©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Bevezetés a muzeológiába (és a múzeumba)

Ritka pillanat, amikor egy folyóirat kilép a papíroldalak közül, hogy térbe fordítsa eddigi teljesítményének egy mintázatát. A MúzeumCafé most megtette.

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

2007-ben indult a MúzeumCafé, a múzeumok magazinja, 2015 végén jelent meg az 50. szám, a főszerkesztő leköszön, 2016-tól jön az új főszerkesztő. Elég apropó ez arra, hogy valami magazinon kívüli történjen. Például egy kiállítás, amit a kiállításcsinálás egyik legfelkészültebb mestere, Frazon Zsófia rendez Salát Zalán Péterrel, aki a magazin testéért felel. Az alapanyag a MúzeumCafé archívumából válogatott 50 fénykép, jórészt Villányi Csaba munkái. Az eredmény a „Múzeum: a lassú műfaj” című kiállítás a Capa Központban.

Először a cím. Lassú műfaj. Valahogy az időre utal, az időnek pedig nem kevés köze van a múzeumhoz. De eddig valahogy másként gondoltam ezt: inkább az idő rétegei jutnak az ember eszébe, ha múzeumban van, mint az idő sebességei: a gyors és a lassú. A gyorsulás és a lassulás. És tényleg: a múzeum szakrális térként, ha nem is megállítja, de lelassítja az időt, a történések idejét. Mint egy templom, vagy egy temető. A lassulás pedig – nem csak a kurátori koncepció szerint – jót tesz bizonyos tereknek, koroknak, tudásoknak, vagyis a megértésnek. Másrészt a „lassú műfaj” egy szlenges kifejezés, számomra azt is üzeni, hogy figyelj rám, hadd tegyem a kezem a válladra, nézz a szemembe, nyugodj meg, itt nem kell kapkodni, itt nincs helye a hirtelen mozdulatoknak, ez múzeum, ez egy lassú műfaj, érted. Van tehát itt valami bennfentességből való kiszólás, amit értelmezhetünk bátorításként is. Sőt, értelmezzük annak! A kurátor, a múzeumi ember szól a látogatónak, hogy tessék megnyugodni, itt így szokás, lassan sétálgatni, meg-megtorpanni, előrehajolni, elbizonytalanodni, visszalépni kettőt. A kurátor beszél itt, mint teremtő és idegenvezető, mint törzsfőnök és antropológus egy idegen országban, a múzeumban.

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

A kiállítás koncepciója bevezetés a magyar muzeológiába. Na, nem rendszeres bevezetés, csupán felvillantja az utóbbi néhány évtized legfontosabb, legérdekesebb kérdéseit, és ehhez remek alapanyagot szolgáltatnak Villányi Csaba fotói, amelyek Salát Zalán Péter „belebeszélésével” készültek, közös gondolkodás eredményei. Frazon Zsófia kisesszéi szinte életre keltik a kiállítási egységeket, amelyek költő címei (Felgyűrődő szőnyegszél, Időbe zárva, Nyissa ki a szemét, Profán tekintet, stb.) ugyan nem sokat árulnak el tárgyukról, de a szövegeket végigolvasva, a képeket nézve világossá válik, hogy itt igen érzékeny, figyelemfelkeltő és továbbgondolásra nem csak méltó, de arra késztető csomagokat kapunk, amelyek a modern magyar múzeumépítészetről, a zoológiai gyűjteményekről, a néprajzi muzeológiáről, a létezett szocializmus örökségéről, vagy a kastélyok muzealizációjáról tartalmaznak kérdéseket. És így van ez rendjén, hiszen ez a némileg zsákbamacskaszerű megoldás éppen a kiállítás címéből következik: ez egy lassú műfaj, tessék tehát végigolvasni a szövegeket is.

És tessék végignézni a képeket. Remek elfoglaltság, ezt bizton mondhatom. Az ötven kép nagy része tulajdonképpen egy-egy regény nyitófejezete. Az architektonikus kompozíciók, a kilencven fokok, a részletgazdagság úgy teszi jelentéstelivé a fényképeket, hogy azok mégsem válnak zsúfolttá, viszont minden egyes kis részlet újabb és újabb ablakot nyit a magyar nyelvű muzeológia súlyosan terhelt, traumatikus múltjára, és az ezzel az örökséggel birkózó néhol lehangoló, de alapvetően reményteli jelenére. Igaza van a kurátornak, amikor arról ír, hogy a képalkotásban a rom, a töredék, a rejtett részletek láthatósága, a jelentésteli környezet kibontása a módszertani minimum, és a fotózás terepmunkává válik. Itt van például „A nyírkátai református templom toronysisakja a Sóstói Falumúzeumban” című drámai erejű alkotás. A földön heverő, templomától megfosztott toronysisak, alatta egy támasztéknak használt gumiabronccsal egy muzeológiai regény utolsó fejezetének is beillik, vagy egy muzeológiai kalandfilm zárójelenetének. A történetet Frazon így foglalja össze: „A 18. századi templom fazsindelyes tornyát 1865-ben cserélték le egy tizenhárom méteres, bádoglemez toronysisakra. Ez díszítette a tornyot 2002-ig, amikor leemelték, és újra lecserélték. A régi, nagyméretű épületdísz papíron a Sóstói Falumúzeumba került, de csak tizenkét év múlva, 2014-ben szállították oda. Az épületrészlet – bár a torony nélkül különös fragmentum – méretarányos, ’autentikus’, ’falusi’ tárgy, amely nem idegen a szabadtéri muzeológiától. A hozzá tartozó épület hiányában azonban nehezen áll össze múzeumi történetté. Zárójeles utalás csupán. De mire vonatkozik az utalás? A millennium időszakára? Az egyházi és a falusi élet összjátékára? A templom kimagasló pozíciójára és szerepére? A céhes bádogművesség egy mesterművére? Ki tud-e szabadulni zártságából egy tárgy, ha pusztán fragmentum? És megteremti-e a tárgy ezzel saját múzeumi idejét?”

