©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kő, papír, olló

Használattörténeti és design-kiállítás egy hétköznapi tárgyról a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban. Vágod?

Az élet éle

Legyen bár metsző, konyhai, borbély, ételvágó, bélvágó, érfogó, szabó, vagy körömvágó, az olló olyan hétköznapi tárgy, amelyet mindenki használ – ez biztosan kiderül a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum április 24-én nyílt, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közösen rendezett Vágod? Az olló és a design című kiállításából. A tárlat az olló családfáját, evolúcióját, különféle funkció-összefüggéseit, valós és metaforikus megjelenéseit mutatja be tárgyakon, szövegeken és ikonon keresztül. A designelméleti metadiskurzus nemcsak a tárgyak formáját, a formák szimbolikáját vagy funkcionalitását, hanem a mögöttük működő társadalmi praxist is tárgyalja. Ennek illusztrálására abszolút alkalmas egy olyan, formájában jellegzetes, ugyanakkor sokrétűen alkalmazott tárgy, mint az olló. Két ága van, nyílik, csukódik, nyomában öröm és fájdalom is járhat.

Bóbita táncol

Az olló már a görög mitológiában is megjelenik – a Párkák tartják kezükben, és elvágják vele az élet fonalát, ha a sors beteljesült: a metafora azonban valósággá válik, ha összeolvassuk az orvosi célra használt ollók terjedésével és fejlődésével. Inakat, izmokat, húst, sőt csontot is vág az olló, elválasztja a magzatot az anyától, életet adhat és vehet el. A halál után a boncolásnak is fontos kelléke az olló, különösen jól korrelál ez e tény a kiállítás első termében álló régi boncasztallal: íme a kő. A kiállításban látható nyomtatott családfa részletesen bemutatja az olló használatának univerzális és professzionális módozatait, a katonai ollótól kezdve egészen a textilvágó vagy borbélyollóig – a papír is megvan, a kő és az olló mellett. A kiállítás összesen nyolc, egymáshoz kapcsolódó tematikus egységből áll, ezek: Élet – Halál, Akkor & Most, Családfa, Bóbita, Humor, Interakció, MOME vágta, Tanulás. A leggyengébb láncszem valószínűleg a Humor szekció, erre egy későbbi szöveghelyen részletesebben kitérünk majd.

Az első terembe lépve, az orvosi ollók és történetük mellett az egyik falon található Bóbita című rész viszont az egyik legharmonikusabb része a kiállításnak. A falmélyedésben – amelyet a múzeum kiállításaiban máskor is nagyon jól használtak – bársonypárnán pihen Márkus Emília színésznő szép kidolgozású papírvágó ollója, fölötte pedig a kortárs válasz, Vágner Orsolya Bóbita című 2013-as alkotása, amely nagyon halványan, talán csak a tetején lévő két lyuk miatt emlékeztet egy ollóra. Bóbitára annál inkább. Könnyed, légies, mintha két lepkeszárny feszülne egymás mellett. A falon olvasható is az ikonikus vers részlete: „Bóbita, bóbita táncol, körben az angyalok ülnek.” Szép megoldás, és az asszociatív, metonimikus lánc különösebb magyarázat nélkül is működni látszik.

Nem minden olló, ami fénylik

Az olló több évezredes történetében leginkább az utóbbi néhány száz év az érdekes. Egészen a középkorig kizárólag marokollókat használtak Európában: a tengelyes, gyűrűs ollók elterjedése lassú volt. Az utóbbi 150 évben azonban egészen különleges ollók fajtáit, valóságos irányzatait fejlesztik ki a tervezők. Az ollók mára az élet minden területén szerepet kapnak, családfájuk bonyolult és meglepően tagolt. Kiemelkedik ezek közül is az orvosi ollók sorozata, hiszen itt a különböző operációk minden egyes műtéti fogásához lassanként önálló típusú ollókat fejlesztenek ki az orvosok és a tervezők.

A MOME hallgatói által tervezett ollók a falszövegek szerint azt hivatottak bemutatni, hogy a tervezés egy soha be nem fejezett folyamat – közhelyes állítás, de vitathatatlan. A tervezés folyamatossága fejlődést implikál, ez pedig összeolvasható azzal is, hogy az orvostudomány rohamos fejlődése miatt egyre több speciális olló készül, amelyek egészen apró részfolyamatok főszereplőivé válhatnak. Az olló formájú tárgyak a sebészetben a 19. században kezdtek elterjedtté válni. Ebből a korszakból is több tárgy szerepel a kiállításban, amelyeket nézve az is kiderül, hogy a terminológia sokszor becsapós: nem minden éles, kétágú eszközt neveznek ollónak, és nem minden olló formájú tárgyat használnak vágásra. A Collin-féle szervfogó, Pean-féle ablakos érfogó, Mikulicz-féle horgas fogó elnevezések árulkodóak, a különféle érfogók ugyanis szintén olló alakúak, azonban éppen nem a szétválasztás, hanem az összetartás a feladatuk.

