Víg város
SZÍNHÁZ
Állandó kiállításának újrarendezésével és jubileumi rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum.
| Szathmáry-Király Ágnes |
2017-01-05 08:46 |
„...ez víg város, itt jó lesz nekünk…” – írta naplójában Déryné Széppataki Róza, amikor társulatával megérkezett Miskolcra. Humorukat máig nem hagyták el színművészei – gondolhatjuk, ha azokra a plakátokra nézünk, amelyek a város színháznegyedében hirdetik, hogy mely író darabját játsszák ebben az évadban. Ismerős portrék „meghekkelt” változatai ezek: Móricz Zsigmond tangóharmonikával, Georges Feydeau „A hülyéje” darabra utaló kézmozdulattal, Cervantes La Mancha fegyverhordozójaként és Madách Imre az alma dilemmájával.
Mindig ilyen vígan és optimistán álltak a színjátszáshoz ezen a megyeszékhelyen a művészek? A miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum újrarendezett kiállítása azt sejteti: igen.
A késő klasszicista múzeumépületet 1845-ben építették a leégett első magyar nyelvű kőszínház helyén. Kezdetben katonai szálláshelyet alakítottak ki benne, majd 25 évvel később az ún. ezredesi lakban már „cérnaegyetem”, azaz női ipariskola működött. A szomszédos telken álló új színház 1991 és 1996 közötti rekonstrukciójának lezárásaként lett az épület a színházi negyed része és nyithatta meg kapuit múzeumként – a magyar honfoglalás 1100. jubileumának évében.
A gyűjtemény gondolata először 1984-ben fogalmazódott meg, és 12 év telt el, amíg Gyarmati Ferenc színművész kezdeményezésére megszületett az első állandó kiállítás. Azóta újabb 20 évet és több száz előadást tudhat maga mögött a Miskolci Nemzeti Színház és a színészmúzeum. Ideje volt a frissülésnek, modernizálásnak. A Hódolván Tháliának című újrarendezett állandó tárlat a vándorszínészet korától napjainkig foglalja össze a miskolci színjátszás két évszázados történetét. Most még gazdagabban, mint korábban; a Herman Ottó Múzeum és a Miskolci Levéltár újabb dokumentumokkal gazdagította a gyűjteményt: Honthy Hanna, Latinovits Zoltán dedikált fotói, Dajka Margit relikviái, a Somló-színészdinasztia emlékei, látványos szcenikai tervek, százéves operettjelmezek, a hatvanas évek kedvenceiről készült vidám plakátok kerültek a kiállítótérbe.
De a dufartban (kapualj) most is ott parkol a híres színésznő, Déryné miskolci érkezésére emlékeztető ekhós szekér rekonstruált mása. 1815-ben tizenkét ilyen szekérrel jöttek Pestről a teátristák a borsodi megyeszékhelyre. A magyar vándorszínészetnek és 19. századi színjátszásunknak szinte valamennyi személyisége megfordult itt. A boltíves kapualjban Déryné Széppataki Róza mellett Megyeri Károlyhoz és Szerdahelyi Kálmánhoz köthető színlapok, portrék, levelek, hivatalos dokumentumok, szobrok vezetik be a miskolci színháztörténetet. A „belépő” hatásos: az enteriőr kissé kusza, de hangulatos; ami nem csoda, ha színes egyéniségekkel teli művészvilágba kívánkozik az érdeklődő.
Első terem
Az emeleti kiállítótermek az 1857-ben átadott és ma is működő második miskolci kőszínház életét mutatják be. Felütésként a tárlat felvonultatja a nyitó díszelőadás kulcsszereplőit – Jókainé Laborfalvi Rózát, Egressy Gábort, Telepy Györgyöt – és bemutatja annak sikerét. Bár az idő telik a teátrum falai között is – amire az épület antik toronyóra szerkezete is emlékeztet –, a helyi színművészet sikere mégsem múlandó. Az igényes színpadi játék előtt Móricz Zsigmond is kénytelen volt meghajolni. Az író a harmincas évekig nem engedte, hogy vidéki társulatok is játsszák műveit. Úgy vélte, a művészi színvonal ezeken a helyeken nem megfelelő, nem méltó erre. A tiltást Sebestyén Mihály miskolci igazgató tiltakozására, a színház egyik előadásának a hatására vonta vissza Móricz. Nemcsak a társulat volt tehetséges és modern felfogású, az épületet is időről időre korszerűsítették, amiről a tervrajzok tanúskodnak a kiállításban.
