Templomok ékességei
BESZÉD
2014. szeptember 24-től látogatható a Magyar Nemzeti Galériában a gótikus faszobrokat és táblaképeket bemutató állandó gyűjtemény újrarendezett változata.
| Poszler Györgyi |
2014-09-29 08:00 |
A magyarországi gótikát bemutató tárlat alapkoncepciója és installációja harmincöt évvel ezelőtt született, a kiállítótér utolsó felújítása húsz évvel ezelőtt történt. A kiállítás újrarendezésével látványos, a művek egykori környezetét megidéző kiállítási terekbe kerültek a 14-15. század magyarországi művészetének legszebb tárgyai. A tárlat új installáció segítségével értelmezni a késő középkor művészetét. A megnyitón elhangzott kurátori beszéd olvasható.
A Magyar Nemzeti Galéria Templomok ékességei címmel nyitja meg a korai táblaképeket, faszobrokat és szárnyasoltárokat bemutató, újrarendezett állandó kiállítását. Lezár ezzel egy korszakot a gyűjtemény történetében, s megnyit egy újat. A kiállítás ugyanis egyszerre a korábbi bemutató szakmai következetességéből nem engedő régi, azt mégis más hangsúlyokkal árnyaló új, s míg látványában kihívóan újszerű, a kiállított anyag, a műtárgyak legnagyobb többségét tekintve mégis kontinuus, a jól ismert régi.
A kiállítás régi látogatóit és az iránta újonnan érdeklődőket a Budavári Palota földszinti teremsora helyett egy minden tekintetben korszerű, kizárólag a bemutatandó gyűjtemény igényeit szem előtt tartó kiállítótér fogadja, amelyben a műtárgyak kápráztatóan szép, új életre kelnek. Nem egy újonnan restaurálva, számos tisztítva, megújult formában tündököl. Több mű most kapott először helyet állandó kiállításon, s van néhány olyan is, amelyet eddig egyáltalán nem láthatott a közönség. Egyes tárgyak megromlott állapota nem engedte meg a korábbi bemutatást, más esetekben a gyengébb kvalitás tartotta vissza a rendezőket a kiállításokon való szerepeltetéstől. Az újrarendezett kiállítás mondanivalójához igazodva azonban több esetben éppen ezek a művek azok, amelyek révén a közönség a korszak művészi terméséről kézzel foghatóbb képet nyerhet. Szükség is van erre, hiszen a középkori műalkotásokat műfaji, kronológiai és stiláris keretek közé szorító állandó kiállításokon szükségszerűen darabokban szemléljük a törött egészet, s a lángot csak részekben engedjük lobbanni. Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versének sorait „Minden Egész eltörött Minden láng csak részekben lobban” Németh Lajos A művészet sorsfordulója című könyvében idézte találó érzékletességgel a funkcionális meghatározottságukat elvesztő, eredeti összefüggéseikből kiszakadt, s így mintegy talajvesztetten műtárgyakká lényegült alkotások értelmezhetőségével, élvezhetőségével kapcsolatban. Újjárendezett kiállításunk több ponton az Egész ilyen értelmű felidézésére tesz kísérletet.
Az első terem műtárgy-együttese ennek szellemében szolgál bevezetésként az alapvetően persze mégis kronológiai és stílustörténeti rendhez. Megnyitni igyekszik az utat a középkor művészetének elmélyült élvezetéhez, történeti bevezetők és térképek segítségével annak jobb megértéshez. A bemutató pillérei az egykori Szepes vármegyéhez tartozó kis település, Toporc gótikus plébániatemplomából származó faszobrok. A 14. század első harmadára keltezhető Madonna éppúgy korai szobraink egyik legjelesebbe, ahogy mintegy 100 évvel fiatalabb „párja”, az 1400 körüli évek szépségideálját a magyarországi emlékanyagban az egyik legmagasabb színvonalon képviselő alkotás. A Fájdalmas Mária és Szent János evangélista alakja pedig ugyaninnen származó, a 15. század végi, középszerű emlékek. Együttesük a középkor századaiban természetes módon, a hívő közösség szükségleteitől vezérelve, s az éppen adódó lehetőségekkel élve gazdagodó templomi berendezések hangulatát idézi fel. Ezt az értelmezést hangsúlyozzák Divald Kornél 1903-ban készített fényképei: a négy szobrot szoborcsoporttá rendezve fényképezte le a templom fala elé állítva, s a lágy stílusú Madonnát „természetes közegében”, jóval későbbi berendezési tárgyakkal együtt, a templom hajójában is megörökítette. A megidézni szándékozott Egésznek az egyházi szertartások liturgikus tárgyai, kelyhek, paténák és úrmutatók is részei. A bemutatott ötvöstárgyak korukat és művészi minőségüket tekintve társai faszobrainknak. Különleges összekötő kapcsot képeznek az eredetileg retabulumokat díszítő Madonnák, a Kálvária-csoport mellékalakjai és az oltárok liturgiai felszerelései között a kassai eredetű, kisméretű oltárszárnyak: az egykori triptichon a hívek elé tárt ereklyékkel az oltárok és az ereklyemutatók funkcióját ötvözte.
