Bőrödön viseled
BESZÉD
Új kiállítás nyílt a Capa Központban „Bőrödön viseled. Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai” címmel. A kurátor Oltai Kata, a kiállítást Hermann Veronika irodalomtörténész nyitotta meg.
| Hermann Veronika |
2014-10-02 08:03 |
 |
| Urbán Tamás: Pillangó, 1989 |
Kiállításokkal és szövegekkel dolgozom, számos dologban hasonlítanak egymáshoz – nehéz műfaj mindkettő. Ahogyan egy szöveg nem feltétlenül egymás után rakott szavak összessége – a dadaista geget nagyon vékony vonal választja el az analfabetizmustól –, úgy kiállítást sem varázsolni, hanem létrehozni lehet. Nem egymás mellé helyezett művekből vagy tárgyakból, hanem gondolatokból, mert a kiállítás: kutatás, koncepció és kontextus. A kiállítás térben elmondott történet. Itt pontosan ezt láthatjuk, miközben a kurátor nem képzeli orákulumnak magát, nem akarja a látogató fejébe verni, mit és hogyan kell gondolnia. Alapos munkát végez, de nem autoriter szerzői hangra, hanem kutatásra és koncepcióra alapozva. Engedi, hogy a képek és a szövegek meséljék a térbeli történetet társadalomról, hatalomról, sztereotípiáról, kirekesztésről, elnyomókról és elnyomottakról, engedelmes és lázadó testekről, elhallgatásról és kulturális identitásról. Ebben a történetben a másik megértése ugyanúgy benne van, mint a sajáthoz való viszony kialakítása. A kiállítás címe – Bőrödön viseled. Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai – sok mindet előrevetít, de a poénokat szerencsére nem lövi le. A nyugati kultúra egyik posztmodern mítosza, hogy az identitás nem sors, hanem választás kérdése, és sok esetben ez így is van: azonban számos esetben mégsem. Rengeteg példa akad arra, hogy a hatalom, a társadalmi közbeszéd, a mikro- és makrokörnyezet előíró módon ragasztja hozzá az egyént sajátnak vélt identitásához, megfosztva őt a választás valódi lehetőségétől. Az identitással és az énnel kapcsolatos műveletek radikális fordulatot vettek, melynek legfőbb tanulsága, hogy a megjelenés nemcsak bonyolult folyamattá, hanem árucikké is válhat. Az identitás politikai és fogyasztói aktus, amely bevonódik a kulturális gyakorlatok sorába, annak minden szociológiai, politikai és gazdasági vonatkozásával.
 |
|
Gáldi Vinkó Andrea: Bugac I., 2014
|
|
Az öltözködés és általában a külső megjelenés az identitás vizuális meghosszabbításaként működik, ily módon pedig ugyanannyira veszélyes, mint amennyire felszabadító. A dolgok, a tárgyak és a jelek, amelyeket magunkon viselünk, felfednek és elrejtenek, megmutatnak és eltakarnak, beszélnek és hallgatnak, láttatnak és láthatatlanná tesznek. A kiállításnak éppen ezek az ellentétpárok a központi fogalmai. A közöttük feszülő távolság mint üveggolyó mutatja meg a kulturális átöltözés valódi és szimbolikus jelentőségét. Tudjuk, hogy az egyenruha uniformizál, éppen azzal emel ki a tömegből, hogy elfedi a különbözőséget. Igaz ez nemcsak a hatalmi szervek, hanem akár a hentesboltban dolgozók csülökkel díszített uniformisára, amely ugyan milyen identitást ragaszt viselőjére? Tudjuk azt is, hogy az átöltözés történhet politikai értelemben is. Ahogyan a kiállításban is látható, pufajkáról könnyű öltönyre váltani, kirekesztettből kirekesztővé válni, megmondani, sőt előírni másoknak, hogyan éljenek, mit tanuljanak, előírni, azt, hogy mi a haza, hogy mi a család, hogy mi a művészet, és mi a társadalom. Ezek a munkák éppen arra hívják föl a figyelmet, hogy egységes, örök igazság, homogén test és önazonos identitás régen nem létezik. Tudjuk azt is, hogy bőr és meztelenség köré nemcsak tabusítások, de büntetőjogi szankciók sora is épül – lásd még közszeméremsértés. A test a nyugati kultúrában jellemzően felöltöztetett test. A csupasz bőr továbbra is rémisztő, és még ma is más megítélés alá esik a férfi- és női meztelenség: az egyiknek lazábbak a szabályai. A félmeztelenül rohangáló szurkoló vagy turista férfiak nem törnek tabut. A női test meztelensége