Az utak elváltak?

A Nyolcak pécsi kiállítása

A francia orientációjú korai modern magyar művészet talán leghangosabb – mindazonáltal az elmúlt évszázad folyamán méltánytalanul demisztifikált – manifesztációja a három csoportos kiállítást megélt Nyolcakhoz köthető.

Cikk küldése

e-mail:

Az 1910-es évek elején rendezett tárlatokon bemutatott képek most újra együtt láthatók a pécsi Modern Magyar Képtár termeiben. A képek magukért beszélnek – a katarzis nem marad el. A tárlat esztétikai élményt nyújt, ez elvitathatatlan.

A művészek és még inkább bemutatott műveik a figyelem középpontjába kerültek, több kritikában is lehetőségünk van tájékozódni velük kapcsolatban. Éppen ezért jelen írásban olyan kérdésekre koncentrálunk, melyek – talán – elengedhetetlenül felmerülnek a bemutató kapcsán.

Pór Bertalan: A család, 1909–1910 (Magyar Nemzeti Galéria)

A Nyolcak – és általában a fauve-izmus magyar képviselőinek – művészete négy év leforgása alatt a modern hazai művészet szakmailag legalaposabban feldolgozott fejezetévé nőtte ki magát. A magyar modernizmus kezdeteit keresve született meg 2006-ban a Passuth Krisztina égisze alatt verbuválódott kutatócsoport rendezésében a Magyar Vadak című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában (l. Passuth Krisztina írását a Trefort-Kert 2009/3. számában). Az utólagosan alkotott terminológia – azaz az ilyen néven szorosabban csoporttá soha nem formálódott művészek összekapcsolása – már hazánkban is kánonképző szándékúnak tetszett, mindez azonban nem öncélúan, sőt megkérdőjelezhetetlenül sikeresen valósult meg. A vaskos katalógus megjelenése mellett – hasonlóan a több mint húsz évvel korábbi Nyolcak és Aktivisták című tárlathoz – a kiállítás anyaga vándorútnak indult: három francia állomás után tavasz végéig Brüsszelben látható egy reprezentatív válogatás a francia keresztségben Fauves Hongrois néven az egyetemes művészettörténetben végleg kanonizálódott művészek alkotásaiból. Ahogy Passuth Krisztina kifejtette: ha ma egy szakember a Fauve-okról ír könyvet, elkerülhetetlenné vált, hogy legalább említés szintjén ne foglalkozzék a magyar festőkkel.

„A Vadak-kiállítás előrébb tolta az avantgardizmus születését úgy három évvel, a Nyolcak modernista forradalmáraiból így hirtelen másodhegedűsök lettek” – írja Rieder Gábor. A nyolc művész eredményeit semmi esetre sem a teljesség igényével tárgyaló kiállítás utáni logikus lépés a modernizmus következő állomásának, a Nyolcak – szorosabban vett – 1909 és 1915 közötti tevékenységének feldolgozása és bemutatása volt. Mindehhez nem kellett más, mint egy sikeres pályázat, valamint a pécsi Európa Kulturális Fővárosa program lehetőségek sokaságát biztosító, mintegy húszmilliárd forintos biztosítási büdzséje. A tárlat hatalmas szakmai előkészítéssel, példátlanul gazdag anyaggal – azonban majd egy hónapos csúszással nyílt meg. Nem pusztán a vidéki helyszínnek, hanem – a Bauhaus kiállítás esetéhez hasonlóan – a blockbuster tárlathoz nem méltó, gyengécske marketingnek is köszönhető, hogy a budapesti sztárkiállításoktól messze elmaradva, majdnem félidőben csupán hat és félezren nézték meg a Nyolcak pécsi bemutatkozását.

Berény Róbert: Cilinderes önarckép, 1907 (JPM)

Ezek után mindenképp örvendetesnek bizonyult az a márciusi hír, hogy 35 nappal, május 1-jéig meghosszabbítják a Nyolcak festőcsoport centenáriumi tárlatának időtartamát. A hír megjelenésének időpontjáig összesen 12 ezren nézték meg a tárlatot, Fabényi Júlia, a Baranya Megyei Múzeumok igazgatóságának vezetője pedig reményeit fejezte ki, hogy addig „20 ezret is elérheti az érdeklődők száma, amely kiemelkedő eredménynek számítana egy nem budapesti kiállítás esetében”.

És hogy mennyi látogatót vonz Budapesten? A nyár folyamán kiderül, mivel az anyag egy része nyáron a fővárosba érkezik, ahol a Szépművészeti Múzeum ad otthont a modern gyöngyszemeknek.

