©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Gyermekrajzháború – kiállítás

Gyermekvilágháború címmel nyílt az OFI-Pedagógiai Múzeum kiállítása a Széphárom Galériában, Budapesten, ami rövid ideig, július 1-jéig látogatható. MEGNYITÓBESZÉD.

Rajz és gyermek, gyermek és háború a száz évvel ezelőtti nagy háború idejéből. Külön világ, a korszak kultúrájának sajátos idézete. Kultúrát kell mondani, mert ami 1914 és 1918 között a háború következtében történt, az az élet egészét átszőtte s beárnyékolta. Ha igaz, hogy ez volt az első olyan háború, amelyet nemcsak a távoli csatatereken vívtak, hanem a hátország egész részvételével együtt, akkor ez nem is történhetett másként. Az első perctől kezdve tudta mindenki – vagy: úgy tudta mindenki –, hogy rendkívüli idők tanúja. A nagy idő élményét a felfokozott háborús készülődés alapozta meg, és az a hit táplálta, hogy a szemben álló felek ellentéteit a fegyverek egy csapásra megoldják. Kevesen voltak a háborút mindenestől taga­dók álláspontján. „Nincs semmi baj ma a világon, csak némi gyorsított halálozás” – írta kese­rűen Ady 1914 szeptemberében. Hiszen az öldöklés jutott uralomra, s minden, ami ezzel jár, beleértve a normális életvitel átalakulását, sőt megbomlását a társadalom minden szektorában.

Az állam és hivatalai, intézményei mint egy szenvtelen gépezet fogaskerekei tették a dolgu­kat: mindennek meglett a háborús változata vagy a háborús vonat­kozása. A sorból az iskola sem maradhatott ki. Sőt, a háború közvetlen emberi hatásainak számbavételében oktatási szakemberek, politikusok kezde­ményező szerepet vállaltak. Az iskolának ki kell vennie részét a háborús erőfeszítésekből – vallották. „Ki hihetné azt – olvasható a Nagy László háborús pedagó­giai munkájához írt előszóban –, hogy minden megindult a nagy rázkódástól, a kolosszális nemzet-összerobbanások erejétől, csak a gyermeklélek nem?!” A kor nagy ellentmondása, hogy a háborús pedagógia nem egysze­rűen a háborút szolgáló propaganda egyik öntőformáját hozta létre, hanem a modern, reformszemléletű pedagógiai törekvésekkel fonódott össze. Az esz­köz, a módszer a gyermekek rajzait vette alapul.

Háború, gyerekrajz, kiállítás

Az első háborús gyermektanulmányi kiállítás – benne 86 gyermekrajzzal – 1915. június 1-jén Esztergomban nyílt meg az ottani főreáliskolában. A bemutató célja az volt, hogy szemléltesse mindazon hatásokat, amelyeket a háború az iskolára, az iskolai munkára és az ifjúságra, annak lelkére, gondolkodására, érzés­világára gyakorolt. Olyan tárgyakat állí­tottak ki, melyeket a tanulók vagy maguk készítet­tek, vagy maguk gyűjtöttek, ami a saját tulajdonuk. A részvétel önkéntes volt. A hangulatra, a háború által már ekkor átitatott gyermekvilágra jellemző, hogy a 455 tételre rúgó kiállítási anyagban a rengeteg háborús kép, térkép mellett orosz, szerb hadifoglyok felszerelési tárgyai, s hadifogolymunkák mint gyerekgyűjteményi darabok is bőven szerepeltek. „Az asztalok fölött két fából készített repülőgép-modell és két papirosból készült miniatűr Zeppelin himbálózott. Az egyik sarokban különféle fapuskák állottak gú­lában.” A csatajeleneteket, hadihajókat, portyázó őrszemeket ábrázoló rajzok között kitűnt a nyolc Add meg magad, muszka! című kompozíció.

Látható: a keret az iskoláé, az elrendezés-bemutatás a tanárok munkája, amit a gyerekek saját alkotásai, háborús játékai és saját gyűjteményei töltöttek meg. A „mieinket” a hadbavonult s elesett tanárok, a volt eszter­gomi diákok statisztikai kimutatá­sá­val, fényképeivel érzékeltették, az „ellenséget” főként hadifo­goly­tárgyak hozták lát­ható közelségbe, valamint a rajzokon mitizált alak, a „muszka”. Hasonlóképpen: a fran­cia gyermekrajzok ellensége az általános felfogást tükröző „boche”. A csaták, fegyve­rek, vagyis maga a háború a mediális szűrőkön keresztül jelent meg: képeken, újság­kivá­gatok, nyomtatványok híreiben.