A formatervezők esete az apácával

Az orvosi eszközök kialakítása bonyolult feladat, hiszen nemcsak tervezési, de anatómiai ismereteket is igényel, együttműködést orvosok és dizájnerek között. A Vágod? formatervező-hallgatók által tervezett tárgyai ennek illusztrálásaként is működnek. A kiállítás második termének egyik fő falán négy személyiségtípus – kolerikus, szangvinikus, melankolikus és flegmatikus – leírása olvasható Hildegard von Bingen Okok és gyógymódok (Causae et curae) című 12. századi munkája alapján. A flegmatikus nők például „igencsak termékenyek utódokban, és könnyen is esnek teherbe. Ennek oka, hogy méhük és belső szerveik erősen beágyazottak. Ha havi vérfolyásuk idő előtt elakad, többnyire elmezavar lép fel náluk, vagy lépbajosak, vízkórosak lesznek, vagy „hústövisek” nőnek rajtuk.” Ezzel szemben a flegmatikus férfiak „feje kövér, fehér és száraz, erei inkább fehérek, mint pirosak. Arcszínük akár az asszonyoké. Bőrük nem üde, hanem pont olyan, mint a hulláké.”

A négy személyiségtípushoz négy szín rendelődik, a színkódok alapján pedig négy olló is készült, mindegyik 2013-as munka. Kovács Kristóf Általános olló nevű munkája nem az élekre, sokkal inkább a fogó részre fókuszál, nem kettő, hanem három körből kialakítva azt. Féja Dorottya sárga színű Gesztus ollója szellemes munka, mert nemcsak, hogy kiemeli a fogórészt, de az éleket el is hagyja: két kör egymás mellett, ennyiből áll a gesztus olló, a formák és funkciók társításának alapvető reflexe miatt azonban könnyedén ollóként azonosítható. Ez pedig azt a kérdést is felveti, hogy egy tárgyat a használata, vagy a tárgyhoz kötődő képezetek felismerése teszi markánssá? Barna Máté „Lovely” csecsemő körömvágó nevű munkája apró hegyű, kék testű olló. Finom kialakítású tárgy, a címben megjelölt érzékeny feladat elvégzéséhez. A negyedik, piros színű Gumi rugós olló – Bálint András munkája – leginkább egy kerti szerszámhoz hasonlít, ahogyan a címe is erre utal. A látomásai miatt „rajnai Szibillának” is nevezett, nem sokkal halála után szentté avatott középkori német apáca szövege a jelenkori, egyedi tárgyakon keresztül nem minden iróniától mentesen épül be a kiállítás narratívájába, az összeolvasás azonban néhány ponton éppen koncepciózusan nincs végigjátszva. Az autonóm értelmezésben megakadást jelent a személyiségtípusok bemutatása és a hozzájuk rendelt tárgyak, illetve aktképek egymásra rétegződése. A „18 éven felülieknek” felirat ezúttal nem működteti a szexualitás hatalmi rendszerén belüli határátlépés lehetőségét, gegnek viszont kevés, ahogyan a Humor-ál-patológia nevű rész, amely az ókori orvosi gondolkodás történetében valóban létezett ún. humorálpatológiai elméletet bontja le egy fájdalmas szóviccre.

A jelentésadás tárgyai

A designollók elnevezésének hangsora egészen más jelentéseket hív elő, mint a tárgy fizikai valója. A kiállítás megnyitása után nem sokkal, május 9-én zajlott a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban a Néprajzi Múzeum MaDok-programmal és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közösen szervezett Tárgyminták elnevezésű konferencia. Az itt elhangzó előadások jelentős része arról szólt, hogy a tudomány diszkurzív gyakorlatában hogyan működnek azok a folyamatok, amelyek a jelentéseket elmozdítják, és létrehozzák azokat a textuális metaforákat, amelyekben végül a tárgyak a tudomány, a társadalom és a történetiség mentén komplex elbeszélésekké válnak, erről bővebben itt lehet olvasni.

A kiállítás erőssége a SOM történeti anyaga, az elképesztő orvosi műszerek, és a mögöttük lévő kitartó, interdiszciplináris kutatás. Teljesen érthető az együttműködés MOME formatervezőivel. Néhány ponton nagyon szép hálózatot alkotnak a tárgyak, a szövegek és az olló családfája, hiszen a téma nemcsak tárgytörténeti, orvostörténeti vagy formatervezési, hanem dizájnelméleti, antropológiai, társadalomtörténeti szempontokat is mozgat. Az ötlet és a tárgyak ereje, az olló sokrétű metaforikus és szó szerinti jelentése önmagában is elviszi a kiállítást, amelynek 3 termében kifejezetten erős installációs megoldások is vannak. Kő, papír, olló, ezúttal nem kiütik, hanem megerősítik egymást.

Fotó: Blahák Eszter