A nagy találkozás
ÉLET-MŰ
El Kazovszkij életmű-kiállítása a Nemzeti Galériában magasra dobta a labdát. Nemcsak a hazai művészettörténészeket, kurátorokat állítja erős kihívás elé, de a nézőknek is olyasmit kínál, amivel eddig nemigen találkoztak.
| Götz Eszter |
2015-12-12 13:09 |
Sok szempontból unikális dolog született itt. Maga El Kazovszkij is sokat tett azért, hogy ne lehessen besorolni semmilyen kategóriába, bár vásznai és performanszai többféle áramlattal rokoníthatók, rövidebb ideig részt is vett egy-egy művészcsoportban, néhány festőt, zenészt valósággal körülrajongott, és neki is óriási tábora volt művészbarátokból, a legkülönbözőbb területekről. Közülük néhányan hozták létre, közvetlenül a művész halála előtt az életművet gondozó alapítványt, és most ők kezdeményezték, hogy a Nemzeti Galéria fogadja be az eddig legteljesebb El Kazovszkij-anyagot, összesen 400 művet bemutató tárlatot.
Mindez, eddig a pontig, még „csak” jelentős lenne, ám az eredmény ennél sokkal több. Rényi András, Jerger Krisztina és Százados László kurátorok olyan kiállítást rendeztek, amely az életmű feltárásán, a személyiség bemutatásán, az egyes korszakok, motívumok, hatások és ösztönzők kiemelésén túl magáról a művészetről, sőt: legelsősorban az élet megéléséről szól. A terek, a megvilágítások, a témák és a falakon olvasható szövegek, a művek és környezetük mind egy grandiózus beavatást szolgálnak. El Kazovszkij művészete tehát a kiállítás generálta folyamatnak nem ürügye, nem tárgya, még csak nem is közege, hanem hordozója. Ehhez képest nem igazán fontos, hogy maguk a kurátorok nem tartják a műfaj klasszikus értelmében életműtárlatnak, amit csináltak, hiszen sok mű még nem került elő, emiatt a tudományos feldolgozás egyelőre nem kezdődhet el. Ami a közönséghez eljut, az a művészetben, művészettel, a művészet által megélhető teljesség, maga a nagy pillanat, élet és művészet itt és most, helyben megtapasztalható nagy találkozása. Pedig milyen régen leszámoltunk már azzal, hogy az efféle élmény egy kortárs képzőművészeti tárlattól várható.
A beavatás – mint az ősidőktől fogva minden iniciáció – két síkon, párhuzamosan folyik. A külső térben egy labirintus vonalára felfűzött terekben keringünk, nem kapunk kötelező haladási irányt. Viszont még a bejáratnál a kezünkbe nyomnak egy füzetnyi kis vezetőt, amellyel bárhol, bárhogyan kiválóan eltájékozódunk a műegész egyes részeiben, Rényi András okos és közérthető szövegével és abban számkódos utalásokkal, ami még a posztmodern próza keresztbe-kasul bejárható szövegkorpuszát is megidézi. A földszinten, az „Ünnep Csarnokában” a húsz éve megrendezett El Kazovszkij-performansz díszletének rekonstrukciója, az 1995-ös Dzsan-panoptikum műcsarnokbeli, monumentális színpada fogad. Ehhez társul még az El Kazovszkij legtöbb képén felbukkanó „vándorállat”-nak a Nemzeti Színház előcsarnokában 2008-ban felállított, gigantikus méretű szobormása, az árkádok alatt pedig az 1977-től rendszeresen megrendezett ünnepi performanszok videó-, fotó-, plakát- és tárgyi dokumentumai, részletes egykorú leírásokkal és mai visszaemlékezésekkel. És mire a néző végez a földszinttel, már a kitágult belső térben jár-kel; tudja, hogy fent, az emeleten a művészi szabadságnak egy olyan fokával fog találkozni, amit nagyon ritkán, és ilyen közvetlen módon szinte soha nem tapasztalhat meg. Mert az életművet itt bevezető Dzsan-panoptikumokban El Kazovszkij egy hirtelen fellobbanó, rövid szerelemnek állított évtizedeken keresztül olyan emléksorozatot, ami maga az összművészet által megélhető, sűrű, intenzív élet, fétiseivel, jelmezeivel, precízen kidolgozott szabályrendszerével, zenei és térbeli struktúrájával. Csábító a párhuzam: Dante költészetében ugyanolyan origót jelent az egyetlen alkalommal megpillantott gyereklány, Beatrice, mint El Kazovszkijnál a fiatalkori rövid szerelem. És ahogyan az élményből megszületett a Divina Commedia nagyszabású világszínpada, úgy építette El Kazovszkij elképesztő bátorsággal egy banális, még kapcsolatnak is alig mondható találkozásra egész művészetét.
