©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Egy hagyaték revíziója

Művészként nem tartozott az élbolyba, karakteres személyisége viszont örvényeket kavart: karizmája nevezetes műtermeket és jeles művészeket nyitott meg. Kortársai befogadták, az utókor nem. Lehel Mária életművének revíziója több évig is eltarthat.

A magyar képzőművészet egyik izgalmasnak induló, ma már kevésbé figyelemfelkeltő alkotójának tekintett Lehel Mária jászberényi kamaratárlata nem feltétlenül rendbontó, még kevésbé sokkoló, de érdekes leleteket is felmutat, különösebb örvendezés vagy visszhang nélkül. Persze lehet, hogy a nagyvilági hölgy munkásságát többen ismerik hallomásból, mint ahányan látásból, így a kiállított fényképek, másolatok között nem tűnik fel a sosem látott darab.

A tárlat megrendezése persze megkövetelte Lehel Mária oeuvre-jegyzékének összeállítását is, amely a rendelkezésre álló idő rövidsége, no meg a szűkös büdzsé miatt sajnos nem fejeződhetett be a megnyitóig. A feladat nehézségének megértéséhez tudni érdemes, hogy átfogó monográfia, album Lehel Máriáról még nem jelent meg, főként azért nem, mert olyan nagyobb, átfogó kiállítást, amelynek katalógusa segíthetné az utókort, a művész életében nem szerveztek, így elenyészők azok a rendelkezésre álló tételek, amelyekre száz százalékos biztonsággal építkezni lehet. De mivel az életmű-albumok sosem adnak teljes képet a művész munkásságáról, nem érik el a tökéletesség szintjét, a kiadványok hiánya nem jelenthet áthidalhatatlan problémát. A lappangó művek, egészen pontosan az oeuvre megközelítőleg 80 százalékának megtalálását és azonosítását inkább az nehezíti, hogy Lehel Mária nem mindig szignálta, általában nem datálta és nem látta el végleges címmel munkáit (a címeket többnyire tárlatról tárlatra változtatta), fotódokumentáció nem készült, vagy ha készült is, elveszett.

Élete derekán Lehel Mária Olaszországba költözött, pasztelljeinek, vásznainak egy részét ott halmozta fel, ezért arra számítottunk, hogy ez a biztos tény majd segít a nyomozásban, kiindulópontként szolgál. Tévedtünk, mert az innen-onnan előbányászott fotók alapján kiderült, mára az olaszországi rokonnál maradt képek listája sem pontos, komplett. Olyan darabok hiányoznak az összeírásból, amelyeknek a kutatások alapján ott kellene lenniük, és amelyeknek reprodukcióik megtalálhatók az olasz meghívókon, újsághírekben.

1925 után száznál jóval több Lehel Mária-mű készült külföldön, ezek töredéke múzeumokba, kiállítóterekbe s forgalomba került, hogy a nemzetközi szcéna is megismerje alkotójukat. Lehelék részéről jó megoldásnak tűnt például a kor egyik legjelentősebb párizsi galériájának tulajdonosával, az avantgárdok felfuttatásában alapvető szerepet vállaló Katia Granoff-val összebarátkozni, mert így Chagall, Pascin és Braque felé is megnyílt egy-egy kiskapu. Granoffnál, úgy tűnik, Lehel Máriának valóban volt egy bemutatkozása 1929-ben, de hogy a vállalkozónő felkérte-e állandó közreműködőnek, amiként utólag az alkotó egyik leánya, Hamza Lehel Mária állította, nem tudni (kapcsolatukról egy párizsi tanulmányút bizonyára kideríthetne ezt-azt). Mindenesetre nem kizárt, hogy már ekkor, az 1930-as évek elején néhány gyűjtő vásárolt, vagy ajándékba kapott a Lehel-anyagból. Némelyiket megemlíti az utókor, de nagyjából 10-12 kép egykori holléte sakkozható csak ki ily módon, a többié nem.

A sok ismeretlenes labirintusban pozitívumként, már-már sikerként könyvelhető el azonban, hogy életének olyan meghatározó tartozékai kerültek elő (így 19 híres magyar festő 1938. évi olaszországi kiállításának plakátja, Lehel Ferenc fiatalkori portréja, több korai alkotása), amelyekről nem tudott a honi művészettörténész-szakma, mi pedig úgy dolgozhatjuk fel a relikviákat, hogy a megtalálás történelmi értékét, lényegét ne árnyékolja be a szenzációkeltés. Mindenesetre a Lehel Mária-képek kereskedelembe kerülése, felbukkanása felfrissítené az adatokat, megkönnyítené, felgyorsítaná az oeuvre revízióját.