Palackposta a múltból
BÚVÁRRÉGÉSZET
Nagyszabású kiállítás nyílt a Koreai Nemzeti Múzeumban a Sinan hajóroncs megtalálásának negyvenedik évfordulóján. Eddig soha nem látott mennyiség látható a 652 évig a tengerfenekén fekvő, több mint 24.000 darabot számláló leletegyüttesből.
| Gebauer Hanga Klára |
2016-08-17 09:00 |
1975 augusztusában néhány kerámia váza került egy dél-koreai halász hálójába az ország nyugati részén, Sinan falu partjainál. Megmutatta a tárgyakat tanár öccsének, aki jelentette az esetet a helyi hatóságoknak. A búvárok több mint 20 méter mélyen egy 14. századi, elsüllyedt hajóroncsra bukkantak, amely méreteiben és rakományának mennyiségében olyan jelentősnek bizonyult, hogy kilenc évet vett igénybe (1976-1984), míg a Nemzeti Kulturális Javak Hivatalának vezetésével a lelet teljes feltárása megtörtént. A munka lépéseiről, amelyek mérföldkőként szolgáltak a koreai víz alatti régészet megteremtésében és fejlődésében, rendszeresen adott hírt a világsajtó. Az elmúlt 40 évben több kiadvány és kiállítás foglalkozott a Sinannál elsüllyedt hajó és rakománya történetével, bemutatásával, a kurátorok azonban a negyvenedik évforduló alkalmából egy minden eddigitől eltérő módon kívánták bemutatni a feltárt kincseket. Sikerrel jártak.
A korszak
A három egységből álló tárlat szokványos módon indul. Ekkor meg nem sejti a látogató, mi vár majd rá a kiállítás további részében. Az első szakasz abba a korba, társadalmi és kulturális közegbe való belehelyezkedésre szolgál, amelyből az elsüllyedt hajótest és rakománya származik. A Kínából Japánba tartó kereskedelmi hajón szállított tárgyak a japán felsőbb társadalmi rétegek Kínából átvett, meghatározó kedvtelesei köré rendeződnek: teaszertartás, füstölők és egyéb illatanyagok használata és élvezete, valamint vázában álló virágkompozíciók készítése (tatebana). E három tevékenységhez szükséges, egész Kelet-Ázsiában elterjedt használati eszközöket kínai ízlés jellemezte, innen látták el exporttermékekkel a környező országokat. Jellemző tárgyak kiemelésével, az adott tárgytípus történetének és jellemzőinek bemutatásával helyezik a rendezők kontextusba a leleteket, párhuzamokat és előképeket hozva a korszakból. Miközben a hangsúly a tárgyak készítési és felhasználási helyén, a hajó kiindulási és célállomásán van, újra és újra említésre kerülnek a 14. századi koreai megfelelések, ugyanezen tárgyak ottani használata és az ország kultúrájára gyakorolt hatásuk.
Majd az 1300-as évek kelet-ázsiai kereskedelmi hajózásának történetébe enged bepillantást a kiállítás, amikor részletesebben tárgyalja a megtalált roncs történetét, műszaki adatait. A hajó a forgalmas vízi csomópont, Quingyuan (main neven: Ningbo) kikötőjéből indult el 1323-ban, célállomása Hakata kikötője volt. A kutatások azt bizonyítják, hogy a rakomány április 22. és június 3. között került a hajóra, majd egy-két hónapnyi utazás után Jeju szigeténél viharba kerülhetett, letért útjáról és Sinan partjainál elsüllyedt. A több, mint 200 tonnás jármű, amely a rendelkezésre álló adatok alapján feltételezhető, hogy Fujian tartományban, Quanzhou városában készült, hozzávetőleg 34 méter hosszú, 11 méter széles és 3,7 méter magasságú volt. Méreteivel ez volt Kelet-Ázsia egyik legnagyobb kereskedelmi hajója a 14. században. A szerencsétlenség bekövetkeztekor hozzávetőleg 60 ember tartózkodhatott a fedélzetén.
A kiállítási koncepció
Idáig a látogató szokott módon berendezett vitrinek között sétál, olvas, tanul, megért és személyes kapcsolatba kerül a számára kiválasztott kiállítási tárgyakkal. Amikor minden szükséges információt megkapott, a kurátorok egy üres folyosón vezetik végig, amelynek egyik falát teljes egészében, több méter hosszan, padlótól a plafonig egy videoinstalláció tölti be. Itt virtuálisan a látogató is vízre száll, együtt hullámzik a falra vetített korabeli, rajzolt hajósokkal, a hangulathoz illő, nem túl harsány hanghatások kíséretében.