Az esztergomi bemutató, mint cseppben a tenger, megelőlegezte azt a két na­gyobb vállalko­zást, amelyre a fővárosban került sor. (Ezeken kívül számos helyi – városi, kerületi –, egy-egy pedagógus vagy iskola által kezdeményezett kísérletről van még tudomásunk.) A Magyar Gyer­mektanulmányi Társaság 1914 októberé­ben az iskolásgyermekek háborúval kapcsolatos élményeire vonatkozó országos adatgyűjtés gondolatát vetette fel. Elkészült a kutatási terv, de pénzhiány miatt a gyűjtőmunka szervezetten csak a fővárosban ment végbe. Ennek során összegyűltek „a nagy történelmi időknek minda­zon emlékei, melyek egyrészt arról tanúskodnak, mily módon vette ki az iskola is a maga részét a rendkívüli idők nagy munkájából, másrészt azt mutat­ják, minő gondolatokat, érzelmeket és tetteket váltott ki ez a rendkívüli idő a tanulók lelkében, s egyáltalában minő változásokat idézett elő az iskolai munka egész menetében.” Az anyagból öt tematikus csoportba rendezve 1915 karácsonyán nyílt meg a fővárosi iskolák háborús gyermektanulmányi és pedagógiai kiállítása a Papnövelde utcai iskolában, mely bő egy hónapig maradt nyitva. A bemutatónak több mint 16 ezer látogatja volt. Ennek a második és harmadik egységében mutatták be a tanulók háborúval kapcsolatban készült rajzait.

A fiúk és a leányok rajzai

Ezt a téli kiállítást megelőzte egy nagyszabású háborús gyermekrajz-kiállítás. A fő­vá­ros az Iparművészeti Múzeumban mutatta be az elemi iskolák tanulói­nak háborús tárgyú rajzait. Wildner Ödön tanácsos még február hónapban föl­hív­ta a tanítókat a háborús tárgyú rajzok összegyűjtésére. A rajz alakját, nagyságát, valamint a kivitel módját teljesen rábízták a gyermekekre, majd az összegyűlt anyagból kiselejtezték azokat a rajzokat, amelyek folyóiratok illusztrációinak és képes levelezőlapoknak egyszerű másolatai voltak, vagy amelyek mások segítségével készültek. Az ekként összeválogatott kollekció lett a kiál­lítás anyaga, melyet Györgyi Kálmán rajzoktatási szakfelügyelő, az Országos Iparművészeti Társulat igazgatója állított össze. A korabeli beszámo­lók kitértek arra, hogy a kiállítás két jól elváló csoportra oszlott: a fiuk és a leányok rajzaira. Míg az előbbiekét a harc, a küzdés, képzelt háborús jelenetek dominálták, az utóbbiakét a gondoskodás kifejezése, a békés kompozíciók. Ked­veltek voltak a hadba vonulás fázisait illusztráló történetek is.

Mások nevelési, erkölcsi lehetőséget láttak a gyermekek háborús raj­zaiban. A pedagógusok a gyermeki lélek munkájába kívántak belelátni, meg akarták ismerni az emberi szellem fejlődését, s ebben az iskola, a nevelés, a pedagógia munkáját keresték. Ezért összpontosítottak a gyerekek szellemi megnyilvánulásaira: elsősorban a gyer­­mek rajzaira, a maga készítette játékaira, írásbeli munkáira, isko­lai és iskolán kívüli dolgozataira, azaz mindazokra a dokumentumokra, amelyek­ben az emberi szellem megnyilvánulását elsődlegesen kifejeződni gondolták.

