©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Fizetett apróhirdetésben tette közzé saját halálhírét

Konceptuális műveket, corpusokat, installációkat, nagyméretű festményeket, szobrokat, fotókat és mail-art alkotásokat mutat be az a kiállítás, amely Vissza/Előretekintés Érmei Zoltán életmű-kiállítása címmel nyílt a LUMU-ban.

Érmezei Zoltán 60 éves lenne, amikor életmű-kiállítására készülünk, azonban nem lehet közöttünk korai halála miatt. Képzőművészként eszmélésétől kezdve foglalkoztatta a halál gondolata, művekben manifesztálódó csúcspontja e gondolatnak az önmagáról készített Corpusok.

Művészi munkássága radikális gesztussal indult: első akciójaként 1975-ben fizetett apróhirdetésben tette közzé saját halálhírét, ami nem keltett feltűnést, csak jóval később radikalizálta a konceptuális művészet irányzatának követőit. Első konceptuális munkái mail art művek voltak az 1970-es évek végén: szellemes postai küldemények, melyekkel megdöbbentette címzettjeit (Minta érték nélkül). A konceptuális munkák és rajzok feliratai spontán módon keveredtek azokkal a cédulákkal és jegyzetekkel, önálló műként ható képcímekkel és feliratokkal, melyeket Érmezei százszámra készített, s melyekkel beírta magát (szó szerint) a legnagyobb magyar gondolkozó művészek (művészetfilozófusok?) közé.

Érmezei egész élete a művészet különböző területein zajlott. Fiatalkorában a színház vonzotta, díszlettervező akart lenni. Így került kapcsolatba avantgárd képzőművészekkel, köztük a számára legjelentősebbel, Pauer Gyulával. Vele fejlesztette a különleges gipszöntési technikát, amelynek végtelen variációs lehetőségeit rövid, de intenzív életében használta (Feltárás, A föld emlékezete, Corpusok). A kortárs művészeti teória kurrens vizsgálódási területe az együttműködési gyakorlatok, amelyben Érmezei Zoltán Rauschenberger Jánossal és Pauer Gyulával a magyar művészettörténet kiemelkedő ciklusát teremtette meg, P.É.R.Y. Puci, a rejtélyes, fiktív tájképfestőnő figurájával és műveinek elkészítésével (Dráva menti képek). A sorozat nemcsak játékos ideájával, hanem szigorúan aktuális politikai reflexiójával is fontos része a kánonnak. Az együttműködési gyakorlatok variánsai végigkísérik Érmezei Zoltán alkotói periódusát, párhuzamosan a nemzetközi tendenciákkal vállal különböző erősségű szerepeket.

Az 1970/80-as évek fordulóján beköszöntött a posztmodern, és vele az „újfestészet” meg a transzavantgárd, melyek lépten-nyomon új típusú művészpárokkal és művészcsoportokkal adtak jelt magukról. Érmezei önzetlenül, de kreatív módon segít Altorjai Sándornak befejezni festészeti életművét, asszisztál Erdély Miklós műhelyében, és segédként tökéletesíti Megyik János fakonstrukcióit Bécsben. De a legjelentősebb műveit, melyek egyértelműen a szobrászat, majd a festészet műfajába sorolhatók, már Rauschenberger János társaságában koncipiálja és alkotja meg. Ezek a magyar és a nemzetközi szobrászat történetében egyedülálló „önlenyomatok”, melyek akár „bemozdult szobroknak” is nevezhetők (A Föld emlékezete című és más domborművek), egyúttal rendkívül különleges egyéni és páros önarcképek. Az öntőformából kikerülő eltorzult formák egyszerre tekinthetők az érzelmek karikaturisztikus felfokozásának, fiziognómia tanulmányoknak, body artos akciólenyomatoknak, de akár a klasszikus expresszionizmus továbbvitelének is. Érmezei a domborművekkel párhuzamosan hosszú rajzsorozatokban vizsgálja saját arckifejezését, érzelmi és fiziognómiai változásait. Az önarckép tükörhelyzetéből fejlődnek ki a Rauschenbergerrel való együttműködés legátgondoltabb példái: a két művész egymást festi, egyidejűleg, mozgás közben, olykor a tükör felületén. „Rögzítik a tükörképeket”, új tükörfestményeket hoznak létre, ami nemcsak új képtípust eredményez, hanem számos nyelvi játék megszületését is lehetővé teszi.

Érmezei Zoltán egész életművét áthatja a szavak, szójátékok mesteri kezelése, ami már-már költészet és filozófia, de konkrétabban és egyértelműen reflexió magára az alkotásra: a „metanyelvi” funkció kiteljesítése, mely konceptuális művészetének sajátja.

Érmezei Zoltán, aki saját vallomása szerint egész életében életmű-kiállításán dolgozott, utolsó tárlatán akcióval, egy szakrális-liturgikus rítussal búcsúzott: 1990-ben a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében barátai segítségével létrehozza a közönség előtt saját gipszlenyomatát, egy drámai megfogalmazású gipsz Corpust, amelyet úgy akasztanak fel a falra, hogy méltán juttatja a Megfeszítettet (vagy Fehér Márta videofelvétele még inkább a Keresztlevételt) a néző eszébe. Döbbenetes az a folyamat, melynek során a művész teste előkerül a föld alól, és fizikailag ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a kiállítóterem pincéjében felsorakoztatott álrégészeti szobrok, -leletek (Feltárás), és végül térbeli és időbeli egységgé fonódik a szenvedés és a halál, a temetés és a feltámadás gondolata. A művész ekkor már súlyosan beteg. Az akció erősen emlékeztet egy szakrális liturgiára vagy rítusra. Méltó befejezése egy olyan életműnek, melyet mindvégig áthat a filozófia és a hit.

A Ludwig Múzeum Érmezei Zoltán-életmű-kiállításán a művész számos eddig még nem látott vagy raktárakban nyugvó művét mutatja be magyarországi kontextusba helyezve, elsősorban a kollaboráció, a szoboröntés és -lenyomat technikai megújítása köré csoportosítva az alkotásokat. A most először megjelenő korai koncept, elsősorban mail art művek pedig a 80-as évek szellemi pezsgését és a művészek kapcsolati hálóját mutatják be. Új elemmel gazdagodik a Ludwig Múzeum kortárs életműveket bemutató sorozata, mely Maurer Dóra, Megyik János, Amerigo Tot, John Cage, Tolvaly Ernő és mások munkásságát mutatta be, más és más szempontból.

(s)