Gyűjtőpontok. Új épületek és tárgyak 2010 – 2015.
SZÖVEG
Elhangzott a Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Észak-magyarországi falu tájegység Uradalmi Magtár megnyitóján 2016. április 19-én.
| Kemecsi Lajos |
2016-04-25 13:26 |
A múzeumi gyűjteményeket alakító formációs folyamatok elemzése, illetve a gyűjtemények értelmezésének metodikája az utóbbi években új lendületet nyert. Annak ellenére igaz ez, hogy felismerhető egy nemzetközi „trend”, amely a múzeum és a saját gyűjtemény közötti viszonyrendszert radikálisan vitatja, feltételezve akár gyűjtemény nélküli múzeumok létjogosultságát is. Felmerült már az a lehetséges megoldás is (ma még csak külföldön!), hogy napjainkban egy múzeum lemond az állandó és az időszaki kiállítások „hagyományos” alkalmazásáról, s ezek helyett megbíz egy sztárépítészt egy épület megteremtésével. Egy olyan, akár kiállítás nélküli jellegzetes épületével, amelyben divatos étterem működik, tárlatok és gyűjtemények helyett. Ez tehát egy olyan folyamat víziója, melynek során a műtárgyak őrzésére létrehozott épületektől eljutunk a műtárgyként értékelhető épületekig.
Az utóbbi évek nyilvánvaló fordulópontot jelentettek a vonatkozó érvényes múzeumi paradigma megvalósításában. A „New collecting – új gyűjteményezés” elve szerint a múzeum már nem pusztán tárgyakat gyűjt, hanem interakciókat, ezáltal az intézmény a kulturális örökségi közösségben egyenrangú félként vesz részt és a korszerű múzeum platformként szolgál az egyének és csoportok számára saját örökségük gyűjtéséhez. Az új gyűjtés a közösséggel, mint társkurátorral való együttműködést is jelenti. Az új örökség diskurzus támogatja az együttalkotást és a megosztott kurátori gyakorlatot. Ezen folyamatok kiteljesedésével a kortárs muzeológiában a figyelem középpontjában már nem a gyűjtés, hanem a gyűjteményfejlesztés áll.
A múzeumok története a gyűjtés intézményesülésének története. Évszázados folyamatként változott a gyűjtési rendszerhez való hozzáállás: a gyűjtemények használati értékének megítélésében, kapcsolódva az intézményi küldetéshez. A 21. században új múzeumi modell terjed. A korszerű folyamatok és eljárások kulcsszavai a részvétel és az együttalkotás. A gyűjtemények alapvető jelentőségűek a múzeumok számára. Sir David Wilson, a British Múzeum egykori igazgatója így összegezte meghatározó véleményét: "Az a múzeum, amelyik nem gyűjt, halott múzeum." Szerencsés lenne, ha egyértelműen leszögezhető tételként fogadhatnánk el, hogy Wilson megfogalmazása összhangban áll a magyarországi múzeumok gyűjteménygyarapítási felfogásával… A múzeumi műtárgy egyszerre az emberi teremtő érték végtelen megőrzésének eszköze, így szimbolikus érték hordozója, ugyanakkor pedig anyagi értéket is akkumulál.
Eredendően előnyös helyzetből indul az egyes gyűjteményfejlesztési projektek megvalósítása a rögtönzések helyett a gondosan és átgondoltan előkészített környezetben. A marketingszempontú gyűjteményezési projektek hozadékaként rendszeresen kezelhetetlen raktározási, nyilvántartási és különösen súlyos állományvédelmi problémák generálódnak az intézményekben. Gyűjteményi stratégia kialakítására, szerencsésebb esetben korszerűsítésére illetve aktualizálására számos alkalmat talál egy-egy múzeum. A szentendrei SzNM számára az utóbbi másfél évtizedben megvalósult állandó kiállítások/tájegységek koncepciója nyilvánvalóan pozitívan befolyásolta a gyűjteményezés folyamatait, miként az utóbbi fél évtizedben megvalósult jelentős időszaki tárlatok is esetenként kardinális jelentőségű gyarapításokat, illetve korábban akár teljesen ismeretlen gyűjteményi területeket eredményeztek. Az intézmény gyűjteményei megduplázódtak az intenzív munka eredményeként. Csattanós választ adva, arra, hogy lehetséges-e a 21. században néprajzi gyűjtést folytatni?