A földszint összhatását az emelet termei kisebb egységekre, témákra, korszakokra, műcsoportokra bontják. Szerepet kap az El Kazovszkij életét meghatározó nemi identitás kérdése, a vágy és a hiány, a testtel való viszony, az élet, illetve az életmű jellegzetes motívumai, a vándorállattól az árnyékig, Galatheától a fétisekig, a késektől a programszerűen túlesztétizált, extravaganciát éltető „camp”-ig, a punk szubkultúrától az orosz származással kapott kulturális háttérig. A válogatás, az elrendezés rendkívüli érzékenysége egészen odáig megy, hogy egy Londonból kölcsönzött vászonnal El Kazovszkij egyik kedvence, Francis Bacon is megjelenik. Külön termet kap néhány festészetére jellemző fogalom: a lüktetés, az élek vagy a teatralitás, és egy mini moziteremben részletek láthatók kedvenc filmjéből.
Egy külső szempont is bevonul az életmű csomópontjai közé az egyik teremben egy „white cube” berendezésével; ebbe a neutrális, fehér fénnyel megvilágított térrészbe a minden kontextusból kivont „tiszta művészet” koncepciója alapján került néhány El Kazovszkij-festmény. A kiállítás egésze azonban még ilyen hirtelen nézőpontváltást is kibír, hiszen az egyes termek és azok egyéni úton bejárható egymásutánja folyton változó helyzetekkel szembesít, miközben a művek színvilága, dinamikája, motívumkészlete nagyon erős kohéziót alkot körülöttünk. Bizonyos pontokon a kohézió az érzékek szintjén alig elviselhetően fölerősödik, szinte eksztázist vált ki. Ilyen például az El Kazovszkij halála előtt festett, 23 tablóból álló Papírfríz, amelyet a rendezők egy szűk folyosó két oldalára helyeztek, s ezáltal az erőteljes színek, hangsúlyos kontúrok, ismétlődő motívumok között úgy kelünk át, mint egy pszichedelikus látomással elborított szülőcsatornán. De ilyen a személyes mitológia elemeit 40 táblán megjelenítő ikonosztáz is, vagy az élete legvégén festett Téli utazás ciklus. Ennek főmotívuma, a lassan távolodó hajó ugyanaz a mitológiai elem, mint az Egry József utolsó vásznán, balatoni fényekben megjelenő lélekhajó. Még a mozdulat is nagyon hasonló, a körkörös ecsetvonások és a középen láthatatlan mandalába záródó hajó. Egrynél egy alig kivehető emberalak áll a kötelek alatt, El Kazovszkij hajóján a vágyból és megaláztatásból lassan kiszabaduló vándorállatok utaznak.
Innen, a végponttól visszafelé haladva ismét más olvasatokat kínál a labirintus. El Kazovszkij impulzív energiával teli képei nem adják meg magukat egy szimpla befejezésnek, nem oldják fel harmóniában a keltett feszültségeket. A kurátorok pedig értőn kezelik az anyagot: nem erőltetik rá a lezárást, hagyják, hogy a néző ne egy élettörténet képi világát vigye magával, hanem valamit, ami annál sokkal teljesebb, sokkal személyesebb.
Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/műMagyar Nemzeti Galéria 2015. november 6. – 2016. február 14.(s)
Sok szempontból unikális dolog született itt. Maga El Kazovszkij is sokat tett azért, hogy ne lehessen besorolni semmilyen kategóriába, bár vásznai és performanszai többféle áramlattal rokoníthatók, rövidebb ideig részt is vett egy-egy művészcsoportban, néhány festőt, zenészt valósággal körülrajongott, és neki is óriási tábora volt a legkülönbözőbb területekről való művészbarátokból. Közülük néhányan hozták létre, közvetlenül a művész halála előtt az életművet gondozó alapítványt, és most ők kezdeményezték, hogy a Nemzeti Galéria fogadja be az eddig legteljesebb El Kazovszkij-anyagot, összesen 400 művet bemutató tárlatot.
Mindez, eddig a pontig, még „csak” jelentős lenne, ám az eredmény ennél sokkal több. Rényi András, Jerger Krisztina és Százados László kurátorok olyan kiállítást rendeztek, amely az életmű feltárásán, a személyiség bemutatásán, az egyes korszakok, motívumok, hatások és ösztönzők kiemelésén túl magáról a művészetről, sőt: legelsősorban az élet megéléséről szól. A terek, a megvilágítások, a témák és a falakon olvasható szövegek, a művek és környezetük mind egy grandiózus beavatást szolgálnak. El Kazovszkij művészete tehát a kiállítás generálta folyamatnak nem ürügye, nem tárgya, még csak nem is közege, hanem hordozója. Ehhez képest nem igazán fontos, hogy maguk a kurátorok nem tartják a műfaj klasszikus értelmében életmű-tárlatnak, amit csináltak, hiszen sok mű még nem került elő, emiatt a tudományos feldolgozás egyelőre nem kezdődhet el. Ami a közönséghez eljut, az a művészetben, művészettel, a művészet által megélhető teljesség, maga a nagy pillanat, élet és művészet itt és most, helyben megtapasztalható nagy találkozása. Pedig milyen régen leszámoltunk már azzal, hogy az efféle élmény egy kortárs képzőművészeti tárlattól várható.
A beavatás – mint az ősidőktől fogva minden iniciáció – két síkon, párhuzamosan folyik. A külső térben egy labirintus vonalára felfűzött terekben keringünk, nem kapunk kötelező haladási irányt. Viszont még a bejáratnál a kezünkbe nyomnak egy füzetnyi kis vezetőt, amivel bárhol, bárhogyan kiválóan eltájékozódunk a mű-egész egyes részeiben, Rényi András okos és közérthető szövegével és abban számkódos utalásokkal, ami még a posztmodern próza keresztbe-kasul bejárható szövegkorpuszát is megidézi. A földszinten, az „Ünnep Csarnokában” a húsz éve megrendezett El Kazovszkij-performansz díszletének rekonstrukciója, az 1995-ös Dzsan-panoptikum Műcsarnok-beli, monumentális színpada fogad. Ehhez társul még az El Kazovszkij legtöbb képén felbukkanó „vándorállat”-nak a Nemzeti Színház előcsarnokában 2008-ban felállított, gigantikus méretű szobor-mása, az árkádok alatt pedig az 1977-től rendszeresen megrendezett ünnepi performanszok videó-, fotó-, plakát- és tárgyi dokumentumai, részletes egykorú leírásokkal és mai visszaemlékezésekkel. És mire a néző végez a földszinttel, már a kitágult belső térben jár-kel; tudja, hogy fent, az emeleten a művészi szabadságnak egy olyan fokával fog találkozni, amit nagyon ritkán, és szinte soha nem ilyen közvetlen módon tapasztalhat meg. Mert az életművet itt bevezető Dzsan-panoptikumokban El Kazovszkij egy hirtelen fellobbanó, rövid szerelemnek állított évtizedeken keresztül olyan emlék-sorozatot, ami maga az összművészet által megélhető, sűrű, intenzív élet, fétiseivel, jelmezeivel, precízen kidolgozott szabályrendszerével, zenei és térbeli struktúrájával. Csábító a párhuzam: Dante költészetében ugyanolyan origót jelent az egyetlen alkalommal megpillantott gyereklány, Beatrice, mint El Kazovszkijnál a fiatalkori rövid szerelem. És ahogyan az élményből megszületett a Divina Commedia nagyszabású világszínpada, úgy építette El Kazovszkij elképesztő bátorsággal egy banális, még kapcsolatnak is alig mondható találkozásra egész művészetét.
