Reneszánsz arcok

Nagyszabású kiállítás Berlinben

A legszebb reneszánsz portrékat csodálhatja meg a látogató november 20-ig a berlini Bode-Museumban, ha sikerült jegyet szereznie, ami viszont nem könnyű feladat.

Kocsis Alexandra

2011-10-18 12:00

A Gemäldegalerie és a New York-i Metropolitan Museum együttműködése nyomán létrejött kiállítás úgy vonzza a látogatókat, mint a mágnes. A város legforgalmasabb helyein, pályaudvarokon és buszmegállókban elhelyezett óriásplakátok Leonardo Hermelines hölgyének köszönhetően óriási tömegeket csalnak a kiállítóterekbe. A Krakkóban őrzött kép csak október végéig látható a berlini múzeumszigeten, az utolsó három napon a kiállítás éjfélig nyitva tart majd, hogy minél többen álldogálhassanak néhány percig Cecilia Gallerani, a milánói herceg egykori szeretőjének képe előtt.

A reneszánsz portré fejlődése

A kurátorok célja mindenekelőtt az volt, hogy bemutassák, egy szélesebb publikum számára készült kiállítás („Publikumsausstellung”) keretében, az itáliai portréművészet korai fejlődését. Számos kvalitásos műtárgyat vonultatnak fel, hogy feltárják azokat az új utakat és formákat, amelyeket a művészek az individualitás és az identitás keresése közben a 15. század során megalkottak. Nehéz elképzelni, hogy az 5. és 15. század között a portré még korántsem volt magától értetődő műfaj sem a festészetben, sem a szobrászatban. Először uralkodók, jelentős személyiségek kiváltságaként jelent meg az autonóm arckép. Később a megrendelők már nemcsak donátorfigurákként tűntek fel a festményeken, hanem egy-egy jeles alkalomból (esküvő, halál, születés) privát terekben is feltűnt egy-egy portré. Például antik előképek nyomán Firenzében divattá vált elhunyt családtagok márványbüsztjeinek felállítása a bejárat közelében. A római tradíció felélesztése az emlékezést szolgálta. Lorenzo il Magnifico is elhelyeztette firenzei szobrászok szüleiről készített büsztjeit a Palazzo Mediciben. Az elhunytak arcvonásainak, emlékének megőrzését szolgálták a halotti viaszmaszkok is, melyeket az ókori Rómában Plinius tanúsága szerint szintén jól látható helyen őriztek. A Bode-Museumban Lorenzo Medici halotti maszkjával nézhet szembe a látogató: megdöbbentő és hátborzongató látvány a félhomályos kis helyiségben. A Medici család portréit bemutató részt követő kisebb termet Lorenzónak szentelték. Különböző műfajú arcképeivel találkozhatunk, orrának és állának méretét összehasonlíthatjuk egy kódex dedikációs lapján, vagy Leonardo aprócska skiccén.

A portrémedalionok, a hátlapon mottóval és allegorikus ábrázolással szintén antik mintára, hasonló céllal készültek: az utókor, illetve saját környezetük körében hirdették az ábrázolt erényeit, kiváló tulajdonságait. Egyes művészek önmaguk számára is alkottak érmeket. Filarete például a következő mottóval látta el arcképének hátoldalát: „Ahogy a méheket a Nap táplálja, úgy nyújt a herceg nekünk támogatást.” Ezzel két legyet ütött egy csapásra: megbízóját mint bőkezű mecénást dicsőítette, illetve önmagát mint művészt a hasznos és szorgalmas méhekhez hasonlítva, fontos erényről tett tanúbizonyságot.

Koncepció?

A kiállítás három nagyobb (nem túl eredeti) tematikus szekcióra oszlik: a kiindulópont természetesen Firenze (ezen belül alkotnak kis egységet a Medici-portrék), majd a „többi” udvar és a pápai Róma következik, végül Velence, ahol legkésőbb jelentkezett a portrétradíció. A kiállítás szerkezete azt sugallja a látogatók számára, hogy minden egyes mű tükrözi a terület helyenként eltérő politikai, gazdasági és társadalmi helyzetét. A katalógus bevezetője szerint a kurátorok minden szekcióban igyekeztek különböző műfajú műveket egymás mellett elhelyezni, hogy a látogatóknak lehetőségük legyen felfedezni, miként hatottak a különféle művészeti formák kölcsönösen egymásra. Például Firenzében a szobrászok által megálmodott újítások hogyan kerültek át a festészetbe (Desiderio da Settignano első „életteli márványarcai”).