A kiállítás második termének pompás szoborgalériáját a kitűnő művészi minőség foglalja szoros egységbe. Az 1400 körüli évtizedekben virágkorát élő lágy, olykor egyenesen szépnek nevezett stílus formai jellegzetességei az egymás mellett sorakozó főműveket szemlélve első pillantásra szembeötlenek. E formai jellemzők a francia királyi és hercegi udvarokból útjára indult, Magyarországon Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején virágkorát élő stílus arisztokratikus szépségideálját rejtik: a testi szépség, a lelki tisztaság, szelídség és kifinomultság a férfiszentek esetében a lovagi erények megnyilvánulása. A lágy stílus gyöngyszemeivel kiváló 14. századi emlékek „néznek szembe”, ám e szemben állást szemlélve nem maradnak rejtve a stílustörténeti összefüggések sem. Az Anya és Gyermek előkelő francia példákról ismert bensőséges kapcsolatának megjelenítésével például a Csepregről származó Madonna dekoratív eleganciájú alakja éppen a lágy stílus forrásvidékére kalauzol. A főtengelyben pedig gyűjteményünk talán legféltettebb kincse fogadja a látogatót: a Megváltóval várandós Szűz Máriát ábrázoló festmény a bécsi táblaképfestészet legkorábbi datált, eredeti formájában az 1409-es évszámot mutató emléke.
A következő kiállítási egységben a táblaképek veszik át a főszerepet: az 1450 és 1470 közötti évtizedekben a művészeti produkció jelentős részének meghatározójává ugyanis a szárnyasoltároknak a festészetet uralkodó szerephez juttató formája vált. Az oltárszárnyakat nagyméretű, epikus sorozatokat alkotó festmények díszítették, amelyeket jellegzetes elemként prófétákat, bibliai királyokat ábrázoló, háromszögű oromképekkel koronáztak meg. A típus legjelentősebb emlékei az északi országrészben készültek, nem véletlen tehát, hogy ehhez az oltárformához szinte törvényszerűen társult a Kis-Lengyelországhoz, olykor közvetlenül a terület legjelentősebb művészeti központjához, Krakkóhoz fűződő stiláris rokonság. A vitrinben elhelyezett ötvöstárgyak pedig – a figyelmet az egyazon templomi környezetből, ez esetben Liptószentmáriáról, illetve Svábfalváról való művek összetartozására irányítva – a templomi berendezések hajdani egységét idézik ismételten emlékezetbe.
A kronológia és a stiláris rend szigorából bizonyos művészetföldrajzi összefüggések bemutatása érdekében engedve a kiállítás következő egységében három régió művészeti terméséből kap ízelítőt a látogató. A Magyar Királyság északi peremén elhelyezkedő Szepességben a jelentős egyházi központ, Szepeshely vált a helyi műhelyek egyik ösztönzőjévé. Bemutatónkon különböző származású és eltérő színvonalú alkotások képviselik az ide köthető, illetve innen akár távolabbi területekre is kisugárzó festészeti irányzatot. A műtárgysort a gazdag szabad királyi városhoz, Kassához köthető alkotások folytatják. A Szent Erzsébet-templom 1477-ben felállított főoltára – amelyből Szent Gergely és Szent Jeromos kiváló szobrai származnak – európai összehasonlításban is a legjelentősebbek közé tartozik. Velük párhuzamosan a több-kevesebb biztonsággal a nyugati országrészhez köthető, stiláris szempontból sokszínű, ám természetes módon az osztrák és német területek művészetével rokonságot tartó alkotások sorakoznak. A leghatározottabb kisugárzással közöttük minden kétséget kizáróan a III. Frigyes uralta Bécs rendelkezett. A város egyik temploma számára készítette az erdélyi származású, az 1470-es évek bécsi festészetének legjelentősebb mesterei közé tartozó Hans Siebenbürger a ritkán ábrázolt Szent Eligiushoz kapcsolódó táblaképeket.
Különleges múzeumi egységet alkotnak az aranybányászatból meggazdagodott Körmöcbánya közvetlen közelében fekvő kis település, Jánosrét templomában megőrződött berendezés elemei, amelyek kiállításunk záróakkordjaként, az egykori templombelsőt megidézve uralják a teret. A legjelentősebb közöttük a közkedvelt szent legendáját magával ragadó részletességgel bemutató, Szent Miklós tiszteletére szentelt oltár, amely az alsó-magyarországi bányaváros művészetének magas színvonaláról ad hírt. A jánosréti templom eredeti berendezéséhez tartozhatott ugyanakkor a két mellékoltár, s talán ugyaninnen származnak a Kálvária-csoport mellékalakjai is. E szárnyasoltárokat stiláris szempontból pedig a 15. század közepétől Közép-Európát elárasztó, németalföldi hatások ismerete, az onnan eredő kompozicionális elemek és motívumok széles körű, értő felhasználása köti össze.
A kiállításrendezés kollektív feladat, egy új bemutató tartalmában, szellemében és megjelenésében egy közösséget jellemez. A kiállítás kurátoraként, frontembereként ezúton szeretnék köszönetet mondani e közösség minden tagjának, mindenkinek, akivel a hosszan vajúdó újjárendezés során együtt dolgozhattam. Végül, de nem utolsó sorban személyesen is szeretném megköszönni Ivan Gerát igazgató úrnak, hogy újrarendezett kiállításunkat megnyitotta.