Így érkezik meg a „kincstárba”, ahol a kiállítás módja és a kiállított tárgyak mennyisége lehetőséget ad a látogató szamara, hogy hasonló élményben lehessen része, mint a búvarrégészeknek, valamint a leletmentést a hajókon és parton végző szakembereknek, amikor egy-egy újabb láda került a felszínre, és százával, ezrével, tízezrével sorakoztak előttük gyönyörű rendben a 14. században gondosan becsomagolt, érintetlen és ép kerámiák és egyéb használati tárgyak. A kiállítás készítői ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy szinte mindent megmutatnak a leletegyüttesből. Szó szerint szinte mindent, ami az elsüllyedt hajó rakományát képezte. Az elmúlt negyven évben természetesen már látható volt a leletegyüttes különböző kiállításokon, a legszebbeket, legkülönlegesebbeket – hozzávetőleg ezret, ami már önmagában sem kevés –, de a rendezők most úgy döntöttek, hogy a negyvenedik évforduló alkalmából meghússzorozzák ezt a számot, és 20.200 tárgyat osztanak meg a látogatókkal. Ezzel létrehozták a Koreai Nemzeti Múzeum történetének legnagyobb időszaki kiállítást. A kiállított tárgyak darabszámát tekintve valóban a legnagyobb, méretében azonban befogadható, átlátható, élvezhető.
A kurátorok által kincstárnak keresztelt terem a leletegyüttes rakomány voltára reflektál. „Tapinthatóvá teszi”, mi mindent szállított, mekkora mennyiségben és hogyan került mindez becsomagolásra a 14. században. A hajó a kor legnépszerűbb kínai termékeit, étkezéshez használt edényeket, rituális és dísztárgyakat szállított, több, mint 20.000 kínai kerámia, fém és lakk használati eszközt, 1000 rönk rózsa- és szantálfa bútoralapanyagot későbbi megmunkálásra, fa, kő és üvegtárgyakat, fűszereket és gyógynövényeket, valamint több mint 28 tonnányi, 8.000.000 darabnál is több pénzérmet, amelyből ugyancsak óriási mennyiség látható a kiállításon. Tömege szemléltetéséhez a rendezők egy digitális mérleget helyeztek el az installációban. Az 1300-as évek kelet-ázsiai kereskedelmének kiterjedt voltát mutatja, hogy a pénzérmék között a kínaiak mellett vietnamiak is fellelhetőek, valamint a több mint 350 faragott és feliratozott szantálfa táblán romai és arab számok egyaránt szerepelnek, illetve a kínai és japán írásjelek mellett latin betűs feliratok is felbukkannak, amelyek dél-nyugat ázsiai illetve mediterrán kapcsolatokra utalnak.
A szerencsétlenül járt hajó legalább süllyedésében volt szerencsés, az agyagos talaj ugyanis puha felületet biztosított, amibe a hajótest viszonylag sérülésmentesen beágyazódhatott, a rakomány óriási tömege pedig kiegyensúlyozta a hajót, így a szállított áru szinte teljesen epén maradhatott meg az utókor számára.
Külön tárlóban találjuk azokat a hajón talált tárgyakat, amelyek nem a rakomány részét kepéztek, hanem a hajó legénységének használati tárgyai voltak. Edények, fegyverek, játékok, rituális eszközök, személyes tárgyak, ruhadarabok. Míg a rakomány tárgyai a kelet-ázsiai elit életmódjába enged betekintést, addig a személyzet tárgyai egy mikrotársadalom, a kereskedelmi hajósok hajón töltött mindennapjaiba kalauzolja el a látogatót.
A tárlat lezárásaképpen a feltárásról és a leletekről szóló eddigi publikációk, kiállítások bemutatása vezeti vissza a látogatót az 1300-as évekből a mába. Csattanóként pedig, mint egy ránkmaradt palackpostát állítják ki búcsútárgyként a kurátorok azt a porcelán tálkát, amelyen egy, a 14. században közismert és népszerű, egy udvarhölgy által komponált vers első két sora olvasható: „Miért szalad tovább a patak vize oly sietősen, / Míg az én napjaim tétlen egyhangúságban telnek a palota mélyén?”[1] A tál párja, amely a vers második két sorát tartalmazza, nem került elő – annak szimbólumaként, hogy még van tér a további kutatásra. Ha nem is fizikailag a víz alatt, hanem a felszínen, a korábbi korok megismerésében.
A kiállítás bevezető szövegének első mondata így kezdődik: „a Koreai Nemzeti Múzeum büszkén mutatja be…” Valóban van okuk a büszkeségre. Informatív, jól felépített, harmonikus kiállítás, amely reményeik szerint újabb lendületet ad a Sinan leletek és a korszak kultúrájának feltárásához.
[1] A cikk szerzőjének nyers fordítása.