Modern Magyar Képtár – pro és kontra

A 2010-ben Pécsett megrendezett két nagyszabású kiállítás – nevezetesen a jelen tárlat, valamint az ezt megelőző Magyarok a Bauhausban – helyszínéül az EKF projekt keretében tervezett Nagy Kiállítóteret nevezték ki. Mialatt azonban a kiállítások koncepcióját, anyagát készítették elő, lefújták a több mint három és félmilliárdos nagyberuházást, és mindössze az összeg feléből építették meg azokat a tereket, amelyekben a

Fotó: Füzi István

nyári tárlatnak még nem volt helye. A bauhäuslerek művei így a Janus Pannonius Múzeum erre a célra szabaddá tett Káptalan utcai kiállítótereiben találtak otthonra. A Nyolcak tárlatához hasonlóan, közel félezer műtárggyal büszkélkedő bemutatót nem éppen a 18. századi kiépítésű barokk kúriába tervezték – de ahogyan azt Bajkay Éva kurátor kijelentette: a helyzet megváltozása ellenére nem hagytak ki egyetlen képet sem. A kiállítóterekben, melyeket a vaskos falak, a kis helyiségek és a még kisebb belmagasság jellemez, az avantgárd művészek alkotásai nem érvényesülhettek olyan erőteljesen, mint a kiállítás másik helyszínén, a – Walter Gropius által tervezett – berlini Bauhaus Archiv épületében.

A hatalmas méretekkel rendelkező Nagy Kiállítótér helyett tehát két kisebb befogadóképességű múzeumi teret alakítottak ki – egyik a Pinczehelyi Sándor retrospektívval nyitó Pécsi Galéria új helyisége a Zsolnay Kulturális Negyedben, másik pedig a Modern Magyar Képtár Nyolcakkal debütáló, igen vegyes érzelmeket kiváltó bővítménye. A Papnövelde utcai, meredek lejtőn épült – szintén múlt századi – épületegyüttes belső udvarát építették be. Az új termek három emeleten helyezkednek el, nagyrészt a régi épület alagsorában. Bár a cél természetesen az uralkodó white cube tendencia követése volt, az adott építészeti kontextus következtében jelen kiállítótér esetében is jelentkezik a barokk lakótérből múzeummá avanzsált termek legtöbb hibája. Az alacsony, kisebb-nagyobb terek semmilyen módon sincsenek lineárisan egymás után fűzve, labirintusszerű kialakításuk, sok esetben szabálytalan formájuk miatt az igazat megvallva alkalmatlanok egy hasonló méretű, valamint hasonlóan koncepciózus tárlat befogadására. A minimalista főhomlokzat hatalmas felirata, az erőszakosan kígyózó szellőztetőrendszer, valamint a definiálhatatlan szerkezet talán alkalmasabbá teszi a teret helyszínorientált kortárs művek, mintsem a Janus Pannonius Múzeum állandó gyűjteményének befogadására.

A kontrával kezdtünk, azonban akad pro érv is: elsősorban a világítás. A kiállítás – és a múzeum – költségvetésében jelentős összeget fordítottak a legmodernebb technikai apparátus megvásárlására, mely hazánkban eddig ritkán tapasztalt élményt jelent –egyenesen esztétikai többletet nyújt a befogadónak. A több kritikában is mintegy negatívumként felvetett problémával vitázva, szakmai szempontból az erőteljes, kontrasztos fényviszonyokat teremtő lámpák kifejezetten jótékony hatással vannak a képekre, sőt a félhomályos, természetes megvilágításban nem éppen bővelkedő kiállítótérben mindezek nélkül elképzelhetetlen lenne a tárlatrendezés.

Az utak elváltak? – Művészettörténet és műkereskedelem

Az ifjú Lukács György 1910-ben megfogalmazott kijelentését parafrazeálva feltehetjük a kérdést: vajon meddig mehet ma el egy – főként a szakmának szóló, azonban jelentős látogatószámra számító – tárlat?
Fel lehet-e rúgni a kialakult kánont? Megkérdőjelezhető-e az, hogy a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a többi jelentős magyar anyaggal rendelkező közgyűjtemény állandó kiállításainak

Czigány Dezső: Csendélet, 1910 körül (Kemény Gyula)

bemutatója tartalmazza az adott korszak reprezentatív keresztmetszetét, esetleg főműveit is? Ha igen, akkor ki, és legfőképp hogyan írja felül a kánont?

