 2010-ben, amikor a kormány lebontatta Ai Weiwei stúdióját, a művész twitteren meghirdette a „tízezer rák ünnepét”, tiltakozva személyes szabadságának korlátozása ellen. Az akcióért azonban letartóztatták, így ő maga nem vehetett részt az ünnepen. Az átjáróba is olyan munkák kerültek, amelyek a művész összetűzéseinek állítanak emléket a hatóságokkal: a márványkamera annak replikája, mellyel egész nap megfigyelés alatt tartották, a fejsérülését ábrázoló röntgenkép, illetve a liftben, rendőrök társaságában készült fotó, amely a felügyelet alá helyezést örökíti meg.

E szint legnagyobb terébe a szecsuani földrengés áldozatainak emléket állító installációk kerültek, ezzel ez lett a tárlat legerősebb tere: az egyik falon a Sichuan Name List fut, mely a földrengésben meghalt gyermekeket veszi sorba név, nem, születés, kor, iskola, osztály, lakhely szerint. Ez a munka hanganyaggal is kiegészül: a Remembrance hangosan is kimondja a gyerekek nevét. A szemközti sarokban a földrengés után készült fotók láthatók, míg a tér közepén egy óriási installáció áll, a Straight. A betonacél rudakból összeállított masszív installáció egyszerre reflektál a természetben keletkezett hasadékra, illetve az emberi értékekben keletkezett törésre. Az emlékeztetés mellett a művész a közösség iránti aggodalmának is hangot ad, amely úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Az utolsó tér a kiállítás levezetése és egyben Ai Weiwei humorosabb oldalát is megmutatja. A 258 Fake videofal a művész azon képeit villantja fel, amelyeket a blogjára posztolt, mielőtt azt a kínai kormány bezáratta. A fotók a művész mindennapi környezetére reflektálnak humoros és játékos módon.

A tárlat nemcsak Ai Weiwei munkásságának teljes körű bemutatására vállalkozik, hanem ezen alkotások segítéségével a nézőt önmagával is szembesíti. Sőt egy interaktív videotábla még arra is lehetőséget ad, hogy magának a művésznek tegyük fel a kiállítás során felmerült kérdéseinket.