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

A kurátor döntése, hogy mi kerül a MúzeumCafé utóbbi történetében a lapban megjelent fotók közül a kiállításba, és mi marad az alvó archívumban, vagyis a becsukott lapszámokban. A múzeum a felejtés helye, ami kiállításra kerül, arra emlékezünk, és az emlékezés tett. Ami a raktárakban marad, azt – legalább is időlegesen – elfelejtjük, arra nem emlékezünk, de vajon lehet-e a felejtés is aktus? „Minden egyes megőrzött múzeumi információra legalább ugyanannyi elfelejtett adat jut” (Ébli Gábor). Ez egy többlépcsős folyamat: első körben a muzeológus eldönti, hogy mi kerül be a múzeumba, a másodikban pedig azt dönti el, hogy ebből a halmazból mit állít ki. Kétszáz évvel ezelőtt ez nem volt kérdés, egy-egy múzeum teljes gyűjteménye látható volt a kiállításokban.

Jelen válogatás egyik fő szempontja, hogy magyar múzeumokat mutasson be, ha azok határon túliak is. Ez a döntés amilyen természetes, olyan hasznos, hiszen a magyar muzeológia története nem egyezhet meg a magyarországi muzeológia történetével. A kiállítási egységekhez tartozó 3-4 kép és az egy oldalas esszé ad annyi feladatot a nézésre, látásra, gondolkodásra, hogy nyugodtan nevezhetjük a kiállítást bevezetésnek a magyar muzeológiába.

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

Személyes kedvencem az „Aranyfedezet” fantázianevű egység, amely a múzeumi raktározás kérdéskörét villantja fel hat fénykép és egy gondolkodásra inspiráló szöveg segítségével. Az itt látható fotók a gyűjtemény (vagyis az aranyfedezet) legtöbbször láthatatlan, mert raktárban őrzött rétegeit tárják fel, a belső, láthatatlan rendet teszi láthatóvá ott ahol eddig csak a beavatottaknak volt látható. Persze vannak kivételek, mint például a nagyszebeni Brukenthal Múzeum kortárs gyűjteményének látványraktára, amely két legyet üt egy csapásra: azzal, hogy a kiállítás részévé teszi a raktárt, egyúttal helyet is spórol a transzparencia jegyében. De azért a legtöbb magyar múzeumban mégsem ez a helyzet, a raktárakat csak a beavatott kevesek, a tudás őrzői, a muzeológusok és a kutatók láthatják. Ebben, vagyis a nyilvánosság elől való viszonylagos elzártságban, és abban, hogy egymással látszólag össze nem tartozó dolgok zsúfolódnak egymás mellé, hasonlít a múzeumi raktár a koraújkori wunderkammerekre. Az aradi Kultúrpalotában elhelyezett 1848-1849-es ereklyegyűjteményt (2015) ábrázoló fotó legközelebbi párhuzama az Ole Wurm kunstkammerét ábrázoló metszet 1655-ből, ahol az őskori urnák és a plafonról lógó kitömött jegesmedve remekül megfér a falra függesztett teknőspáncélokkal. Aradon az 1848-1849-es relikviák között Pulszky Ferenc büsztjétől nem messze feltűnik egy Sztálin-fej is, ami csak első látásra hat furcsán, pedig egy időben Sztálin feje elég sok helyen feltűnt. Az aradi múzeum pszeudo-Wunderkammere” éppúgy beszél a magyar nyelvű múzeumtörténet elmúlt kétszáz évéről, mint a jelenéről. Súlyosan terhelt polcok ezek, amivel bizony sok munkája van/lesz a jelenkor és a jövő kutatóinak. “Általánosan véve mondhatjuk, hogy a nemzetek műveltségi fokát a múzeumok száma s gazdagsága szerint lehet meghatározni” - írta Pulszky 1875-ben a Budapesti Szemlében, és hozzátette, hogy “a múzeumok egyébiránt nem csak a művelődési fokot jelzik oly pontosan, mint a hévmérő a temperatúrát, hanem egyszersmind mutatják azt is, mily állás az, melyet minden nemzet a politikai világban követel.” A muzealizálódott muzeológus gondolatai ma is aktuálisak, mert például feltehetünk egy olyan kérdést is 2016-ban, vajon milyen állás az, amit a magyar nemzet a politikai világban követel? És ezt mennyiben mutatják múzeumaink?

A „Múzeum: a lassú műfaj” emellett számos itt nem említett problémát vet fel, amelyekről jól esik a gondolkodás, és amelyekért érdemes megnézni ezt többsebességű kiállítást.

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

A kiállítás megtekinthető a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban 2016. január 25-ig. A január 24-i finisszázs előtt 2016. január 18-án hétfőn 18 órakor kurátori és alkotói vezetés. Frazon Zsófia, Salát Zalán és Villányi Csaba gondolatait hallgathatjuk.