©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Honnan nézzük? / Erdőtől a fát

A Magyar Nemzeti Múzeum "Nézőpontok. Térhatású fényképek a Nagy Háborúból" című vándorkiállítása immár ötödik helyszínen, a Nagyatádi Városi Múzeumban látható május 30-ig. Fisli Éva beszéde a megnyitón.

 

Egy fáról fogok beszélni.

Képzeljék el. Gyökere, törzse, kérge és koronája van. Felnőtt bükkfa, olyasféle, amire szerelmesek egymás nevét szokták felvésni.

A szakirodalom szerint „érzékeny a kései fagyokra, a viharos szelekre és a hosszan tartó száraz melegre. Fiatalkorában nagyon árnyéktűrő [...] Felszabadítása után – azonban – „rohamos növekedésnek indul."

Képzeljék el, hogy ezt a fát egy nap gyökerestül kiássák a helyéről. Kilométerekkel távolabb egy falu főterén már várja az új gödör, amelybe lassanként visszaforr.

Kerek a történet, de nem csodálnám, ha a fát némiképp megviselte volna az út, egy bükk végül is nem szokott csak úgy ukkmukkfukk más vidékre utazni, meglátogatni a nénikéjét, harminc év után.

De ahogy telnek a napok – hiszen kemény fából faragták – lassanként új erőre kap. Gyökeret ereszt, elrendeződnek a rostjai, és már épp belepihenne az új gödörbe, új életébe, amikor egy nap, már nem is olyan sokára, a kérgére kíméletlen alapossággal szavakat fognak vésni.  Csakhogy ezek nem szerelmes szavak lesznek.

Hátráljunk vissza az időben kicsit, hogy megértsük, ennek a fának története van.

Történt egy nap, úgy öt évvel ezelőtt, hogy Franciaországban, annak is a keleti felén, Chalezeule idős polgármesterének elege lett a kövekből. Közeledvén a nagy háború 100. évfordulója, arra gondolt, mi lenne, ha az ő falujában nem emelnének még egy emlékkövet, nem lepleznének le még egy emléktáblát a hősi halottaknak, hanem ezúttal kortárs művészeket kérnének fel, gondolkodjanak el arról, milyen emlékművet állítanának a háborúnak és azoknak az elfeledett nőknek, akiknek a konfliktus alatt és az újjáépítésben is fontos szerepük volt.

A polgármester képviselőtársaival meg is hirdetett egy pályázatot, és lássanak csudát, a nyertes pályaművet egy fiatal ecuadori képzőművész nyújtotta be, aki már évek óta Párizsban él.

Estefania Peñafiel Loaiza a pályaműnek a Munkásnők címet adta. A tervezett emlékmű pedig nem volt más, mint egy tér közepén elültetett eleven fa, amelynek a törzsén, a kérgen kell feltűnniük majd azoknak a foglalkozásoknak és munkaköröknek, amelyeket nők töltöttek be vagy láttak el, míg a férfiak a fronton voltak. Négy kíméletlen, hosszú évig.

2013 őszén parázs vita kerekedett a terv körül. Sokan valami szilárdabb, valami maradandóbb forma mellett kardoskodtak. Mi az, hogy egyetlen fa, mi az, hogy a kérgére szavakat vésni, mi az, hogy nők, pláne elfeledettek? Mi az, hogy ez egy hosszú időre tervezett pályamű, és nemcsak avatjuk, koszorúzzuk, de még foglalkozni is kell vele? Mi az, hogy az emlékezés folyamat? És egyáltalán mi kerül ezen az egészen ennyibe?

Sok volt a kérdés, 2014 tavaszán a falu új elöljárói mégis megszavazták a tervet. Így hát egy évvel később a művész és segítői kiválasztották a fát. Így került a mi felnőtt, közönséges európai bükkfánk Chalezeule-ba, a községház elé.

A művész, akit munkáiban mindig láthatóság és hiány, történelem és emlékezet, vándorlás és megtelepedés érdekelt, alapos kutatásokat végzett a környék levéltáraiban. Feltárta, hogy 1914 és 1918 között milyen frontokon vették át a nők a munkát a harcoló férfiaktól. Kiválasztotta azokat – a sokszor már elavult – foglalkozásneveket, amelyek rákerülnek majd a bükk kérgére. Mint egy ember a forradásait, úgy fogja viselni a fa az elfeledett szavakat. A sebekkel kell tovább élnie, mint azoknak a nőknek, akik sokszor erejükön felül álltak helyt a háború alatt. Özvegyen, árván, gyermekkel vagy anélkül, egy életen át viselték magukon a háború látható és láthatatlan nyomait.

Hölgyeim és uraim, nincs ennél nagyobb mágia. A művész testet adott az emlékezetnek. Lélegző, eleven testet. Lefegyverzően egyszerű, de nem könnyen befogadható emlékmű ez. A fát ugyanis gondozni kell. Tudjuk, érzékeny a kései fagyokra, a viharos szelekre, a hosszan tartó száraz melegre, és csak fiatalon tűri jól az árnyékokat. Munka van vele.