A gyermekek munkáinak ilyen „felfedezése” párhuzamosan futott a „primitív” kultúrák művészetének felfedezésével. Az etnográfus Bátky Zsigmond 1909-ben egy szakfolyóiratban egy német tudósnak a brazíliai indiá­nok egyes csoportjainál gyűjtött, a kutató jelenlétében készült rajzokat bemutató monográfiáját ismertette. Mint írta: azért is foglalkozik a könyvvel, mert „nálunk is észlelhető oly irányú munkálkodás, mely a mi kicsinyeink rajzpró­bálgatásait a természet e nagy gyermekeinek hasonló műveivel hasonlítgatja össze (nézetünk szerint ugyan csak fél jogosultsággal)”. Ma már a „fél jogosultság” is túl sok lenne, s az emberiség gyermekkoráról már régóta nem szokás értekezni. De itt a múltról van szó, melynek ez az eszmeköre erőteljesen inspirálta a gyermekrajzok értékelését. Még inkább erősítette ezt a „felfedezést”, hogy ekkor fordult el teljesen a művészi látásmód a realisztikus ábrázolástól. „Egy-egv kis vangoghista, kubista, futurista művész beszélget velünk a falakról” – írta egy műkritikus az Iparművészeti Múzeum tárlatáról.

A Gyermektanulmányi Társaság kutatásának kezdeményezője, Nagy László számára a fő kér­dés az volt, hogy milyen hatást gyakorol a háború a magyar gyermekek erkölcsi érzel­mei­re. Ezt nem differenciálatlanul, hanem az életkorok szerinti különbségek megállapítá­sá­ban kíván­ta megismerni. Ennek megismerése irányíthatja a pedagógiát saját erkölcsi nevelési céljainak megvalósításában. Összegző könyvéről – A háború és a gyermek lelke (1915) – az egyik mél­ta­­tója (dr. Fodor Márkus) úgy vélekedett, hogy Nagy László „mintha a háborút, tanulmánya szempont­jából egy hatalmas etikai experimentumnak tekintené”. A háború mint kísérleti te­rep másban is megnyilvánult: etnográfusok, antropológu­sok hadifoglyok között végeztek fel­mé­réseket, mintegy kihasználva azt a kétes helyzetet, hogy az „adatközlő” házhoz jött – korántsem a saját akaratából.

Érdemes arra felfigyelni, hogy ezek a gyermektanulmányi kísérletek a háború első évében indultak útjukra. Ez egybeesett a „történelmi idők” megörökítésének gondolatával is. A fő­város vezetése ugyanekkor határozatot hozott a háború dokumentumainak gyűjtéséről, a Nem­zeti Múzeum pedig a Széchényi Könyv­tár keretében háborús gyűjteményt alapított kiterjedt dokumentumbeszerzési feladatokkal. Mint a pedagógiai kísérletekben, a dokumentálásban, a háborús gyűjtésben is a német példát követték. A meggyőződés, hogy a háborúnak a gyerme­kek lelkére tett hatásából praktikus erkölcsi, pedagógiai tanulságok szűr­hetők le, ebbe a tá­gabb felfogásmódba illeszkedett. Másként s határozottan a mából fogalmazva: abba az opti­mista modernista világképbe, amely mindenben – így a háborúban is – a tudomány számára kiaknázható hasznot látott. A háborús pedagógia általánosabb sodra persze üzemszerűen mű­ködött, beillesztette a tananyagba a háborús tudnivalókat, elsőrendűen is a fiatalok hősiesség­re, haza­szeretetre való nevelését szolgáló módszereket és eszközöket. A személyiség szerepét, az egyéni kezdeményezés kibontakoztatását a modern pedagógiai szemlélet tette ehhez hozzá, nagymértékben a gyermekrajzokból leszűrt tanulsá­gok alapján.

A háború és az élet

A háborús propaganda harsogásával szemben jegyezte meg Ady 1915 decemberében, hogy az „együtt­menni és együtthalni a többiekkel […] csak féligazság: életben is szabad maradni”. Nem kétséges, ezt tartotta a valódi kérdés­nek. A társadalom szempontjából valóban az volt a súlyosabb probléma, hogy le­het-e az életet függetleníteni a háborútól. Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra, drága című háborús regé­nyét Ady épp azért méltatta, mert szerinte az író sikerrel fosztotta meg a háborút az élet egészét meghatározó erejétől. Mondhatnánk: letaszította kiváltságos helyéről. Mert „ez a Háború – mondja Ady –, akármilyen nagy H-val is muszáj írnunk” nem képes „átformáló-csodákat” megcsinálni. Ter­sánszky „legnagyobb virtus[a]”, hogy megmutatta: „a Háború nem fontos. Egy élet fontos, egy sors, egy logikus, vagy logikátlan vég, egy történet vagy tör­ténetté mállott líra a fontos.” Ez 1916 végén íródott, amikor már jóval többen bizonytalanodtak el abban a hitben, hogy ez a nagy H-s Háború valami jóval kecsegtet.

