©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Velence és a luxuskelmék mágusa

A világ legvarázslatosabb városában létezik egy, a velencei atmoszférát négyemeletnyi vákuumba záró, különleges hely.

A Sant’Angelo vaporetto-megállójától nem messze, a zajos és zsúfolt turistaközpontoktól viszonylag távol a Palazzo Fortuny ideiglenesen nyitott kapukkal várja a látogatókat. A szokatlan állapot oka egy kiállítás, amelynek címe ugyancsak különös: TRA – A kezdet (sz)éle.

Mariano Fortuny y Madrazo 1871-ben született Granadában, egy már életében is nagyra becsült festőművész fiaként. Apjának gazdag antik és keleti textileket tartalmazó műgyűjteménye is közrejátszhatott abban, hogy Fortuny eklektikus ízlése már zsenge ifjúságában elsősorban az afrikai, a közép-amerikai és a polinéz kultúra felé fordult.

Apja korai, tragikus halála után anyja a két gyerekkel Párizsba költözött. Itt fejezte be az ifjú Mariano festői tanulmányait, a társasági és művészeti élet legújabb felfedezettjeként. 1889-ben, amikor 18 éves volt, a család Velencébe tette át székhelyét. A Palazzo Pesaro degli Orfei legfölső emeletén laktak, mely nemsokára a nemzetközi művészek központjává alakult. Mariano itt olyan barátokra tett szert, mint Gabriele D’Annunzio, Hugo von Hofmannsthal, Marchesa Casati vagy Prinz Fritz Hohenlohe-Waldenburg.

Korának uralkodó művészeti áramlataitól óvakodva, leginkább a legújabb technológiai érdekességek izgatták. Az 1930-as években Fortuny olyan fejlesztéseket és újításokat hozott létre, mint például a Tempera Fortuny színes fotópapír. Az évtized végére visszavonult Velence San Beneto kerületében található különleges hangulatú otthonába. 1949-ben halt meg, és a római Verano temetőben apja mellett kapott nyughelyet.

Fortuny kreativitása nem ismert határokat, melyet mindig újabb és újabb művészeti közegben kamatoztatott. Különféle anyagokat és nyomott textíliákat tervezett és készített múzsájával, alkotótársával, Henriette Negrinnel, akit 1902-ben feleségül vett. Ketten alkották meg a Delphos fantázianevű alakkövető ruhát, mely exkluzivitása, értékes pliszírozott selyemanyaga révén meghozta a világraszóló hírnevet Fortunynak. Későbbi ruhaterveinek szinte mindegyike a görögök letisztultságából, a reneszánsz ornamentikából és a korai Art Nouveau stílusából táplálkozott. Inkább a funkciót preferáló ruhakreációit általában színes velencei üveggyöngyökkel szegélyezte.

Fortuny a 20. század elején kifejlesztett egy új típusú nyomástechnikát, mely a japán mesterek módszerein alapult. 1907-ben megalkotta a Knosszosz kendőt, amelyet a selyemanyagra mesterien elhelyezett geometrikus minta jellemzett. Többféle variációban lehetett hordani, így a korszak legkedveltebb viseletévé vált.

A Giudecca szigetén 1922-ben nyitotta meg nagy titokban működő textilgyárát, valamint több európai és észak-amerikai városban is sorra nyíltak üzletei. Emellett arisztokraták otthonainak dekorációját és világítását is vállalta, amivel számos címet és díjat nyert.

A 30 embert foglalkoztató gyár a mai napig üzemel, bár a híres Delphos ruha gyártása Henriette 1965-ös halála után leállt.

Érzéke a szabásvonalakhoz és a kelmékhez számos közeget megérintett. Többek között Orson Welles az ő textiljeiből készíttette Othello című filmjének kosztümjeit, de napjaink divattervezőit is újra meg újra megihleti, például Mary McFaddent vagy Issey Miyake-t.

Egy bejrúti utazás és a wagneri Gesamtkunstwerk erőteljesen rányomta bélyegét későbbi alkotói szemléletére, érdeklődése áthelyeződött a festészetről a színházi designra és a színpadi fénytechnikára. A milánói Scala Trisztán és Izolda olasz premierjének színpadi képe megtervezésekor igyekezett megvalósítani a zene, a dráma és a vizuális megjelenítés totális összhangját. Ezzel egy időben kezdte fejleszteni a cupola, egy mozgatható színpadi fényrendszer tervét, mely egyaránt merített a leegyszerűsített színpadi látványképből és a hagyományos világítástechnikából.

A párizsi színházi világ (Sarah Bernhardtól Adolphe Appiáig) rajongott munkáiért, forradalmi színpadi megoldásai a mecénás De Bearn grófnőnek köszönhetően egyre nagyobb visszhangra találtak. 1903 és 1906 között a grófnő magánszínházában tökéletesítette a cupola szerkezetét, melynek sikere révén Európa szinte összes színházi díszletében alkalmazták.

A Campo San Benetóra nyíló főbejáratot felújítási munkálatok miatt burkolat fedi, a tér és az épület atmoszférája még így is a bőrünk alá kúszik. A luxusanyagok forradalmárának 15. században épült palotája eredetileg a Pesaro család tulajdonában volt, most a Velencei Városi Múzeumok felügyelete alatt áll. Beköltözése után Fortuny nemcsak műhelyként használta, de kiállításokat is rendezett, és rendszeres összejöveteleket is tartott nem kevés sikerrel. A négyemeletes velencei palazzo még őrzi a loggiáját, a vadregényes kicsi udvarát, a gótikus ablakkereteit, az enteriőr kelmék által takart freskótöredékeit és faintarziáit.

1956-ban, néhány évvel Fortuny halála után, özvegye Velence városának adományozta. Bár az épület komoly gyűjteményt birtokol, időszaki kiállítások hiányában csak akkor nyit ki, amikor vendégtárlat érkezik falai közé.

TRA – A kezdet (sz)éle

A csoportos kiállítás a világ legfontosabb művészeinek – mint például Lucio Fontana, Miquel Barcelò, Anish Kapoor, Fernand Léger, Dominique Stroobant, Hiroshi Sugimoto, Kimsooja, Günther Uecker vagy Carl Michael von Hausswolff – közel 300 alkotását mutatja be, melyek nem mindennapi párbeszédet eredményeznek a több száz éves falakkal. Többfajta találkozásnak lehetünk tanúi, hiszen nemcsak a többnyire kortárs alkotások integrálódnak egy nagy múltú és a nagyközönség előtt általában zárt térbe, de a tárlat szervezőinek sokszínűsége is izgalmas végkifejletet feltételez.

A kiállítás szignójaként a TRA szabad asszociációs játékra ösztökéli a látogatókat. Lehet az ART (művészet) szó anagrammája, az olasz „között, közé” helyhatározókra is utalhat, de számos szanszkrit kifejezésben is megtalálható ez a betűhármas, mint a mantrában, a tantrában vagy a yantrában.

A kiállítás november 27-ig tart nyitva.

Bővebb információ a Palazzo Fortuny honlapján!