©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A biztos horizonton maradva

A Vörös Horizont című kiállítás arra vállalkozik, hogy a Ludwig vonatkozó anyagán keresztül áttekintést nyújtson a szovjet művészet fejlődéséről a hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig.

A második szintet elfoglaló kiállítás a kitűzött feladatot teljesíti: a bemutatott anyag tematikailag, műfajilag meglehetősen szerteágazó, a befogadó előtt felvonul jó néhány, a realizmus alakváltozataihoz kötődő, a geometrikus irányzatokhoz sorolható, illetve konceptuális alkotás is, sőt a kurátor, Farkas Viola láthatóan törekedett arra, hogy ne csak a hivatalos, konform művészek munkái kerüljenek a falakra, hanem olyanok is, amelyek a hatalommal való szembenállás jegyében születtek. A tendenciák és irányok felsorolásánál többet azonban nem nyújt a kiállítás.

Pedig a tárlat izgalmát lényegében éppen a hivatalos - nem hivatalos művészet szembenállása adhatná: az akadémista és radikális művek konfrontálódása dinamikussá és lendületessé tehetné ezt a kiállítást a befogadó számára. Ehhez azonban az kellene, hogy a művek egy jelentős része valóban forradalmi lendülettől vezérelve, radikális hangsúllyal, rendszerkritikát megfogalmazva szólaljon meg. A kiállított anyagban azonban csak nyomokban van jelen a hatalommal szembeni ellenállás vagy a szókimondó rendszerkritika. A nonkonformista művészek munkái is szépen belesimulnak az akadémista művek sorába, ezeket egymástól csak a végeláthatatlannak tetsző feliratok elolvasása után lehet egymástól elválasztani. A kiállítás anyaga tehát sem formailag, sem tartalmilag nem túl izgalmas, a munkák nem nyújtanak mély befogadói élményt. Nem hagynak bennünk mély nyomot az olyan absztrakt munkák, mint amilyen Koka Ramisvili Triptichonja, de Natalja Nyeszterova a Novij Jafon-i vízesést ábrázoló festménye vagy Edgars Iltners Tavaszi reggel című munkája mellett is simán elmegyünk.

A bemutatott anyag elsősorban a Ludwig házaspár vásárlásaira épül, elsősorban ezzel magyarázható az anyag egyhangúsága. A nyugatnémet gyűjtők ragaszkodtak a hivatalos programhoz és a szovjet exportirodán keresztül vásároltak: Peter Ludwig úgy gondolta, hogy ezek a művek is pontosan tükrözik az aktuális társadalmi és politikai viszonyokat. Azonban most inkább az látszik, hogy ezek a munkák nem az átmenet éveiről tanúskodnak, mindössze inkább arról van szó, hogy nem tudtak kilépni az avantgárd egyes irányzataiból: a falakon jó néhány impresszionista, szürrealista, fauvista, expresszionista vagy éppen absztrakt jegyekből táplálkozó munka jelenik meg.

A munkák keltette unalmat azonban egy izgalmas rendezéssel bizonyára meg lehetett volna törni. A Vörös horizont cím által megelőlegezett lendületességet és radikalitást – ha már a munkák nem teszik lehetővé – egy formabontó installálási móddal is meg lehetett volna valósítani. A látogatónak nyilván feltűnik a falak színeivel való játék – a fekete-fehér részeket helyenként mélyvörös, izzó felületek törik meg –, de ez a megoldás mégsem túlságosan erős. Talán működött volna, ha a hatalommal szemben álló munkákat nem pusztán szögre lógatják, hanem egy olyan enteriőrben vagy környezetben mutatják be őket, amely a művek nonkonformizmusát felnagyítja, a befogadó számára értelmezhetővé vagy legalább némiképp láthatóvá teszi.

Talán izgalmas megoldásokat szült volna az is, hogy ha a kurátor attitűdjében jelenik meg a forradalmiság, a “lázadó viszonyulás” a képekhez. Rendkívüli élményeket adhatott volna ez a tárlat, ha Farkas Viola a megfelelő távolságból közelít ezekhez a képekhez, ha felismeri azok simulékonyságát és egyhangúságát, és a gyengeségből előnyt kovácsolva nem pusztán különféle irányok és műfajok bemutatására koncentrál, hanem hol az irónia, hol a reflexió eszközével élve magyarázza és kontextualizálja ezeket a munkákat a látogató számára. Így talán Leonyid Baranov teljes termet megtöltő szobrászati panteon-giccsében a látogató nem levegő után kapkodna, hanem hangosan felnevetne, sőt az anyag avíttságára a látogató nem értetlenkedéssel, hanem a kurátorral való összekacsintással válaszolna.

A rendezésből hiányzó távolságtartó attitűd némiképp jelen van a képfeliratokban, azokban már sokkal több a reflexió. A befogadó azonban alig győzi olvasni; rengeteg információt akarnak velünk közölni ezek a fehér táblácskák: a rövid pályarajz mellett ránk zúdítják, hogy ki mikor hol állított ki, melyik művészcsoportosulásba vagy körbe tartozott, nonkonformista volt-e vagy akadémista, hogy milyen munkák jellemzik a pályafutását stb. A látogató, még ha végig is olvasná ezeket a feliratokat, akkor sem volna képes feldolgozni ezt a túláradó ismeretanyagot, amit a rendező megpróbált ezekbe a feliratokba belesűríteni.

A kiállítás minden gyengesége ellenére tartogat néhány izgalmas csemegét, tényleg vannak olyan pontok, ahol a látogató szeme felcsillanhat. Különös örömöt jelent például, mikor némelyik teremben a grúz Edzgveradze egy-egy tusrajzával (Csendélet; Gyönyörű arcot csókolgató, boldog legyek; Szúnyogoktól megzavart nyúl) találkozunk: e sorozat ironikus hangvételével és különös abszurditásával vonja magára a figyelmet. De szintén érdekes a grúz művész óriás ollót ábrázoló, Tárgy című munkája, mely talán a legérzékletesebben ragadja meg a társadalmi cezúra jelenségét. Szemjon Fajbiszovics A harmadik már felesleges című fotorealista festményének nyomasztó atmoszférája, szorongást keltő hatása is szintén mély hatásokat gyakorol a befogadóra, de Orlov büsztje és Jurij Leidermann munkái is tartogatnak izgalmakat. Van tehát néhány ilyen munka a tárlaton, amelyek megállítják és elgondolkodásra késztetik a befogadót, ezek némiképp képesek velünk feledtetni az anyag és a rendezés ingerszegénységét, összességében azonban a kiállítás megreked a biztos horizonton, ami vörös helyett inkább halvány rózsaszínes.