Az átgondolt célzott szerzeményezés az aktív gyűjtés arányát javítja az intézmények működésében. Szentendrén évtizedes kísérletek és előmunkálatok mentén formálódik az új kiállítási stratégia, nyilvánvaló figyelemmel a múzeumi küldetésből adódó lehetőségekre és kihívásokra. Ennek megfelelően korábban soha nem gyűjtött és figyelmet nem kapott anyagok múzeumba kerülése válik szükségessé. A múzeumi szerepvállalás módosulásának korszerű aspektusai kitüntetett figyelmet kölcsönöznek az ilyen tárgyú archívumi és műtárgy anyagoknak. Az időszaki tárlatokhoz kötődő gyarapodás, a tematikus gyűjteményfejlesztés egyik meghatározó súlyú elemeként működött az utóbbi években is. Ezáltal egyes speciális gyűjteményi egységek is kialakultak a múzeumban, melyek egy-egy időszaki kiállításhoz kötődnek elsősorban. Az így formálódó gyűjteményezés messzemenően igényli az állományvédelmi, nyilvántartási és raktározási szempontok erőteljes összehangolását.
A szentendrei SzNM, mint korszerű múzeum elsősorban a társadalom mozgásaival, a mindennapi élettel foglalkozik, és ezeket a – múltra és jelenre egyaránt vonatkozó – tapasztalatokat és tudásokat illeszti be a múzeum prezentációs gépezetébe, a társadalmi elkötelezettség hangsúlyozásával. A múzeumok az időbeliség raktárai, felhalmozzák a történeti hagyományokat és a jövőbe vetítik őket. Ha a múzeumok pusztán archívumok és projekciók, akkor félő, hogy elveszítik a kapcsolatot az élettel. A kultúra mauzóleumai lesznek, nem pedig a kommunikáció eszközei. A sikeres múzeum feladata, hogy összekapcsolja az élő kultúrát, a jelen gyakorlatát, a kulturális örökséggel – az emberi tapasztalás számos területén. A korábbi egyértékű igazság múzeuma helyett a gyűjtemények sokszólamúsága, az alternatívák és problémafelvetések fóruma a korszerű múzeum.
Egy múzeum hiteles gyűjteményi stratégiájának kialakításához eredményes támaszt kínálnak az intézmény által megrendezett újszerzeményi időszaki tárlatok. Ennek a kiállítástípusnak a megítélése korszakonként és intézménytípusonként is erőteljesen változó. A kényszerű pótcselekvési kategória, illetve a közvetlen tájékoztató és pozitív visszacsatolást biztosító fórum, mint minősítés időről időre megfogalmazódik a hazai múzeumok, illetve az érdeklődő és látogató közönség részéről egyaránt. További szempontként értékelhető egy országos múzeum megoldásaként esetenként egy egész szakág fejlődési szempontokat és irányokat generáló eszközeként értékelni az ilyen tematikájú vegyes anyagot összefogó tárlatokat. A szentendrei SzNM új kiállítását egyértelműen ezen utóbbi értékteremtő minőségként jellemezhetjük.