szigorúbb elbírálás alá esik, és kiszolgáltatottabb, mert a rá irányuló tekintet tárgyiasít. Pedig a tabu törhetne, mert az elmúlt két évtizedben a test felszínére bevésett jelek nemcsak elterjedtek, de bevett gyakorlattá váltak, a bőr pedig felfedezésre váró felületté vált, amely a ruha funkcióit kezdi átvenni. Kate Ince angol kultúrakutató ezt nevezi a bőrfelszín hirdetésének (advertisement of the skin), amely egyrészt a bőr státuszának megváltozására, másrészt pedig a test fogalmának átalakulására utal. Bőr és test eddig egységesnek tűnő felületeinek rétegzett felbontásával, illetve bőr és test kulturális gyakorlatokba való bevonásával a ruha és a test fogalmai is átrendeződtek. Míg korábban a ruha választotta el a testet mint hordozót a külvilágtól, most sok esetben a bőr lesz a látható test felszíne, megbontva ezzel a korábbi ellentétet. Ez a változás talán segíthet az előbb vázolt, a meztelenségre vonatkozó kettős mérce feloldásában is. Amikor a bőrbe íródó, nyomódó jeleket látjuk, Pillangó tetoválásait, a kínosnak ható esküvői fotókat, vagy úgy érezzük, hogy mások legintimebb pillanataiba leselkedünk, mintha csak egy peep show-ban lennénk, ezek a változások mind szembeötlők, fontosak és elgondolkodtatók. Arról is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy a szépségkirálynő-választásokon, óriásplakátokon, tehetségkutatókban látott testek nem sokban különböznek a 19. század azon szokásától, hogy a valamilyen másságot képviselő testeket bazári látványosságként cirkuszban, vurstlikban mutogatták. A Bőrödön viseled kiállítás anyaga tematizálja, hogy mi történik akkor, amikor maga a test lesz a médium, ilyen értelemben pedig saját hordozója, elgondolhatósága és kiterjesztése.
A kiállításban felvillantott problémák, a társadalmi nemi szerepektől a tetoválás vagy a börtönkonyha percepciójáig, a rögvalót jelentik. A vizuális kódokat és a testen hordott jelölőket ugyanazok a hatalomtechnikák tartják fogságban, amelyeket egyébként kijátszani is könnyű. Politika, szexualitás, társadalmi nem, zenei és művészeti szubkultúrák, jelöltek és jelölők vezetik a látogatót, aki leselkedhet, elszégyellheti magát, gondolkodhat, és magára ismerhet. Mert miközben a másikhoz való viszony kialakításán fáradozik, észrevétlenül végig a sajáttal foglalkozik. Mert a másság egészen addig érdekes, ameddig magunkra nem ismerünk benne.
 |
| Velledits Éva: Zsuzsi, a férfi, 1993 |
A kortárs művészet és a kortárs művészettel foglalkozók feladata nem az esztétikai vagy társadalmi normák kijelölése, nem a kánon megszilárdítása, nem valamiféle avítt művészeteszmény érdekképviselete. Sokkal inkább az, hogy a jelenkori társadalmi valóságok és mentalitások különféle szeleteire reflektáljon, hogy problémákat vessen fel velük kapcsolatban. Egyszerűbben fogalmazva, hogy ne a múltnak, hanem a jelennek tartson tükröt, amelybe belenézve elgondolkodhatunk, és kérdéseket tehetünk fel, akkor is, ha azok kényelmetlenek. Felfedni valamit jóval nehezebb, mint elrejteni. Beszéltetni jóval nehezebb, mint elhallgatni. Alzheimer-kóros helyen élünk, a Wass Albertek és Sas Józsefek országában. Hogy mit jelent a szexualitás, mit jelentenek a társadalmi nemi szerepek, a test, a tetoválás, a hajviselet, mi a punk, hogy miért egy szűk és soviniszta kisebbség mondja meg, mit jelent a többség, hogy miért a politikai köpönyegforgatás uralkodik, és nem a részvételen alapuló modell, hogy miért vicces egy női ruhába öltözött férfi, és fordítva miért más: mind kényelmetlen kérdések, amelyeket ez a kiállítás a testen és a testbe írt jelölőkön keresztül feltesz. A kortárs társadalom elé tartott tükrök egyre homályosabbak, a Bőrödön viseled koncepcióját látva mégis elhiszem, hogy kicserélhetők. Hogy tiszta, fényes, új tükröket is lehet tartani, ha nem félünk kérdezni. Erősen, nyíltan, hangosan, felkészülten és kritikusan, nyitottan a párbeszédre. És ha ez így van, akkor nem félünk a válaszoktól sem.