A Nyolcak tárlata éppen ezekre a kérdésekre keresi a választ akkor, amikor közel ötszáz bemutatott művét több mint nyolcvan köz- és magángyűjteményből kölcsönözi. A kiállítás egyik kurátora, Barki Gergely tapasztalt „kincsvadásznak” számít (olvasásra ajánlom Gréczi Emőke interjúját). Stuart Little és Berény Róbert esetét talán már mindannyian ismerjük, azonban a művészettörténész és társai tarsolyában mindig maradnak meglepetések. A tárlaton minden képnek saját története van; ezen azonban inkább gyűjtés-, mintsem műtörténetet kell érteni (bővebben l. Martos Gábor és Rockenbauer Zoltán kurátor beszélgetését az Élő Múzeumcafé adásán). Nincs ezen mit csodálni: a Nyolcak – és mint ahogyan az az újabb kutatásokból, életmű-feltárásokból egyértelműen kitűnik, általában a korai avantgárd – művészete ugyanis, kijelenthetjük, nincs hiánytalanul képviselve a múzeumokban. A csoport három kiállításának rekonstrukciójára kísérletet tevő kutatócsoport a lappangó művek felkutatása céljából szoros együttműködésbe kezdett a két legjelentősebb hazai modern művészeti galeristával, nevezetesen Virág Judittal és Kieselbach Tamással. A kooperáció nemcsak a már ismert, aukciókon értékesített művek tulajdonosaihoz nyitott utat, hanem a két galériában megrendezett Wanted tárlatokon keresztül az eddig elveszettnek hittekhez is. Barki Gergely először az Artmagazin hasábjain indította útjára azokat a reprodukciókat, amelyek a Nyolcak elveszett, illetve lappangó képeit ábrázolták – korabeli vagy esetenként későbbi katalógusokban, folyóiratokban. Ez vezetett ahhoz a két „virtuális” kiállításhoz, mely a fotók felnagyított printjeit mutatatta be – és amelynek köszönhetően több mű is sikeresen előkerült. A Wanted projekt a pécsi tárlaton is folytatódik – az eddig elő nem került képek fotói díszítik az üveghomlokzat mögötti termet.

Amellett, hogy a hatalmas munka, az alapos kutatás és a sikeres együttműködés eredményeképpen a Nyolcak munkásságának egyedülálló bemutatását szemlélhetjük meg a kiállításon, talán éppen ez vezetett egyik, gyakorta említett gyengeségéhez is. A tárlaton meglehetősen kevés háttér-információt kapunk, ami igen meglepő a napjainkban rendezett kiállítások kép és szöveg arányát néha éppen ellenkező irányban elhibázó tendenciáihoz képest.

Márffy Ödön: Aktos kompozíció, 1910 körül (JPM)

A jelentős egyetemes művészek alkotásaival gyönyörűen kontextusba helyezett, sok esetben párhuzamba állított művekről – és alkotóikról – nem tudunk meg sokat, az egyes szinteken csupán a három kiállítás és a csoport történetének összefoglalója fogad. A felmerülő kérdésekre hiánytalanul a hatalmas katalógus adja meg a választ.

A tárlat anyagának jelentős része tehát magángyűjteményekből származik. Bár a cél a három kiállítás minél teljesebb rekonstrukciója volt, a hiányosságok – melyekről a tárlat első terme mellett elhelyezett transzparens tudósít – következtében szükséges volt, hogy ne csupán azok anyagát, hanem a művészek tágabb értelemben vett „nyolcakos” korszakát mutassák be a kurátorok. Ezen művek egy részét azonban az 1910-es évek óta nem tárták nyilvánosság elé. A privát kollekciókból előkerült képek bemutatásának kényszeréről ír Jurecskó László a Műértőben megjelent kritikájában (A Nyolcak: modernek. Műértő, 2011/2. szám). Úgy véli, hogy az újonnan felfedezett művek bemutatása gyengébb kvalitásuk esetén nem volt feltétlenül indokolt – egy ilyen horderejű tárlat keretein belül. A művészek természetesen nem konstans minőségű képeket alkotnak, azonban egy-egy gyengébben sikerült festmény, vázlat vagy félkész mű bemutatásával olyan részletek, mélységek tárulnak fel a szemlélő előtt, ami egy csupán „főművekre” szorítkozó tárlat esetében elképzelhetetlen lenne. Ahogy Jurecskó írja, az egyes, már jól ismert, jelentős képekre szervezett termekben a most előkerült „gyengébb” festmények vették át olyan alkotások helyét, amelyek éppen emiatt szorultak perifériára. Viszont épp az anyag gazdagságának köszönhető, hogy a nyolc művész közötti erőviszonyok végleg helyükre kerülhettek. Noha formálisan a csoport szellemi vezetője Kernstok volt, a tárlat nagy „felfedezettje” Berény Róbert, akit talán a művészeti vezéregyéniségnek tarthatunk. Az összes művész alkotásait új színben, más megvilágításból szemléljük: az eddig csupán felületesen ismert, mintegy hat év művészi termése ilyen formában még soha nem került a nagyközönség elé. A tárlat tanulságait levonva talán a nagy múzeumok állandó kiállítása Nyolcakkal foglalkozó termeinek anyaga is revidiálásra kerülhet a közeljövőben.