A múzeumoknak megvan a maga egyedi, sajátos profilja: a történeti tárgyakkal való találkozás semmivel össze nem hasonlítható lehetősége. Ezt a „tárgy-kompetenciát” tudják kihasználni, hogy a mai ember történeti és kulturális tudásának gyarapításából kivegyék a részüket. Napjainkban a szűken vett szakmai körökön kívül is zajlik az eszmecsere a múzeumok változó szerepvállalásáról. Megállapítható, hogy ma még többnyire előítéletek és nem logikai kép él a közvélekedésben a múzeumokról. Egyre elfogadottabbá válik az a megítélés, hogy az intézmény nyilvánosságot kiszolgáló funkciója szempontjából, a társadalom tudásának élő forrása, ezért a kortárs jelenségekre is nyitottan kell reagálnia. Ehhez a jellemzőhöz kapcsolódik a probléma érzékenység, melynek a múzeumok tevékenységet alapvetően befolyásolóvá kell válnia. Evidenciaként hangsúlyozzák – hazai és külföldi szakmai fórumokon, hogy a múzeumi küldetést folyamatosan szükséges a társadalmi, gazdasági és tudásbeli keretekhez igazítani, érzékenyen figyelve annak jelzéseire. A múzeum szó hazánkban és külföldön egyaránt a hitelesség és a komolyság garanciája is az intézmények küldetésében. A múzeumnak a megbízhatóság tehát az imázsához tartozik, ezáltal szerepvállalásait fokozott figyelem kíséri. Egyre elfogadottabb a nézet, hogy a tudásrendszerek permanens újrarendeződésének és társadalmi-politikai világképekbe történő beágyazódásának alapvető eszközei a múzeumi kiállítások. Az intézmények küldetését támogató egyediség és a különlegesség ma a virtuális világok korában a múzeumok valódiságában van: a valós környezet, valódi emberekkel való találkozás és együttlét, valódi beszélgetések biztonságos találkozási helyeként működik a múzeum. A Néprajzi Múzeum működésének tapasztalatai is megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a múzeumok 21. századi tevékenységének legfontosabb mérföldkövei: a magas színvonalú szakmai alapokra épülő hitelesség és autentikusság, valamint kérdésfelvetéseink aktualitása. A problémaérzékenység és az aktualitásokra reagálni képes magas színvonalú következetes szakmai tevékenység kell, hogy érvényesüljön az intézményi gyűjteményi stratégiák meghatározó elvei között is. Ennek megfelelően elengedhetetlen a gyűjteményezés szempontjainak rendszeres fölülvizsgálata s amennyiben szükséges módosítása/változtatása. Ebből a szempontból is fontosnak és ígéretesnek ítélem a szentendrei SzNM jelen tárlatát. Kiváló alkalmat kínál az intézmény szakembereinek ezen aktuális kérdések feltételére, illetve egyes válaszok megfogalmazására.
A komplex gyűjteményi tevékenység szoros kapcsolatban van az intézményi aktuális tudományos projektekkel. Az időszaki tárlat hangsúlyosan tárgyalja a múzeum kiemelt projektjeit: az erdélyi, a magyar diaszpóra és a 20. századi életmódváltozásokhoz kapcsolódó kutatásokat. S bár a múzeumokban zajló tudományos kutatás megítélése átalakulóban van az utóbbi években, meggyőződésem, hogy a múzeumok számára alapvető és inspiráló jelentőségű kell, hogy maradjon ez a tevékenységi forma. A múzeumi tudományos kutatások feltételeivel kapcsolatban általánosan megállapítható, hogy egyre kevesebb a szférában a köztámogatás és egyre magasabbak a látogatói igények. Ez új tevékenységekre sarkallja a múzeumokat; bevétel növelés, látogatói attrakciók erősítése, fejlesztések és az egyediség kihangsúlyozása terén. Ez a folyamat sok esetben akadályozza a múzeumok hiteles tudományos műhelyként való szerepvállalását. A hagyományos módszerek napjainkban már kiegészülnek másokkal, s az így megismert eredményeket az életmód dokumentált változásaival kapcsolatban konfrontálni kell a többi társadalomtudomány eredményeivel is. Miközben szorgalmazzuk a SZNM-ben kiemelkedően eredményesen művelt módszeres jelenkutatás megerősítését, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az is része a történelmi folyamatnak, s rövid időn belül múlttá válik. Az elemzés, az értelmezés során továbbra is meghatározó marad a diakron szemléletmód és a levéltárak, így a múzeumi adattárak is hosszú évtizedekig még kimeríthetetlen forrásanyagot kínálnak az etnográfusoknak.
A múzeumi tevékenység részeként tovább erősödő kortárs jelenségekre is koncentráló tudományos kutatás egyértelmű hozadéka, hogy a forrásnak tekinthető információs bázis gyakorlatilag kezelhetetlenül kitágul. Olyan médiumok is megjelennek a korszakra vonatkozó információkhoz kapcsolódva, melyek a korábbi évszázadokban természetesen ismeretlenek voltak. Az írásbeliség robbanásszerű bővülése, vagy a hang és képrögzítés többszörös forradalmainak eredményeire gondolunk és egyértelmű, hogy ezen produktumok gyűjteménybe integrálása komoly kihívást jelent az eredendően 19. század közepi struktúrára épülő múzeumoknak. A modernizáció hatásmechanizmusait egyedül a modern technikai eszközök következetes alkalmazása képes kezelni. A digitalizálás és a korszerű archiválási technikák teszik lehetővé az archívumi gyűjteményfejlesztést ezen a téren.
