©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Dobozba zárt vélemény – a skatulyázás kényszere

A Tatai Német Nemzetiségi Múzeum állandó kiállításának első szakasza nyílt meg 2015. április 18-án Mi és a többiek – Wir und die Anderen címmel.

A kiállítást a szó legjobb értelmében nevezhetném kísérletnek. Kísérletnek a múzeum anyagának és témájának feldolgozására, kísérletnek a rendszerezésre, a rendbetételre, kísérletnek a magyar és német nemzetiségek különbségeinek és hasonlóságainak, együttélésének, egymás mellett élésének, a múzeum témájának megértésére. A kiállítás egy kis térben lebegő hatalmas kérdésfelhő, amelybe a látogató belemerülhet, elveszhet benne, hagyhatja befolyásolni, előrelendíteni, elbizonytalanítani vagy megerősíteni elképzeléseit. Gondolkodhat. Kik vagyunk mi? Kik ők? Ilyenek a mások? Milyenek a mások? Ki a német, ki a magyar? Mi a múzeum? Mi benne a kiállítás? És abban a tárgy? Mi a gyűjtemény? Mi a múzeumi tárgy? És a német nemzetiségi tárgy? Kérdések, címszavak, szófelhők, Stichwortok, reflexió és önreflexió. A múzeumé, a németeké, a látogatóé.

Bár a kiállítás meglehetősen kicsi és kevés tárggyal operál, az emberi gondolkodás rendszerező jellegére utaló dobozok és színterek nagyon jól strukturálttá és könnyen értelmezhetővé teszik az egymással párhuzamosan futó gondolati rétegek megértését. Alapvetően két fő értelmezési szál van, az egyik a Német Nemzetiségi Múzeum gyűjteményi koncepciója (vagy koncepciótlansága?), a múzeumi munka, muzealizálás témájának felgöngyölítése, a másik pedig a németek és magyarok együttélése során a németekről kialakult sztereotípiák és identitásjegyek, szimbólumok körüljárása. A kettő számtalan ponton összeér, hiszen az utóbbi téma a múzeum témája, ez a közeg adja gyűjtőkörét, és a múzeum szelektáló és konzerváló munkája befolyásolja, hogy milyen kép marad fenn a németekről, mennyire lesz sztereotip, csak néhány kulcsfontosságúnak ítélt témára koncentráló és reprezentatív.

A kiállítási térbe lépve egy tárgyfallal találjuk szembe magunkat, amely a raktári rendetlenség és sokféleség metaforája, mellette a tárlat alapfogalmainak és kérdéseinek tisztázásával. Így: miért és hogyan kerülnek a tárgyak a múzeumba, mit mutat egy tárgy, mit mutat egy gyűjtemény, mit mutat ez a kiállítás? Innen továbbindulva, ha az ember a megszokott látogatói irányt követi, lineáris történetmondás keretében ismerkedhet meg a német nemzetiségről kialakult sztereotípiákkal: a vallásossággal, a szorgalommal, az erkölccsel, a közösségiséggel és a migrációval. Ez ad egyfajta értelmezést a kiállításnak. Ha azonban a látogató nem sorban halad, egyesével is értelmezheti a színtereket, vagy a központi installációtól mint kályhától kiindulva kutathat emberi történetek után. A tér közepén egy fényt és kérdéseket nyújtó kör fölött szemmagasságban archív fotók függnek, rajta emberek, gyerekek, családok portréi. A viseletük alapján egyértelműen magyarországi németek, a hozzáértő szem még a települést is meg tudja állapítani, de a személyeket és történeteiket nem ismerjük. A kör által feltett kérdések: Kik ők? Honnan jöttek? Hová lettek? Hol vannak? Ha innen, az ismeretlenektől kiindulva nézzük végig a kiállítást, sokkal érzékletesebb lesz, hogy egy-egy ember számára mit jelenthettek a németekről kialakult sztereotípiák, ki milyen formában próbálta demonstrálni identitását. Ha ezt a gondolatmenetet végigjárva sikerül kellőképpen reflexíven gondolkodnunk, a végén egy táblán megoszthatjuk, hogy mik a saját válaszaink ezekre a kérdésekre.

A lineáris gondolatvezetés, a mozaikos információkból építkező és az egyéni életutakat kereső szál mellett nagyon markánsan megjelenik egy negyedikfajta gondolkodás is, a muzeológus, a kurátorok gondolkodása, akik egy meglévő, a múzeum történetétől és korábbi gyakorlataitól terhelt tárgyanyagot próbáltak értelmezni a német nemzetiségről szóló sztereotípiák mentén. Így, a Német Nemzetiségi Múzeum tárgyaiból kiindulva sikerült kialakítani az öt főtémát, néhány esetben nagyon frappánsan, láttatva a gyűjtemény célját és hiányosságait, máskor pedig érezni a küzdést, amit a téma és a gyűjteményi anyag párhuzamba állítása jelenthetett. Mondok három példát.