Az utak elváltak? – A Nyolcak és az Aktivisták

A Nyolcak művészcsoport munkásságának retrospektív bemutatása a második világháború utáni Magyarországon alapvető nehézségekbe ütközött. Bár az alkotók jelentős hányada vállalta baloldali politikai nézeteit a Tanácsköztársaság, majd a későbbi történelmi események sodrában, a 20. század első évtizedeiben készült műveik felülvizsgálata egészen az 1960-as évekig nem történt meg. Elsőként a Magyar Nemzeti Galéria nyúlt – félénken – egy tárlat keretében

Orbán Dezső: Kannás csendélet, 1910 (Magántulajdon)

a Nyolcak grafikáihoz. Ez a kiállítás azonban egész paradigmát hozott létre a magyar tárlatrendezésben, elsősorban címválasztásával. A Nyolcak és Aktivisták címen megvalósult bemutató célját tekintve azért kapcsolta össze a két – sem eszmeiségében, sem kronológiájában nem összeegyeztethető – avantgárd csoportot, hogy a Nyolcak művészetét egészen 1919-es szerepvállalásukig követhesse. Négy évvel később, 1965-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban rendezték meg az első nagyobb hangvételű emlékkiállítást – melyen szintén együtt szerepeltek a két csoport alkotásai. Sok évvel később, 1981-ben Bajkay Éva vezetésével a Nemzeti Galéria és a Janus Pannonius Múzeum közreműködésével született meg az utolsó átfogó kiállítás a korai magyar avantgárd művészetéről: a Nyolcak és Aktivisták anyaga két év leforgása alatt Európa főbb nagyvárosait is bejárta (bővebben l. Rockenbauer Zoltán írását a Múzeumcafé 2011/2. számában). A címválasztás súlyos hatású, nemcsak a köztudatban kapcsolta össze a két legfontosabb képzőművészcsoportot, hanem a szakma szemszögéből is – még az Antal–Lusztig gyűjtemény 2005-ös bemutatója is ezt a címet kapta. Az utak csak a kutatásban váltak el: Passuth Krisztina 1967-ben publikálta a Nyolcakról, Szabó Júlia pedig 1971-ben az aktivistákról szóló monográfiáját.

A 21. század elején az avantgárd művészet fontos eseményeinek centenáriumai követik egymást. A Magyar Vadak és a Nyolcak kiállításait megrendező kutatócsoport időben nyúlt a témájához, így a retrospektív tárlatok tökéletesen illeszkedtek a száz évvel korábbi művészettörténeti események sorába. A megkezdett munka meghozta eredményét – a magyar modernizmus eddig ismeretlen mélységei nyíltak meg nemcsak a szakma,

Czóbel Béla: Nyergesújfalui udvar, 1906 körül
(Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

hanem a múzeumlátogató szemei előtt is. A történetnek azonban itt nincs vége. Hol vannak az aktivisták? Pontosabban: hol lesznek négy év múlva, amikor a Kassák-kör ünnepli majd a Tett első megjelenésének századik évfordulóját? Bár a Magyar Nemzeti Galéria hosszú távú tervei között még hiába keresnénk a maistákat, a kutatás megkezdése sürgető. Talán mondanunk sem kell, hogy a Nyolcak kiállítása kiemelten szerencsés helyzetben volt, ugyanis az átlagosnál jóval magasabb költségvetésből gazdálkodhatott. Talán azt sem kell kifejteni, hogy az aktivisták emigrációban kiteljesedő művészete – ha lehet – még kevésbé kimerítően van képviselve a hazai közgyűjteményekben. A pécsi tárlat által meghatározott irányvonal azonban példaértékű. A magyar avantgárd képzőművészetének feldolgozása pedig – hasonló horderejű projektek keretén belül – abszolút aktuális kihívás.

További tájékozódásképp ajánljuk Bogdanov Edit, Herskovits Eszter, Osztovits Ágnes kritikáit, illetve a Különkiadás című műsor adását, ahol Barki Gergely és Molnos Péter beszél a kiállításról. Emellett természetesen a tavasz közepéig látogatható tárlatot, ahol mindenki személyes kapcsolatba kerülhet a festészet nagy keresőivel.