Számos portré esetében nem a hasonlóság volt a legfontosabb kritérium: a képek társadalmi konvenciók és kulturális identitások közvetítői, így mai nézőik számára sokszor talányosak. Az egyik legszebb kiállított darab, az első fennmaradt párosportré (1440–1444, Filippo Lippi) sem egyszerűen realisztikus ábrázolás, minden kis részlete megfejtésre váró titkokat hordoz. Fiktív belső teret, a háttérben képzeletbeli tájat láthatunk, a női alak feltűnően magasabbra van helyezve, mint a férfi, várandósnak tűnik, ruhaujján aranyhímzéssel a „lealtà”, azaz a hűség szó olvasható. Vajon eljegyzés, házasság vagy születés alkalmából rendelték meg Lippitől a portrét? Ha a kis motívumokat megpróbáljuk sorra felfejteni, kiderül, hogy korántsem konkrét eseményt dokumentáló alkotásról lehet szó, hanem idealizált, szinte poétikus festményről. A női figura a reneszánsz szerelmi költészet ideáljának megtestesítője, a férfi hangsúlyos árnyéka a háttérben a festészet eredetére tett (számunkra) homályos utalás. A fiziognómia számos esetben kulturális jelentéshordozó (pl. a magas homlok, az arisztokratikus orr), egy bizonyos közeg ideáljainak kifejezője. Itt érhető tetten a „tipikus itáliai” portré egyik legfontosabb ismérve: az arckép absztrakció és idealizálás révén emblematikus magasságokba emelkedik. Az ábrázolt arc rejtélyes mosolya mögött nemcsak az egykor élt valós személyiséget, hanem egy egész kultúrát fedezhetünk fel.

A Lippi példáján vázlatosan bemutatott poétikus ábrázolásmódot Botticelli fejlesztette tovább. A híres-hírhedt Simonetta Vespucci arcképeként ismert két portrén a festő inkább Petrarca és Poliziano költészetének toposzait valósította meg vizuális formában, mint hogy valós képet alkotott volna a hölgyről (pl. a kunkorodva szállongó arany hajtincsek erotikus tartalma a festő és a modell korában egyértelmű volt). Nem is az a lényeg, hogy valóban Simonettát ábrázolják-e a festmények, hiszen valójában irodalmi képek: az antikizáló ideál vizuális megtestesítői.

Hiány

A világ számos múzeumából összegyűjtött portrék sok érdekes kérdést vetnek fel, amit a kiállítás több esetben megválaszolatlanul hagy. Személy szerint zavart a közhelyes földrajzi elhelyezkedés szerinti tagolás, valamint az a tipikus elrendezés, hogy a „főművet, a nagy attrakciót”, azaz „a Leonardót” a kijárat előtti kis tömeg, illetve a plusz egy őr feltűnése jelzi, mintha itt kapnánk meg a lényeget, a tortára a habot. Csodálatos a kiállított képeket együtt látni, azonban a kiállítás messze az elvárható szint alatt maradt. A fent röviden, a katalógus alapján kifejtett gondolat, az „itáliaiság”, azaz a hasonlóság és az idealizálás kérdése a kiállításban sajnos szinte teljesen elsikkadt. Nem értem, miért jobb, ha az ember fülhallgatóval a fején sétál végig a képek között – mint ha a metrón hallgatna zenét – ahelyett, hogy feliratokból szűrné ki a számára érdekes információt. Persze ez csak személyes idegenkedésem az audioguide-tól, azonban a pluszinformációval szolgáló feliratok hiánya a kiállítótérben kifejezetten zavaró. De ez talán pontosan magyarázható a mélyebb koncepció hiányával, illetve azzal a tudatosan vállalt antikoncepcióval, hogy a kurátorok „csupán közönségkiállítást” hoztak létre, „csupán” ismeretterjesztő céllal. Ez persze bosszantó, ha az ember a hihetetlenül gazdag és pompás anyagra gondol.

Kísérőkiállítás

Érdekes, de a nagyszabású kiállításnál sokkal jobban tetszett a Gemäldegalerie aprócska kísérőkiállítása, a Kupferstichkabinett anyagából. Itt az itáliai fejlődéssel párhuzamos jelenségként Németalföldön autonóm műtárggyá váló portrérajzok, illetve portrémetszetek közül tekinthet meg néhányat a nagy kiállítás után még kíváncsi látogató. Persze a vezérfonal akár a reneszánsz is lehet, amelyben még jobban elmerülhetünk, ha a Kunstforumon álló múzeumba is ellátogatunk. Itt, a Gemäldegalerie egyik kisebb termében láthatjuk Dürer-rajzok mellett az első arckép-metszetet is, melyet 1511-ben készített Hans Baldung Grien I. Kristóf badeni gróf számára, propaganda céljából. A néhány darabból álló kamarakiállítás megvalósítja kitűzött célját, az ember úgy érzi, nem csak vizuálisan gazdagodott, és sokkal kellemesebb hangulatban hagyja el a múzeumi tereket. Sokkal kerekebb így a kép, azt ajánlom, aki Berlinben jár, ne csak a Bode-Museumot, hanem a Gemäldegalerie-t is keresse fel, ha a „reneszánsz arcok” látványára vágyik.

Képek jegyzéke:

Antonio del Pollaiuolo: Egy hölgy arcképe, 1465 körül, Berlin, Staatliche Museen zu Berlin, Gemäldegalerie © Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
Desiderio da Settignano: Fiatal hölgy büsztje (Marietta Strozzi?), 1460 körül © Skulpturensammlung, Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
Filippo Lippi: Párosportré, 1440 körül, New York, Metropolitan Museum of Art © The Metropolitan Museum of Art, New York
Sandro Botticelli: Fiatal hölgy profilportréja (Simonetta Vespucci?), 1476 körül © Gemäldegalerie, Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders