©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Reneszánsz arcok

A legszebb reneszánsz portrékat csodálhatja meg a látogató november 20-ig a berlini Bode-Museumban, ha sikerült jegyet szereznie, ami viszont nem könnyű feladat.

A reneszánsz portré fejlődése

A kurátorok célja mindenekelőtt az volt, hogy bemutassák, egy szélesebb publikum számára készült kiállítás („Publikumsausstellung”) keretében, az itáliai portréművészet korai fejlődését. Számos kvalitásos műtárgyat vonultatnak fel, hogy feltárják azokat az új utakat és formákat, amelyeket a művészek az individualitás és az identitás keresése közben a 15.

A portrémedalionok, a hátlapon mottóval és allegorikus ábrázolással szintén antik mintára, hasonló céllal készültek: az utókor, illetve saját környezetük körében hirdették az ábrázolt erényeit, kiváló tulajdonságait. Egyes művészek önmaguk számára is alkottak érmeket. Filarete például a következő mottóval látta el arcképének hátoldalát: „Ahogy a méheket a Nap táplálja, úgy nyújt a herceg nekünk támogatást.” Ezzel két legyet ütött egy csapásra: megbízóját mint bőkezű mecénást dicsőítette, illetve önmagát mint művészt a hasznos és szorgalmas méhekhez hasonlítva, fontos erényről tett tanúbizonyságot.

A kiállítás három nagyobb (nem túl eredeti) tematikus szekcióra oszlik: a kiindulópont természetesen Firenze (ezen belül alkotnak kis egységet a Medici-portrék), majd a „többi” udvar és a pápai Róma következik, végül Velence, ahol legkésőbb jelentkezett a portrétradíció. A kiállítás szerkezete azt sugallja a látogatók számára, hogy minden egyes mű tükrözi a terület helyenként eltérő politikai, gazdasági és társadalmi helyzetét. A katalógus bevezetője szerint a kurátorok minden szekcióban igyekeztek különböző műfajú műveket egymás mellett elhelyezni, hogy a látogatóknak lehetőségük legyen felfedezni, miként hatottak a különféle művészeti formák kölcsönösen egymásra. Például Firenzében a szobrászok által megálmodott újítások hogyan kerültek át a festészetbe (Desiderio da Settignano első „életteli márványarcai”).

Számos portré esetében nem a hasonlóság volt a legfontosabb kritérium: a képek társadalmi konvenciók és kulturális identitások közvetítői, így mai nézőik számára sokszor talányosak. Az egyik legszebb kiállított darab, az első fennmaradt párosportré (1440–1444, Filippo Lippi) sem

A Lippi példáján vázlatosan bemutatott poétikus ábrázolásmódot Botticelli fejlesztette tovább. A híres-hírhedt Simonetta Vespucci arcképeként ismert két portrén a festő inkább Petrarca és Poliziano költészetének toposzait valósította meg vizuális formában, mint hogy valós képet alkotott volna a hölgyről (pl. a kunkorodva szállongó arany hajtincsek erotikus tartalma a festő és a modell korában egyértelmű volt). Nem is az a lényeg, hogy valóban Simonettát ábrázolják-e a festmények, hiszen valójában irodalmi képek: az antikizáló ideál vizuális megtestesítői.

A világ számos múzeumából összegyűjtött portrék sok érdekes kérdést vetnek fel, amit a kiállítás több esetben megválaszolatlanul hagy. Személy szerint zavart a közhelyes földrajzi elhelyezkedés szerinti tagolás, valamint az a tipikus elrendezés, hogy a „főművet, a nagy attrakciót”, azaz „a Leonardót” a kijárat előtti kis tömeg, illetve a plusz egy őr feltűnése jelzi, mintha itt kapnánk meg a lényeget, a tortára a habot. Csodálatos a kiállított képeket együtt látni, azonban a kiállítás messze az elvárható szint alatt maradt. A fent röviden, a katalógus alapján kifejtett gondolat, az „itáliaiság”, azaz a hasonlóság és az idealizálás kérdése a kiállításban sajnos szinte teljesen elsikkadt. Nem értem, miért jobb, ha az ember fülhallgatóval a fején sétál végig a képek között – mint ha a metrón hallgatna zenét – ahelyett, hogy feliratokból szűrné ki a számára érdekes információt. Persze ez csak személyes idegenkedésem az audioguide-tól, azonban a pluszinformációval szolgáló feliratok hiánya a kiállítótérben kifejezetten zavaró. De ez talán pontosan magyarázható a mélyebb koncepció hiányával, illetve azzal a tudatosan vállalt antikoncepcióval, hogy a kurátorok „csupán közönségkiállítást” hoztak létre, „csupán” ismeretterjesztő céllal. Ez persze bosszantó, ha az ember a hihetetlenül gazdag és pompás anyagra gondol.

Érdekes, de a nagyszabású kiállításnál sokkal jobban tetszett a Gemäldegalerie aprócska kísérőkiállítása, a Kupferstichkabinett anyagából. Itt az itáliai fejlődéssel párhuzamos jelenségként Németalföldön autonóm műtárggyá váló portrérajzok, illetve portrémetszetek közül tekinthet meg néhányat a nagy kiállítás után még kíváncsi látogató. Persze a vezérfonal akár a reneszánsz is lehet, amelyben még jobban elmerülhetünk, ha a Kunstforumon álló múzeumba is ellátogatunk. Itt, a Gemäldegalerie egyik kisebb termében láthatjuk Dürer-rajzok mellett az első arckép-metszetet is, melyet 1511-ben készített Hans Baldung Grien I. Kristóf badeni gróf számára, propaganda céljából. A néhány darabból álló kamarakiállítás megvalósítja kitűzött célját, az ember úgy érzi, nem csak vizuálisan gazdagodott, és sokkal kellemesebb hangulatban hagyja el a múzeumi tereket. Sokkal kerekebb így a kép, azt ajánlom, aki Berlinben jár, ne csak a Bode-Museumot, hanem a Gemäldegalerie-t is keresse fel, ha a „reneszánsz arcok” látványára vágyik.

 

Képek jegyzéke:

• Antonio del Pollaiuolo: Egy hölgy arcképe, 1465 körül, Berlin, Staatliche Museen zu Berlin, Gemäldegalerie © Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
• Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel (Cecilia Gallerani portréja), 1489/90, Krakkó, Nemzeti Múzeum © bpk / Scala
• Mino da Fiesole: Niccolò Strozzi büsztje, 1454 © Skulpturensammlung, Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
• Leonardo da Vinci: Lorenzo Medici portréja, 1480 körül, Windsor Castle © The Royal Collection, Windsor
• Desiderio da Settignano: Fiatal hölgy büsztje (Marietta Strozzi?), 1460 körül © Skulpturensammlung, Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
• Filippo Lippi: Párosportré, 1440 körül, New York, Metropolitan Museum of Art © The Metropolitan Museum of Art, New York
• Sandro Botticelli: Fiatal hölgy profilportréja (Simonetta Vespucci?), 1476 körül © Gemäldegalerie, Staatliche Museen zu Berlin, Jörg P. Anders
• Pisanello: VIII. Paleologos János medalionja, 1438/39 © Münzkabinett, Staatliche Museen zu Berlin

Kapcsolódó cikkek:

Cimkék:
Berlin,reneszánsz,művészettörténet