A most megnyíló kiállításban okkal szerepelnek olyan nem megkerülhető kérdéskörök, mint a gyűjteményezés – gyűjtési módszerek jellemzői, illetve a múzeumi gyarapodás új elemei – a strukturális változások. Hiszen bármilyen tárgy csak akkor válhat forrássá, ha fennmarad, kutatható és értelmezhető. Ehhez különféle formációs folyamatokra van szükség, amelyek által a múlt információi adattá válnak. Ilyen formációs eljárás a gyűjtés is. Az eljárásban az egyik legfontosabb tényező, hogy mindez választás eredménye. A szelekciót minden intézményben más és más tényezők határozzák meg. A szelekció célja a leírás, megőrzés és az örökítés, ez a teremtő folyamat kötött értékrend mentén zajlik, de a muzeológus személyes döntése alapján.
Az aktív és passzív szerzeményezés, mint a gyűjteményezést befolyásoló tényező egyértelműen meghatározó körülményként működik. Hosszú ideig az esztétikum, a szépség és a ritkaság értékrendje befolyásolta az etnográfia tárgyfelfogását. Napjainkra egyre elfogadottabb az a nézet, hogy bonyolult és esetenként változó hosszúságú formációs folyamatok eredményeként születik meg egy-egy tárgy üzenete. Ennek megfelelően a múzeumba került/lő tárgyak életrajzi elemzése lényegesen növelheti azok muzeológiai értékét. A megnyíló kiállításban is jelzett műkereskedelemmel való viszony elemzése hangsúlyos része szaktudományunk önreflexiójának, a tárgygyűjtést leíró kritikai elemzéseknek. A kereskedőkkel kapcsolatos felvetések sok szálon kötődnek a magángyűjtők és a múzeum közötti kapcsolathoz is. A SzNM szakembereinek tudományos és gyűjteményezési szempontból is érdeke a magángyűjtemények megismerése, a gyűjtőkkel való korrekt kapcsolat kialakítása illetve fönntartása. A legfontosabb rendező elv, ami azonban a a magángyűjtők és a kereskedők felé az intézmény szempontjából érvényesítendő, az, hogy elsőrendű a múzeum szempontjainak következetes és maradéktalan képviselete.
Az időszaki kiállításban bemutatott projektek és programok alapján megállapíthatjuk, hogy a történeti kontextusban való gondolkodás kiteljesedik napjaink globális folyamatainak megértésével és bemutatásával. Érthető társadalmi és szakmai várakozás érződik a SZNM aktuális legjelentősebb vállalkozása, az erdélyi épületegyüttesre vonatkozóan. Az időszaki kiállítás egyértelműen jelzi, hogy a múzeum a Trianon-szindróma és az ezzel kapcsolatos trauma kezelését is fel kívánja vállalni a saját eszközeivel. A kiállítás rendezőit idézve a sztereotípiák lebontását célozzák meg munkájuk során. Óriási felelősséggel jár ez a munka. S, hogy jó irányba tartanak, ezt igazolják a már megismert részeredmények, így ez a ma megnyíló tárlat is. Az időszaki kiállítás egyértelműsíti, hogy a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum az eddigi eredményekre építve, azokat továbbgondolva is alakítja és erősíti a magyar múzeumi intézményrendszert. S ez az a cél melynek eléréséhez a korszerű és hiteles gyűjteményi stratégia elengedhetetlen feltételt jelent, illetve a hasonlóan korszerű szempontokra épülő időszaki tárlatok biztos támaszt kínálnak.
Őszintén gratulálok a kiállítás megvalósítóinak, akik a hazai viszonyok között hangsúlyosan bőséges gyűjteményi anyagból elvégezték a szelekció minden muzeológust kihívás elé állító feladatát!
Fotó: Deim Péter