Épp úgy, mint a gyásszal vagy az emlékeinkkel. Vagy a történelemmel, amit nekünk magunknak kell újra és újra megírnunk, mindig mást véve észre az elmúltakból, így tudván meg többet épp aktuális jelenünkről is.

Tudják például, hogy mit írt a Nő című folyóirat a háború kitörése utáni első számában Budapesten?

Idézem:

„elemi csapást kell látnunk a háborúban, és erős kézzel óvnunk szeretteinket annak végzetes hatásától...

Két nagy kötelesség hárul tehát ránk!

1.a legkülönbözőbb üzemekben: mezőgazdaságban és iparban a bevonultak női családtagjaival ideiglenesen betölteni a behívások folytán megüresedett munkaköröket: úgy lehetővé tesszük egyfelől a munka zavartalan folytatását azokban a munkaágakban, amelyek fenntartása elsőrendű szükséglet; másrészt leggyorsabb, legrationálisabb segítséggel: munka nyújtásával óvhatjuk meg a nyomortól a tartalékosok családját.

2. gondját viselni azoknak a gyermekeknek, akiknek anyja és felnőtt családtagjai most kényszerülnek munkára, vagy munkaképtelenek.”

A szerkesztői felhívásra a következő hetekben egyre többen jelentkeztek munkájukat ajánlva a bevonulók helyett. Az 1914. szeptember 20-i lapszámból idézem:

„munkaközvetítőirodánk útján augusztus havában elhelyezést nyert:

5 ápolónő,

27 elárusítónő,

48 építőmunkásnő,

418 földmunkásnő,

610 gyári munkásnő,

1898 háztartási munkásnő,

58 kannamosónő,

828 kézimunkával foglalkozó nő (kötőnő, munka-vezetőnő, varrónő stb.),

626 napszámos nő és utcaseprőnő,

43 nevelőnő és tanítónő

394 újságárusítónő,

53 vegyes foglalkozású nő; összesen

5008 nő.

 

Még előjegyzésben volt szeptember 1-én:

65 ápolónő,

6 divatárusnő,

64 elárusítónő,

15 fa- és jéghordónő,

7 fényképésznő,

272 gyári munkásnő,

14 gyermekgondozónő,

12 házmesterpár,

321 háztartási munkásnő,

16 mezei munkásnő,

65 nevelőnő, tanítónő, társalkodónő,

92 otthoni munkásnő,

31 szállodai és fürdőalkalmazott,

55 újságárusitónő,

25 utcaseprőnő,

67 üzleti kiszolgáló nő,

348 varrónő,

91 bármily munkára vállalkozó; összesen:

1566 nő.”

És ez csak a kezdet, a háború legelső hónapjából. Nem végeztem mélyreható kutatást, azt azonban előrebocsátom, hogy nem csupán nemes felajánlást kell látnunk az idézett – épp csak példaként kiragadott – lista számaiban, hanem racionalitást és kényszerűséget is.

A háború nem csak a frontokon zajlik. A háború a hátországban is ott van.

A férfiak hadba vonulásával, megrokkanásával vagy halálával családok maradtak bevételi forrás nélkül. Munkásnőkre volt szükség.

 

Hallottak ilyesmiről háborús megemlékezéseken? Volt erről szó az iskolában?

 

Pedig történelemkönyvek írásakor, ahogy a történeti kiállítások rendezésekor is, a legfontosabb, hogy honnan nézünk valamit.

Ebben a kiállításban például olyan sztereoképek láthatók, amelyek a rendezők szerint „térélményt nyújtanak, vagyis a magasság és a szélesség paraméterei mellett a mélység harmadik dimenzióját kínálták a képnézegetőknek”.

Ebben a kiállításban a fotók nem illusztrációk, hanem a történeti kutatás közvetlen tárgyává emelik őket. Ennek a kiállításnak az a célja, hogy a rendelkezésre álló írott források segítségével minél alaposabban körüljárja a fényképek keletkezésének történetét, és feltárja a képek felhasználásának útjait. E kiállításban a kurátorok nem szépnek akarják látni a múltat; érteni akarják.

 

Az amerikai Keystone View Company 1923-ban kiadott első világháborús sztereofénykép-sorozatának 37. képe az And the Trench Was a Reeking Shambles. German Dead in the La Bassee Area címet viseli. (Magyarul: „És a lövészárok egy bűzlő romhalmaz volt. Német halottak a La Bassée területén.”)
(Magángyűjtemény) Részletek itt!

 

Foglaljuk össze az eddigieket.

Minden emlékmű annyit ér, amennyi figyelmet áldozunk rá.

Nem mindegy, honnan nézünk, észreveszünk-e valamit. A műholdkép szerint például Chalezeule környékén és a faluban is igen sok fa van. Bízom benne, mi most már tudjuk, hogy van egy, amely különbözik az összes többitől.

 

A Nézőpontok. Térhatású fényképek a Nagy Háborúból című kiállítás megnyitóján, a Nagyatádi Városi Múzeumban, 2016. február 18-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A kiállításról bővebben itt

(s)