©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Nem időrablás: a szentendrei Art Capital

Játszik az idővel, de nem az időddel a Ferenczy Múzeum. Szentendrén a kortárs művészeti fesztivál keretében egyre több olyan kiállítás nyílik, amely a kortárs időtapasztalatot teszi láthatóvá.

Feszített tempót követelt a látogatóktól a Ferenczy Múzeumi Centrum szombati (09.03.) programja, amelyen délután háromtól óránként nyílt egy-egy kiállítás négy különböző helyszínen. Az érdeklődő a Ferenczy Múzeumban időszalagra lépett, amely fiktív mozgólépcsőként szállította olyan múzeumi terekbe, amelyek elhagyták korábban örök idejűnek hitt arculatukat, kiürítették magukat, hogy helyet adjanak a kortárs időtapasztalatoknak.

„Köztünk marad”-nak a „Halott tárgyak”

A Pajor-kúriában az „alapító nyolcak” korábbi kiállításának helyén Fátyol Viola Köztünk marad című kortárs fotóművészeti kiállítása bontakozott ki, ahol Szilágyi Zsófia Júlia kurátor a művész 2008 és 2012 közötti Családrajz, valamint a 2013–14-ben készült In Between sorozatából válogatott, kiegészítve a Nyújtás című videóval. Ez utóbbin a fotográfus már nem élő nagymamája – mindenki nagyijaként – nyújt tésztát, most már az emlékezet örökkévalóságában. A kiállítás többi alkotásában is egy család viszonyrendszere, belső világának finomsága bomlik ki, érzékeltetve a három generáció közötti kapcsolódási pontokat, azaz a családi idő folytonosságát, állomásait. (Megtekinthető október 16-ig.)

Az épületben ugyanakkor más újdonságok felfedezésével is eltölthetjük az időt. ef Zámbó István legújabb alkotásait Kopin Katalin válogatásában október 23-ig A gyönyör visszhangja címen tekinthetjük át. A kortárs művész jelenpillanatain kívül még egy tárlat kiált figyelemért, ha az Art Capital nulladik évével együtt valóban ki akarunk szabadulni az idő fogságából. Asztalos Zsolt Felújított emlékezet című kiállítása a múzeumi időre, a muzeológia, a restaurátor szakma időfelfogására is reflektál. A fesztivál keretén belül megrendezett tárlaton a múzeum Barcsay-termében olyan tárgyakat, bútorokat, könyveket, fotókat láthatunk, amelyek a közelmúltban átalakításon vagy felújításon estek át. A régi, gyűrött fotók újonnan ragyognak, maguk mögött hagyva az idők során szerzett sérüléseket. Egy videón megújul a máriapócsi kegytemplom késő barokk padsorának egy darabja, egyúttal továbbépítve a tárgy történetét.  A Halott tárgyak című fotók pedig a múzeumi enteriőrök fonákját mutatják be: bár úgy rendezik be őket, mintha használnák, a bennük látható tárgyak használati értékükkel együtt sokszor saját történetüket is elveszítik. Ahelyett, hogy magukba sűrítenék az időt, hordoznák a Fátyol Viola kiállításán tapasztalható személyes emlékezetet, időtapasztalást, jelentésük az enteriőrben kilúgozódik, epizódszereplővé válnak. A kiállítás minden egyes darabja az emlékezés, a rekonstrukció és a konstrukció fogalmát veti össze, utalva arra, hogy a múlt bemutatásának teljes objektivitása lehetetlen.

Városvégi filmek

Szigethy Anna Városvégi filmek című munkája is szokatlan látnivaló: az Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeum földszinti kiállítótermeibe rövid időre fotók és videók kerültek, méghozzá az idő fogalmától elválaszthatatlan teret vizsgálva. A művész évek óta Marc Augé francia antropológus Nem-helyek című, mára klasszikussá vált gondolatmenetének képi megjelenítési lehetőségeit kutatja. Ezen a kiállításon azonban Szigethy Anna beengedi képeibe azokat az embereket, akik időt töltenek, áthaladnak a jellegtelen, a mindennapi gyakorlatban említésre sem méltó, emlékeket nem kötő nem-helyeken. A semleges, identitás nélküli területeket különböző időpillanatokban kapta lencsevégre, ahol az épített környezet sivársága helyett már jobban koncentrálunk a megjelenő emberek közötti dinamikára, történetekre.  Az így kitágított időtapasztalat szembesít bennünket a nem-helyeken eltöltött átmeneti idővel éppúgy, mint a múzeumban eltöltött idő rövidségével. Alig jutott néhány pillanat Anna Margit hetvenes–nyolcvanas években készült, Utolsó ítélet című műveire: ketyegett az óra, ütött a következő megnyitó órája.