A távlat, a kilépés tehát már akkor és ott csírájában megvolt. Bármennyire visszatérő mo­tívum is a háborús gyermekrajzok kapcsán született írásokban, hogy a felnőttek mennyit tanul­hatnak a „kis emberkéktől”, ez a távolságtartás a háború­val szemben nem a gyerek látásmód­jából származott. Ez a tudatosság olyan foka, ami nem a gyermekvilág sajátja. Ők legfeljebb valami ellenfényt vetettek a háború sötét árnyára. Mert miközben papírra rajzolták az elkép­zelt harcokat, a véres csatákat, elfogadhatóvá is tették a háború rémségeit. Ez ennek a törté­net­nek a drámaisága és ellentmondása. Humanizálták és domesztikálták a háborút a felnőttek számára, részt vettek a háború esztétizált képének megalkotásában. Természetesen akaratukon kívül tették ezt, miután a felnőttek teremtette keret kitöltésével önkéntelenül eszközei lettek az uralmi beszédmódnak. Bármennyire megvolt is a szervezőkben, kezdeményezőkben s a befo­gadókban a szándék, hogy a gyermeki szem frissességével nézzék a háborút, ennek korlátot sza­­bott maga a helyzet. „Zeppelinek hadakoznak, gépfegyverek kerepelnek, ágyúk bombáz­nak, srapnellek cikkáznak, sebesültek jajgatnak, menyasszonyok sírva búcsúznak, – szóval egy egész háborús élet zsibong gyer­mekes önfeledtséggel” – ezzel a lendületes mondattal kezd­te az Iparművészeti Múzeumban látott kiállításról szóló cikkét Nádai Pál az Új Időkben, aki egyébként szép írásában – továbbá a Művészet hasábjain – a gyer­mekrajzok esztétikumát érzékenyen ecsetelte. „Vérszagnélküli heroizmus”, amit a képeken látott, s miközben hitet tett amellett, hogy a gyermekrajzok mindig vallomások, hogy a „szóki­mon­dó emberkék vallomásai” a kisemberek őszinteségét fejezik ki, ennek lényegét mégis mintha a háború „meg­­szelídítésében” látta volna: a háborús gyermek­raj­zok – írja – „meg­csillanó szívek, föl­villanó szemek egy végzetes és végtelen harc szürke ridegségében”. Ez sem kevés, tehetnők hozzá: a társadalmi viszo­nyok pórusaiba szüremkedett hatalom kreatív ellenpontozását láthatjuk ebben.

Emellett az egyes képek olykor ki is húzták a talajt a retorikus hősiesség alól. Idézem: „A gyermekrajzok sokszor fájdalmasan szomorú karrikaturáját adják azoknak az eseményeknek, amelyeket a fölnőttek fenségesnek, hősiesnek neve­znek. A világháború nagy­arányúsága pl. az egyik gyermeknél oda zsugorodik, hogy megrajzolja: »Egy magyar katona pofonüt egy szerbet«.” Ez a magyarázat persze felnőttnézőpont kérdése is, ezt a gondolatot a Népszava újságírója pendítette meg. Azt sem lehet továbbá elvitatni, hogy a rajzok lényeges vonásait mutatják meg a háborús mindennapi életnek. Főképpen a gyermekek által is osztott környezetről tudnak közvetlen megfigyelésekkel szolgálni. „Egy nyolcéves fiúcska kis, falusias képén a röpülőgép hórihorgas gémeskút fölött kering; a rajzoló sok-sok év múlva tudja meg majd talán, mennyire sikerült szimbólumát vetette papírra néhány igazán ügyes vonásával a ma nagy hábo­rú­jának.” A szétszakadt család nehézségei, „az apa föltalálása” – ahogy egy francia kutató magyarázza saját anyagát – valóban a háborúnak a gyermekekre tett közvetlen hatását mutatják meg. „»Az apa hazajön a háborúból«; — mekkora az öröm, mindenki körülrepesi az érkezőt, még a malac is ott röfög, a macska is ott nyávog, a tyúk is ott kotkodácsol a lábánál…”

