©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Néma marad és kiállt: vandalizmus a Manézsban

„Botrány a Manézsban”, „Szétverték a kiállítást” – ilyen és ezekhez hasonló című cikkek jelentek meg az orosz sajtóban augusztus 15-én, egy nappal a Szobrok, amelyeket nem látunk kiállítás megnyitása után.

A tárlat a legendás moszkvai szobrászok – Vadim Szidur, Vlagyimir Lemport és Nyikolaj Szilisz, azaz a LeSzSz (1954–1968) művészeti egyesület munkáit mutatja be, és tanulmányozza a „pince-nonkomformizmus” jelenségét, amely a hivatalos művészettel párhuzamosan létezett a Szovjetunióban.

Az Isteni akarat nevű vallási csoport támadása során megsérültek Vadim Szidur linómetszetei, amelyek állítólag nem illő módon ábrázolták Jézus Krisztust. E botrányos esemény sok kérdést vet fel. Miért engedték be a csoport tagjait a kiállítótérbe? Nem olyan régen ők randalíroztak a moszkvai Darwin Múzeumban, gyermekcsoportokat zaklattak, és hangosan bírálták az evolúciós elméletet. Ők zavarták meg Oscar Wilde Ideális férj előadását a Művész Színházban, és levágott disznófejet küldtek Oleg Tabakovnak, a színház művészeti vezetőjének. Szóval a radikális csoport nem ismeretlen a moszkvaiak előtt, tagjai mégis bebocsátást nyertek a Manézsba. Sőt, a műtárgyak rongálását csak a látogatók próbálták megakadályozni, a teremőrök nem is avatkoztak közbe. Vajon miért Vadim Szidur művei bántották a csoport vallásos érzéseit? A videofelvételen szánalmasnak, megrendezettnek tűnik az akció, szó sincs olyan pogromról, amit az újságok emlegetnek. Meglehetősen különös, hogy randalírozásuk után a fiatalemberek nyugodtan nyilatkoztak egy tévé- és egy rádiócsatornának is. Szerény véleményem szerint az Isteni akarat aktivistáinak fogalmuk sincsen arról, ki volt Szidur, mikor alkotott, és mióta számít klasszikus mesternek. Arról, mi miért történt, és mi célt szolgált, valószínűleg sohasem kapunk objektív képet, nem is beszélve arról, hogy ez a megmozdulás milyen szinten sérti a Roerich Paktumot, de a sajnálatos esemény kapcsán legalább megismerhetjük Vadim Szidur nevét, életművét és regénybe illő sorsát.

1962-ben Vadim Szidur műveit nem állították ki a „botrányos tárlaton”, amelyet Hruscsov élesen bírált, és amely miatt gyakorlatilag háborút indított az avantgárd és absztrakt művészet ellen. Ettől függetlenül Szidur nevét együtt emlegették Ernst Nyeizvesztnijjel, bírálták formalizmusát, ami nem kell a szovjet embernek. A „liberális korszak”, „az olvadás” véget ért. Szidur nem utazhatott külföldre, nem kapott állami megrendeléseket, nem állíthatott ki, könyvillusztrációkat készített, és sírköveket faragott, ebből tartotta el magát és fiatal feleségét. Az első infarktusa után egy évig nem tudott dolgozni, akkor sokat rajzolt, és verset meg prózát írt. Nyeizvesztnijtől eltérően soha nem gondolt disszidálásra. „A művész vagy szabad, vagy nem – mondta Szidur –, ez nem függ a külső körülményektől.”

Nyugaton először Németországban lettek népszerűek a művei, a Moszkvába ellátogató németek rajzokat, terveket, maketteket vittek ki, a szobrokat kint öntötték, Berlinben, Kasselban, Düsseldorfban, Offenburgban... Akkor kezdték az orosz Henry Moore-nak nevezni. Maga a szobrok megálmodója csak fényképeken látta a kész műveket, rendületlenül dolgozott tovább a Pincében (ő írta nagybetűvel műtermének nevét), és szentül hitte, hogy azért élte túl a háborút, mert fontos hivatása van – emlékeztetni és figyelmeztetni. A neve imakönyvet jelent héberül, nem véletlenül. Íme Vadim Szidur versbe szedett hitvallása: