©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A falbontó. Immendorff. Éljen a festészet!

A berlini fal lerombolásának negyedszázados évfordulóját a Szépművészeti Múzeum az újraegyesítés legnagyobb hatású aktivistája, Jörg Immendorff kiállításával ünnepli.

Jörg Immendorff
1980-as évek
© Benjamin Katz, Köln

A festőnövendék még a hatvanas évek közepéhez mérten is balhés figura volt a düsseldorfi művészeti akadémián. Először a tanára, Teo Otto dobta ki az osztályából, mert Immendorff nem engedte az egyik képét Otto egyik színpadképéhez felhasználni – Otto egyébként Brecht legendás színpadi tervezője volt –, így került át Joseph Beuys osztályába, ahol minden lehetséges volt. Megnyílt előtte a kifejezés totális szabadsága, és Immendorff, a radikális baloldali eszmék mellé szegődve, bőségesen ki is aknázta azt. A kettő együtt persze még a szabad szellemű akadémiának is sok volt, és a hatalmas méretű és mosolyú, monokróm sárga babákat festő diák (a babaképek Immendorff maoista vonzódását is kínosan felidézték), aki akciókat szervezett a vietnami háború ellen, és végtelen gúnnyal kezelte a nyugatnémet polgárok tompaságát, 1969-ben az iskolán kívül találta magát. (Harminc évvel később ugyanitt már művészetet oktatott...) Rajztanárként kezdett dolgozni, közben képregény-stílusban, kép és szöveg együttes erejével állt ki a művészet szabadságáért, művészet és élet egymást átható teljességéért.

Az életút további botrányait fölösleges hosszan sorolni, volt köztük drog és éjszakai bár, prostitársaság és börtön is, miközben Immendorff módszeresen fölépítette egy hipokrita társadalom vádiratának képes szótárát. Vásznain a hitleri és sztálini hatalmi szimbólumok a hidegháborúra utaló jelképekkel együtt szerepeltek, olyan lidércnyomásos atmoszférában, amelyre Bosch pokolbéli látomása óta nemigen volt példa Európában.

Két sárga baba (Zwei gelbe Babies), 1967,
Diszperziós festék, pozdorjalemez, 
Magángyűjtemény

A Szépművészeti kiállítása Bódi Kinga és Alexander Tolnay kurátorok koncepciója nyomán tág teret ad a politikai mondandónak, de az életműhöz elsősorban a festőiség felől közelít. Nem csak a szenzációs vásznakat, a világhírű Café Deutschland sorozat darabjait, vagy a késői, egyre nyugodtabb kompozíciójú képeket hangsúlyozza, hanem a folyamatos művészi fejlődést. Immendorff minden nagyobb korszakából bemutat jellemző műveket, a sárga óriásbabáktól a beszűkült perspektívában, torz gesztusú figurákkal megfestett, manifesztumként ható pop art képregény-imitációkon át egészen a szarkasztikus formákat összegyúró, színes totemoszlopokig. A tárlat által fölvetett kérdés így egészen jól kivehető: van-e létjogosultsága a társadalmi aktivitást felvállaló művészetben a tiszta festőiségnek? Tud-e a kép a saját nyelvén olyan egyértelmű igazságokat kimondani, amelyeket a 20. század közepe óta a művészek sokkal inkább a szavakra és a tettekre bíznak? Éljen, élhet-e még a festészet?

A festő mint vászon, részlet (Painter as Canvas),
1990–1991, Olaj, vászon,
Galerie Michael Werner, 
Märkisch Wilmersdorf–Köln–New York

A válasz a politika felől érkezett: 1990-ben Richard von Weizsäcker német elnök Immendorff egyik vászna elé állva mondta ki Németország újraegyesítését. Ennek a gesztusnak azonban hosszú előzménye volt; többek között az a művészbarátság, amit Immendorff a Kelet-Németországban élő A. R. Penckkel épített ki. Kettejük közösen festett kép-párjaiból is láthatunk a mostani kiállításon, s ezeken ugyanaz az egyéni szimbólumrendszer kel életre, amelyet Immendorff alkalmazott a hetvenes-nyolcvanas években: egy szürrealisztikus látomás elemei fonódnak össze, éjszakai sötétségben és villámfényben, eltorzult perspektívával ábrázolt tájban, igazi bábeli fenyegetettségben. A teátrális összhatás azonban nagyon is valóságos, hétköznapi mozzanatokat egyesít a mitikussá váló politikai jelképekkel, van itt őrtorony és kávéházi asztal, kéziszerszámok és tankok, vér, Volkswagen és germán sas. És ugrándozó majmok, mint a művészi mimézis eleven gúnyfigurái; Immendorff harcos állásfoglalása a művészet feladatáról pályája derekától fogva ezekben az állatkákban tárgyiasult.

Brrrd festő (Brrrd Maler), 1978, 
Akril, vászon, 
Galerie Michael Werner, 
Märkisch Wilmersdorf–Köln–New York

Többek között a majomfigurák sűrű felbukkanása jelzi, hogy Immendorff vásznai a politikai tartalmaknál jóval tágabb olvasatot rejtenek. Az 1977-84 között festett, 43 darabból álló Café Deutschland sorozat, amit világszerte a német identitás legkifejezőbb képi summázatának tartanak, nem csak figurái és a német kultúra felismerhető ikonográfiai elemeinek alkalmazása révén lett összegző mű-folyam. Immendorff a két Németország határán álló, elképzelt éjszakai bár jeleneteiben a színhasználat, az expresszív ecsetkezelés, az örvénylő kompozíció, a rendkívül intenzív hatású, telezsúfolt felületek ötvözetével a német klasszicizmus és a rá következő romantika alapeszméit dobálja egymásra, tiszta logikát és szenvedélyt, egy kentaur-létre kárhoztatott társadalom önellentmondásainak tobzódását. Az alakok között megjelennek a kortársak és a művész-elődök is, Immendorff szellemi inspirálói és a történelmi kataklizmák okozói, de inkább mint önmagukon túli jelentések, hatások és ellenhatások, okok és okozatok, erőjátékok résztvevői.

© Szépművészeti Múzeum, Józsa Dénes

A budapesti kiállítás nagy érdeme, hogy hagyja ezeket a komplex olvasatokat letisztultan, a konkrét társadalmi körülményektől függetlenül is kibontakozni. A két teremben ezért is élnek meg szorosan egymás után az egyes periódusokban készült, változatos stílusú vásznak, ezért látjuk a démoni Café Deutschland természetes folytatásának a lecsendesült, lazábban komponált késői képeket, a gesztusok fokozatos eltűnését, a kimerevített állóképek meditatív hangulatát. Egy hosszú, kínzó betegséggel harcoló, fokozatosan lebénuló művész rémálmai ezek, párbeszédek a halállal. Ahogyan egykor a kelet-nyugati kettészakítottságot, Immendorf az élet-halál küszöb átlépését is képekben fogalmazta meg, festésre képes bal kezének bénultsága helyett a másikkal, a legutolsó percig a festészet erejével élt.

Műtárgyfotók:
 © Lothar Schnepf, Köln
 © Estate of Jörg Immendorff, Courtesy Galerie Michael Werner Märkisch Wilmersdorf, Cologne and New York