A kiállítás – töredékekből

Az idézetek is mutatják, hogy a száz évvel ezelőtt bemutatott rajzokról javarészt közvetett leírásokból van fogalmunk. A mostani kiállítás nem a száz évvel eze­lőtti vállalkozások rekonstrukcióját adja. Bemutat eredeti gyermekrajzokat, amelyek egy része valószínűleg látható volt valamelyik egykori kiállításon, s emellett újságokból vett másolatok révén olyanokat is, amelyek szerepeltek az Iparművészeti Múzeum tárlatán. Egy Müllner János által készített fénykép jóvoltából azt is láthatjuk, hogy a múzeum „békés oszlopai” között – miként egy korabeli beszámoló nevezte – hogyan voltak kiállítva a főváros elemi iskolásainak rajzai. Nagy tömegről volt szó, 3500 példányt meghaladó rajzról. Ma nem ezt a nagy tömegű gyermekrajzot vagy annak válogatását láthatjuk. Nem maradtak fenn, hiába olvassuk a korabeli szö­vegek optimista felütését, hogy a jövőnek is szólnak ezek a rajzok, hasonlóan a megőrzésre szánt háborús dokumentumokhoz.

Az Iparművészetiben szerepelt anyag Kolozsvárra ment az ottani iparmúzeumba. Talán másutt is bemutatták, későbbi sorsa azonban ismeretlen. A Gyermektanul­mányi Társaság muzeális értékű gyűjteményéről viszont pontosan tudjuk, hogy az iskola hadikórházzá alakítása közben, illetve ennek nyomán megsemmisült. A múlt egy részlete elveszett, mégis ennek örökségét építi fel s fogalmazza újra ez a kiállítás hallat­lan invencióval. A kurátor, Bogdán Melinda töredékekből, közgyűjteményekben őrzött forgácsokból, műkereskedelemben felbukkant rajzokból re­konst­­ruál egy komplex múltbeli kulturális rendszert. Felszínre kerül a Pedagó­giai Múzeum jószerivel teljesen ismeretlen anyaga, ezzel is jelezve, hogy értő kezekben ez az árnyékban lévő gyűjte­mény a magyar művelő­dés­történetnek milyen megkerülhetetlen őrhelye. Megkülönböztetett szerepet kap ebben az örökségképző munkában két családi emlékanyag, két utóbb ismertté vált személyiség hagyatékának felhasználása. Kőszegi Bella és Petrich Kató, a grafikus és a festőművész, rajztanár a háború idején élte gyermekkorát. Kettejük – s részben még a testvérek – megőrzött gyermekkori rajzai, játékai, személyes emlékei, tárgyai alkalmat adnak arra, hogy azokba a bizonyos egyéni életekbe jobban belelás­sunk, amelyeknek a nagy háborús förgeteggel szemben a mindennapi élet szempont­já­ból valóban fontosságot kell tulajdonítanunk. Ha szétfoszlott is a nagy mozaik­kép, amit egykor a 3500 gyermekrajz egésze adott, cserébe megvan a lehetősé­günk arra, hogy két rajzolót közelebbről megismerjünk és felfedezzünk. Köszönet ezért a két hagyatékot most megnyitó Günther Schreibernek és Petneki Áronnak. Őszintén remélem, hogy ez a kiállítás értő közönségre talál, s annak is megteremtődnek a feltételei, hogy az anyag és az alkotók hangja átmentődjön egy méltó kiadvány lapjaira.

Gyermekvilágháború – 1914–1918 rajzokban

Az OFI – Pedagógiai Múzeum kiállítása (helyszín: Széphárom Közösségi Tér (V. kerület, Szép u. 1/B)

Kurátor: Bogdán Melinda; társkurátorok: Günther Schreiber, dr. Petneki Áron; arculat: Bieder Anikó, Gelsei Balázs

Megtekinthető: június 1-jétől július 1-jéig

Kurátori vezetések: június 21-én 17 órakor, július 1-én 17 órakor

(s)