Majdnem tárgyak

Az Art Capitalt a Vajda Múzeum sem úszhatta meg. A nagy előd teljesen kivonult október 16-ig a róla elnevezett kiállítóhelyről, hogy a Kolozsvárról és az Ecsetgyárból érkező műveknek adjon helyet Boros Lili válogatásában. A Majdnem tárgyak kiállítás címe Sorin Neamțu műveiből inspirálódva a tárgy meghatározásának viszonylagosságára utal. Az Ecsetgyárban alkotó kortárs román, romániai, magyar és erdélyi művészek ezúttal a tárgyak identitásával foglalkoznak. A két emeleten sorakozó szobrok, reliefek, festmények, installációk a múlt és a jelen tárgykultúráját tematizálják. Hol a változás folyamatát, hol a feltárás izgalmát vizsgálják. Betuker István az emberi test által üresen hagyott vagy az emberi jelenlétet helyettesítő mindennapi tárgyi környezetet jeleníti meg, Anca Bodea a hétköznapi objekteket metafizikai jelenetek főszereplőivé avatja. Vlad Olariu hungarocellből és cementből létrehozott sajátos lapidáriuma pedig a lelet fogalmát értékeli újra.

Elvesztegetett idő

És hogy a szombati nap megnyitó-maratonja mennyire nem volt időpazarlás, a legvégén a MűvészetMalom egészét betöltő tárlaton derült ki. Az első kiállítás mikrotörténeti, személyes időtapasztalata után, a második munka átmeneti időpillanatainak hétköznapisága, majd a harmadik tárlat időparadoxonokat teremtő filozofikus műtárgykörnyezete után a finálé a Malom Elvesztegetett idő című kiállításában játszódott. „Hogyan változik/változott meg a tempónk a nagyvárosi életforma és a határidők szorításában? Hogyan jár ez együtt az idő felgyorsulásának képzetével, és lehetnek-e olyan kivételes pillanatok, amikor az idő hirtelen mégis lelassul, megáll vagy kitágul? Válhat-e a múlt fikcióvá, a mítoszok és legendák, a tudomány által kanonizált történelem sodrában hogyan él meg/alakul át a privát emlékezet? Okostelefonunkkal ma már mindent megörökítünk, de hogyan viselkednek ezek az »ellesett pillanat« privát képek, amikor tömeget alkotva kerülnek fel az internetes felületekre? Van-e fiatalságkultusz és mennyire van ez barátságos viszonyban az idővel?” – tette fel a Gulyás Gábor rendezte kiállítás a kérdést. A választ pedig több mint négyezer négyzetméteren, mintegy harminc művész tolmácsolásában kapjuk meg. A Londonban élő szerb Jelena Bulajič, a Párizsban élő magyar Reigl Judit munkái mellett újabb művel mutatkozik be a Velencei Biennále legnagyobb magyar sikerét elérő, Arany Oroszlán-díjas Andreas Fogarasi, a szintén a Velencei Biennálén ismertté vált ukrán Viktor Sydorenko – és természetesen a hazai alkotók is, Bukta Imrétől Szűcs Attiláig, Bak Imrétől Fehér Lászlóig. A november 20-ig látogatható kiállításon számos műfajt fedezhetünk fel.

Az osztrák Peter Kogler egész termet betöltő, feledhetetlen videómunkája nyolc és fél percen keresztül köti le a közönséget, ahogy a kép, a hang és az idő viszonyát emeli be a térbe, miközben a vesszőfonás, a festészet, a szobrászat, a grafika hagyományain túl az idő számtalan metaforája, rétegezettsége és attribútuma vagy épp annak cáfolata kerül be a Malom sűrű szövésű kurátori hálójába. A végén, ha lehetne, akár mi is beállnánk Marina Abramović képkeretébe, hogy teljes erőből sikoltsunk: a saját időmet akarom!

Szentendre évek óta küszködik azzal, hogyan bírja rá a látogatókat arra, hogy sokrétű múzeumi kínálatából egyszerre többet is válasszanak. A mostani megnyitó-sor nem fogyó, sőt egyre bővülő érdeklődői köre azt bizonyítja, van létjogosultsága ennek a fajta egész délutánt betöltő kortárs művészeti programajánlatnak!

Fotó: Facebook

(S)