Az újrarendezett 19. század
ÁLLANDÓ
Közel 150 festményt, 40 szobrot, 40 érmet és 33 iparművészeti tárgyat komponált egybe a Magyar Nemzeti Galéria, amikor megújította a 19. század festészetét bemutató kiállítását.
| Götz Eszter |
2016-11-20 18:05 |
Harminc év után újrakomponálta a Nemzeti Galéria a 19. századi festészetet bemutató állandó kiállítását. Hálátlan feladat: nem hoz kiugró nézőszámot, cserébe viszont alaposan át kell gondolni mindazt, ami három évtized alatt egy nagy korszak megítélésében, a róla való tudásunkban megváltozott. A látószög nem csak a tárgyra jellemző, legalább annyira a megfigyelőre is – most tehát a Galéria első emeletén a jelenkor és a 19. század viszonyáról láthatunk meglehetősen jól körvonalazott képet.
Szinyei Merse Pál: Léghajó
1878. MNG
Az újrarendezés első lépéseként minden kiállított művet restauráltak. És mivel az anyag 30%-a korábban nem szerepelt állandó kiállításon, sőt néhány kép hosszú évek óta nem került közönség elé, ez egyszersmind a gyűjtemény egy komoly részének állagmegóvását is jelentette. Második lépésként a művészettörténész kurátorok, Hessky Orsolya és Krasznai Réka értelmezése egy hosszúra nyúlt, régóta elavult értelmezési kánonnal számolt le: azzal, hogy a 19. század művészetének története egymástól elkülönülő, zárt korszakokból, egymást követő és egymás ellen feszülő irányzatokból állt. Az új állandó kiállítás az inspirációkat, folyamatokat, összefüggéseket hangsúlyozza, amit a néző a tér elrendezésében is érzékel. Egymásba átfolyó egységek, bravúros átlátások és műfaji határátlépések izgalmát tapasztalja. Képcsoportok fogadják, térbe állított kisplasztikák, egy-egy tárlóban az adott korszak legjelesebb érmeszobrászainak munkái, illetve kerámiatárgyak, és több egységben is megjelennek a kor bútoraival berendezett enteriőrök. Nem puszta illusztrációként, hanem mint a festményekkel egy időben született alkotások, amelyek értelmezik a képek társadalmi-kulturális befogadói környezetét. A társművészetek megjelenésével a kiállítás szinte műfajt vált: a nézőnek nem képről képre haladva kell befogadnia a század festészetét, hanem kontextusba helyezve ráérez a súlypontokra, életszerű közegben találkozik a művekkel.
Mindezek együtt valóban új, frissebb nézőpontból közelítenek a 19.századi magyar festészethez, és az összképnek immár nem csak a múzeum, de a közönség is aktív alakítója. Hiszen benne jön létre az a kép, amit a kiállítás visszafogott eszközökkel, de az egyes műcsoportok közötti dinamikának köszönhetően folyamatos ingerekkel hív elő. A látogató 14 egység mindegyikéhez rövid, mindössze néhány sornyi társadalom- és kultúrtörténeti helyzetképet kap, de ezen túl maga tájékozódik. Közismert és majdnem elfelejtett művek váltják egymást anélkül, hogy az ikonikus műveket bármi is kiemelné a többi között. Ellenben nagyon jól érthetően jutunk el az itáliai tanulmányutakra indult festők helyszínen készített (sokszor azonban még a műteremben befejezett) vásznaitól Szinyei plein air festészetéig, vagy az 1800-as évek elején Nápolyban fölfedezett olasz népviselet ábrázolásától az egzotikum kultuszáig. A római, velencei, majd később németországi hatások megjelenésével a néző magyarázat nélkül is megérti, milyen csatornákon keresztül kapcsolódott a frissen megszülető nemzeti művészet Európához, és később hogyan folytatódik ez a jelenség, milyen módon értelmezi önmagát Európához való viszonyában az ezredéves kiállításon, majd a rá következő években a nagy európai világkiállításokon.
Hangsúlyos állítása a bemutatónak, hogy a főműveket és a kevésbé közismert képeket egyenrangúan helyezi el. Ezáltal Markó Károly, Lotz Károly, Szinyei, Benczúr, Székely Bertalan mellé olyan izgalmas alkotók sorakoznak fel, mint például a reneszánsz tehetségű Kisfaludy Károly – Osszián keservei című, részben monokróm, döbbenetes erejű vásznával indul az első egység –, vagy az első pesti festőiskola alapítója, a velencei származású Marastoni Jakab, akinek az itt bemutatott egyik műve, a Velencei vízhordó nők megkapó, egyedi hangulatú zsánerkép, Itália hangulatát hordozza, noha a kép alján egyértelmű a felirat: „Festette Pesten”. Fia, Marastoni József is szerepel néhány művel, közülük kiemelkedik egy töredezett antik domborművet ábrázoló, grisaille technikával festett remekmű.
A biedermeier bemutatásánál természetesen ott vannak a korszakot meghatározó Borsos József és Barabás Miklós művei, Ferenczy szobrai, de mellettük a nemrég újra fölfedezett felvidéki éremszobrász, Bőhm József Dániel kisdomborművei is. A tájképfestészetnél plasztikusan bontakozik ki a történeti tájtól a természeti látvány megörökítéséig tartó folyamat, itt hangsúlyosan szerepelnek Ligeti Antal itáliai és Brodszky Sándor balatoni tájképei, és egy szenzáció: a hosszú idő után idén hazakerült Markó Ferenc-kép a visegrádi várhegyről, melyet a rendezők Markó Károly Visegrád-festményével együtt mutatnak be.
Markó Károly: Visegrád
1859. MNG
Izgalmas egység a biedermeier portrék fejezete, később a művész- és műterem-ábrázolásoké, az önarcképeké, majd a század második felében előre haladva a nagy irodalmi művek témáihoz készült illusztrációk, Liezen-Mayer Sándor Faust-interpretációjától Baditz Ottónak egy Mikszáth-novellához készült életképén át egészen a Vigadó falát díszítő freskókig. Külön tárlóba került Izsó Miklós terrakotta sorozata a verbunk mozdulatait visszaadó táncoló juhász-figurákról, s közülük kitűnik egy különlegesen szellemes, szinte parodisztikus darab: a Cigány Laokoón.
A kiállítás térbeli – és látványos installációval kiemelt – közepén egy hosszú terem a nemzeti kultúra megszületését, a művészeti intézmények létrejöttét és a modern polgári társadalom művészeti életének jellemzőit mutatja be. Az egyik falon egy idősáv szemlélteti az egyes intézmények, szervezetek iskolák, kezdeményezések kronologikus történetét a reformkortól az 1900-as párizsi világkiállításon való magyar szereplésig, ismert festményekkel és egy-egy intézmény vagy életmű részletesebb történetével. A szemközti falszakasz a kor jellemző szalon-környezetét idézi meg, vörösre festve, sűrűn telepakolva a 19. század második felének legismertebb festményeivel. A korabeli szalonok atmoszférája vonul be a teremsorba ezzel a fallal, rajta Lotz, Szinyei, Deák-Ébner, Székely Bertalan és a többi neves festő vásznaival, egyszerre hangulati elemként és a kor művészeti fősodrát nevesítve. A központi terem ráadásul olyan erősen kiemelt szerepet kapott, hogy szabályosan kettévágja a tájképfestészet témacsoportját; a századfordulót megelőlegező plein-air festmények már ez után következnek. A portrék tematikus egységében feltűnik Benczúr Gyula szinte Caravaggiót idéző, fény-árnyék ellenhatásokra épített Narcissus-a és Stróbl Alajos vagy Telcs Ede mellszobrai, az egzotikus témák között Székely Bertalan erotikus japán nőalakja.
A sort a naturalizmus stílusirányzata, illetve a nyomort felfedező, társadalomkritikát megfogalmazó századfordulós művészet zárja, ugyanolyan gondos, sokfelé figyelő válogatásban tálalva, mint az előző korszakok, irányzatok és témák esetében. A bemutató végére érve megszűnik az a nyomasztó érzésünk, ami korábban szinte kanonikus érvényű volt: tudniillik hogy minden, ami a művészetben izgalmas, az az impresszionizmussal indult. Ez az újragondolt 19. század bőven kínál meglepetéseket a mának.
