Minden világok törékeny volta — A román paraszt múzeuma

BUKAREST

Egy telefonüzenet, aminek köszönhetően egy izgalmas, autentikus, és a szó szoros értelmében rendhagyó múzeumba jutottam el.

Cikk küldése

e-mail:

Ha a Bukarestből Kolozsvárra való visszautazásom reggelén egy ismerősöm nem küld egy sms-t, hogy bármennyi időm maradt is a vonat indulásáig, feltétlenül menjek el a Román paraszt múzeumába, alighanem kihagyom az indulás előtti utolsó sétából ezt az állomást. Barátom ismer annyira, hogy tudja, milyen nehezen veszem rá magam, hogy az utcákon való céltalan nézelődés és bámészkodás helyett egy tematikus néprajzi múzeumban töltsem el a maradék időmet. Arról nem is szólva, hogy egy hivatalos bukaresti program keretében előző nap már láttam a Falumúzeumot, s arra gondoltam, hogy a rendelkezésemre álló rövid időből épp eleget szántam a román folklór tanulmányozására.

Barátomnak  hálával tartozom: kár lett volna nem elmenni a „Román paraszt múzeumába”, mert egy izgalmas, autentikus, és a szó szoros értelmében rendhagyó múzeumot láttam. Voltaképpen egy erősen reprezentatív, ideologikus, politikai kliséket mozgósító koncepcióra számítottam, s ehelyett egy zavarba ejtően laza, nagyvonalú, és határozottan rokonszenves filozófiát képviselő kiállítás fogadott. Természetesen a ház hatalmas mérete és fantasztikus architektúrája önmagában élmény, de a kiállítás mottója: „nyisd ki az ajtót és érezd magad otthon” tökéletesen érvényesül ezekben a gigantikus terekben.

A tárlat koncepciója mintha a Tesz-vesz város struktúrájával operálna, témacsoportok szerint mutatja be a falusi életet, majd e témák között létesít kapcsolatot. Van például „Szél és víz” terem, ahol óriási, életnagyságú malomkerék rekonstrukciók állnak – s ahol az ide vonatkozó szakmák, mesterségek motívumai jelennek meg –; be lehet barangolni „A falusi iskola” termeit; „A kereszt hatalma”, „Az étel, ami összeköt”, „A ház a házban” csarnokát, a „Cserép” termet, az „Ablakok”, a „Győzelem” szobát. A tematikus blokkok hatalmas gyűjteményükkel képet adnak arról, hogyan éltek az emberek a falvakban, s rekonstruálják a kapcsolatot a munka, a szabadidő, a táplálkozás, az évszakok váltakozása között, vagyis épp azt mutatják meg, ami a mai látogató számára már a legkevésbé sem nyilvánvaló. Mindezt anélkül, hogy didaktikusan tematizálnák, például a földhöz való közelség gondolatát. S ami igazi teljesítménye a kiállításnak, hogy nagyon finoman vezet be ebbe a világba, hiszen abból indul ki, hogy a mai látogató egyálatlán nem beszéli azt a nyelvet, amivel megszólaltatható lenne az eltűnt világ kultúrája. A kiállítás tehát – koncepciója szerint – elengedi a látogató kezét, aki annyit fogad be a látottakból, amennyire képes, s sokkal inkább érzelmileg kerül közel a bemutatott anyaghoz, mint kognitív módon.

Csakhogy ez így önmagában még nem volna megrendítő élmény. A rendeltetése szerint konzervatív (múlt megőrző, archiváló) tárlat radikálisan átlépi a múzeumi installáció hagyományos fogalmát, amivel egyszerre két dolgot ér el: megszünteti a tárgy múzeumi identitását, és bátor módon profanizálja a múzeum terét – itt-ott egy posztamensre firkált graffiti, kézirással korrektúrázott fali vezető, stb. A múzeum szentélyének lebontása mögött nyilvánvalóan a tárgy aurájának helyreállítására vonatkozó szándék mozog – jól példázza ezt egy csarnok közepére hányt hatalmas farakás, vagy egy óriási, egész falfelületet keretező kapu, ahol a fal közepén, vagyis ott, ahol a kiállítási tárgyat várnánk, a tárgy leltári száma, és provenanciája szerepel. Ez a kettős játék ott a legélményszerűbb, ahol a kiállítás lelke rejtőzik: egy félreeső, rosszul lefüggönyözött szobában; asztalra hányt albumokban lehet kotorászni archív fotóalbumok lapjai között. A látogatónak először is el kell döntenie, hogy még kiállítótéri térben van-e, vagy a teremőrök privát pihenőjébe lépett, ugyanis a fűtőtestre akasztott esernyő, vagy a takarítási jegyzőkönyv nem szünteti meg a bizonytalanságot. Rossz neonvilágításban kell körbejárnia a szobát, s ha végül megtalálja az asztalra helyezett albumot, már önkéntelenül átlépett egy személyes, intim közegbe. Ilyen lehetett annak a döngölt padlójú, legfeljebb linóleummal borított, rossz fényű falusi szobának a levegője, ahol ezek a „könyvben szereplő” emberek éltek, s ahol – egy képzeletbeli látogatás alkalmával – a konyhafiókból (ha volt egyáltalán) elővehettük volna ezt az albumot.

Az ablakok elnevezésű szoba felé továbbhaladva az eligazító táblán a következő szöveg áll: „általában mindenkinek van némi fogalma arról, hogy mit jelent egy nagymama konyhájának boldogsága. De mihez kezdünk akkor, ha meghal a nagyi? Az örökség gyakran teherré válik. Képtelenség megőrizni minden tárgyat, mozdulatot, illatot. Megtarthatunk néhány emléket.” S az egyszer már arcot, testet, levegőt kapott, azaz megszemélyesített emberek intim világa felé teszünk újabb lépést. Különösen poétikus, s szinte megrendítő az ablak-kultúrának és a konyhaszekrények világának múzeumi kontextusában való megjelenítése. Ha van némi „politikai” ideológia ebben a bemutatásban, akkor az eszköztelenség dicsérete. Egy villanykapcsolóba foglalt feliraton olvasható  „Nem az a célunk, hogy a hagyományos kultúra szépségét, erejét, jóságát, nagy múltját mutassuk be. Egységes és értelmes képet szeretnénk nyújtani egy olyan világ szépségéről és gazdagságáról, ami nagyon szerénynek tűnik a mienkéhez képest. A mai embernek meg kell értenie ezt a gazdagságot, s azt is, hogy miben szegényebb felmenőihez képest. Segítsük őt ebben.”

A kiállítás nem csak egy eltűnt világot állít elénk, hanem elmeséli azt is, hogy valójában minden világ ilyen eltűnésben, folyton mozgó átmenetben van: s ez az átmenet a szemünk előtt és a kezeink között zajlik, vagyis minden dolog esetében, amivel kapcsolatba lépünk, állást foglalunk a kulturális regiszterek jövőjéről. A kiállítás legutolsó, „Mind együtt” termében különböző kisebbségek népviseletbe öltözött embernagyságú babái fogadják a látogatót, s előttük egy asztalon, a különböző folkórban mitikus jelentőségű tárgyak sorakoznak, egy nagy zsibvásár látványát nyújtva. Ekkor már tényleg nagyon plasztikussá, és érzelmileg is átélhetővé lesz a felismerés, hogy mennyire törékeny és mégis folytonos az átmenet a különböző kultúrák között, s hogy ebben a nagy kelet-európai átjáróházban egyetlen ajtó van örökké nyitva, a diverzitásunk tapasztalata, s az ablakok itt is, rendesen az elmúlásra, és a ház elé kipakolt öreg, és feleslegessé vált bútorokra néznek.

A múzeum címe:  3, Kiseleff, Bukarest