A „szorgalom” doboz. A dobozban található szóbuborék kiemelkedő elemei: szorgalom, rend, munka, gazdaság, mérték, takarékosság. A mai napig a magyarok és svábok közti alapvető sztereotip különbség a munkához való viszonyuk. Ez a skatulya remekül fejezi ki azokat az erkölcsi/ideológiai mozgatórugókat, amelyek egy német ember mindennapjait rendezik. A bemutatáshoz szolgáló tárgykészlet, a különböző mesterségek és a háziasszonyok eszközkészlete olyan „tipikus” tárgyakból áll, amelyek nagy mennyiségben, sok helyen megtalálhatók, a legtöbb múzeum gyűjteménye szinte tálcán kínálja ennek a tematikának a kibontását – így a tataié is. Tehát ebben az esetben a gyűjteményben meglévő tárgyanyag a lehető legteljesebb mértékben szolgálja egy múzeumi tárgy célját – a kiállítás során azt reprezentálja, amiért begyűjtötték. Ez az arany középút.

A második példám az „erkölcs” című skatulya, amelynek kulcsszavai az alkotás, becsület, szépség, büszkeség, tisztaság, önállóság, illem, viselet. Ebben a dobozban jócskán túlsúlyban van a gyűjteményi kérdésekről való beszéd. Témája, az erkölcs, nem tud élesen elválni az egyébként fizikailag is mellette elhelyezkedő „szorgalom” doboztól. Kulcsaként talán a tárgykultúrában lecsapódó önreprezentációt lehetne megnevezni, de valódi mondandója az, hogy bemutatja a múzeum gyűjteményének azt a problémáját – ami egyébként nem egyedi jelenség –, hogy a korábbi gyűjteménygyarapításnak nem volt tudatos koncepciója. Ezt azért fontos „felfedni”, mert ennek köszönhető, hogy ez a kiállítás egyáltalán felteheti a – jelen esetben kritikus és önreflexív – kérdést: hogyan ér össze a múzeum gyűjteménye gyűjtési területével? Téma és tárgy klappolnak-e?

A harmadik itt bemutatott doboz a „közösség” címet viseli. Kulcsszavai: Handwerk, gazda, örökösödés, család, falu. Talán a szent családot ábrázoló kép, vagy a falu mint kulcsszó utal a közösségiségre – de akkor nem releváns épp ezeknek a tárgyaknak a használata: méhkas, vajköpülő, demizson, kalapácsok stb. Az installáció közepén álló bölcső a német örökösödési rendszerre, a törzsöröklésre utal, amely meghatározta egy gyermek választási lehetőségeit: örökli a földet, tanul, vagy pap lesz belőle. Tulajdonképpen ebben a dobozban két külön téma jelenik meg, amelyek nem tudtak (akarva vagy akaratlanul?) egymásra hangolódni. Ott van a közösség mint téma, amelynek bemutatása a cél ebben az elemben – erre utalhat a szent család festménye. Aztán ott van a muzeológus pillantása, aki ehhez a témához próbál meg tárgyakat választani a gyűjteményből – talán egy kicsit beleejti magát saját kelepcéjébe, mert ezt egy olyan furmányos csavarral kell megoldania, hogy a bölcsőt mint a törzsöröklés metaforáját használja, amelyhez aztán olyan tárgyakat kapcsol, amik a gyermek további életére utalnak, és megtalálhatók a gyűjteményben. A probléma csak az, hogy közben elvész a kiszemelt téma, a közösség. Ez az a pont, amikor kiviláglik, hogy bár az 1972 óta működő múzeum gyűjtési területe a német nemzetiség tárgyi és szellemi kultúrája, nincsenek például olyan darabok, amelyekkel demonstrálni lehetne a német nemzetiség egy igen fontos jellemzőjét, a közösségiséget.

Önreflexió és önkritika a gyakorlatban. Ez a kiállítás erőssége. Tesz egy lépést, megmutatja, hogyan kell önreflexiót gyakorolni, hogyan teszi ezt a múzeum – és ezáltal egy kicsit az ott reprezentált német nemzetiség is. Ezzel pedig bátorít, hogy tegyen így a látogató is. Gondolkodjon önmagáról. Ki ő? Honnan jött? Hol van? Hová tart?

Fotók: Varga Edit és Kemény Márton