A földszint összhatását az emelet termei kisebb egységekre, témákra, korszakokra, műcsoportokra bontják. Szerepet kap az El Kazovszkij életét meghatározó nemi identitás kérdése, a vágy és a hiány, a testtel való viszony, az élet, illetve az életmű jellegzetes motívumai, a vándorállattól az árnyékig, Galatheától a fétisekig, a késektől a programszerűen túlesztétizált, extravaganciát éltető „camp”-ig, a punk szubkultúrától az orosz származással kapott kulturális háttérig. A válogatás, az elrendezés rendkívüli érzékenysége egészen odáig megy, hogy egy Londonból kölcsönzött vászonnal El Kazovszkij egyik kedvence, Francis Bacon is megjelenik. Külön termet kap néhány festészetére jellemző fogalom: a lüktetés, az élek vagy a teatralitás, és egy mini moziteremben részletek láthatók kedvenc filmjéből.
Egy külső szempont is bevonul az életmű csomópontjai közé az egyik teremben egy „white cube” berendezésével; ebbe a neutrális, fehér fénnyel megvilágított térrészbe a minden kontextusból kivont „tiszta művészet” koncepciója alapján került néhány El Kazovszkij-festmény. A kiállítás egésze azonban még ilyen hirtelen nézőpontváltást is kibír, hiszen az egyes termek és azok egyéni úton bejárható egymásutánja folyton változó helyzetekkel szembesít, miközben a művek színvilága, dinamikája, motívumkészlete nagyon erős kohéziót képez körülöttünk. Bizonyos pontokon a kohézió az érzékek szintjén alig elviselhetően fölerősödik, szinte extázist vált ki. Ilyen például az El Kazovszkij halála előtt festett, 23 tablóból álló Papírfríz, amit a rendezők egy szűk folyosó két oldalára helyeztek, és ezáltal az erőteljes színek, hangsúlyos kontúrok, ismétlődő motívumok között úgy kelünk át, mint egy pszichedelikus látomással elborított szülőcsatornán. De ilyen a személyes mitológia elemeit 40 táblán megjelenítő ikonosztáz is, vagy az élete legvégén festett Téli utazás ciklus. Ennek fő motívuma, a lassan távolodó hajó ugyanaz a mitológiai elem, mint az Egry József utolsó vásznán, balatoni fényekben megjelenő lélekhajó. Még a mozdulat is nagyon hasonló, a körkörös ecsetvonások és a középen láthatatlan mandalába záródó hajó. Egrynél egy alig kivehető emberalak áll a kötelek alatt, El Kazovszkij hajóján a vágyból és megaláztatásból lassan kiszabaduló vándorállatok utaznak.
Innen, a végponttól visszafelé haladva ismét más olvasatokat kínál a labirintus. El Kazovszkij impulzív energiával teli képei nem adják meg magukat egy szimpla befejezésnek, nem oldják fel harmóniában a keltett feszültségeket. A kurátorok pedig értőn kezelik az anyagot: nem erőltetik rá a lezárást, hagyják, hogy a néző ne egy élettörténet képi világát vigye magával, hanem valamit, ami annál sokkal teljesebb, sokkal személyesebb.