A város újdonságokra kapható művészeti életéhez köthetők az első jelentős Shakespeare-fordítások is. A Vízkereszt vagy amit akartok és a Makrancos hölgy fél évszázadon át érvényes magyar változatát Borsod vármegye főjegyzője, Lévay József készítette el. Az ezt követő változatok időrendjét a látogató is megtippelheti.
Második terem
Egy „utazóládányi Latabár-dinasztia” fogadja a látogatót a következő teremben. Ők vezetnek be a XX. századi polgári színjátszás miskolci történetébe. Ez a város volt egy ideig a legendás Latabárok családi fészke. Majd a világhír lehetősége elcsábította őket. Erre utal a Latabár Árpád bőröndjében berendezett mini-tárlat a tárlatban. A neves hazai művészek mellett külföldieket is meghívtak a miskolci színpadra a színház legjelentősebb direktorai, Palágyi Lajos, a Sebestyén-testvérek, Földessy Géza. 1926-ban például itt is színpadra lépett az „eredeti Pillangó kisasszony”. A vándortársulattal érkező Teiko Kiva énekesnő fellépti díja 45 millió korona volt (vállalati elnökök, országgyűlési képviselők havi keresete 1000-2000 korona között mozgott).
A színházbeli életből a kiállítás egy kicsit kitekint a nézők, a színházrajongók oldalára is. A változatos kivitelű messzelátók között szószedetet helyeztek el: ki hogyan emlegette ezt a színházi tárgyat. A gukker, a színházi kukucs, a színicső elnevezés mosolyt csal a látogató arcára. De korabeli, a témát túlságosan komolyan vevő lexikonidézettel is csempésztek egy kis humort a kiállításba a kurátorok: „Az összegyűjtött autogramokat lehetőleg tartsuk szellős helyen, a legyeket állandóan kergessük el a közelből, hogy be ne piszkolják. Időnként forgassuk meg…”.
Harmadik – színház – terem
A kiállítás legnagyobb egysége az államosított színház fél évszázadát mutatja be. Az enteriőrben – ahogy a múzeum ajánlója is írja – a „látogató imitált színpadi közegben érezheti magát”. Megmaradt a korábbi tárlat rendkívül népszerű színházi interaktív tere. Itt a stilizált színházi szerkezetekre, díszletfalak közé, díszletelemekre kerültek a kiállított dokumentumok, fotók, plakátok, szcenikai tervek, személyes tárgyak (premierajándékok, öltözői felszerelések). Ebben a térben fedi fel a múzeumi anyag a legtöbb kulisszatitkot: hogyan néz ki egy ügyelőpult, egy fényorgona, egy korabeli korszerű súgólyuk. Vagy miben különbözik a szövegkönyv, a szerep-, a rendező- és az ügyelőpéldány; illetve milyen alapos művészi munka a díszlettervek és jelmezvázlatok elkészítése. A magyar színháztörténet egészére kiható előadások – innen indult útjára például a Koldusopera – bemutatása mellett fontosak a személyes történetek, emlékek is. Kiállított színházi próbakönyv bejegyzése rögzíti Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán első személyes találkozását, amelyből később hatalmas szerelem lett. A Miskolchoz hűséges művészek, többek között Márffy Vera, Ábrahám István, Fehér Tibor emlékei idéznek meg felejthetetlen színházi estéket, valamint Bessenyei Ferenc, Agárdi Gábor, Major Tamás vallomása is olvasható a falon a társulatról.
A megújult állandó kiállítás kétségkívül a legnagyobb, leglátványosabb eleme a jubileumi évnek. De időszaki tárlatokkal és egy új, „Színésznők, szerelmek, szerepek…” elnevezésű előadássorozattal is ünnepelnek a miskolciak. A program a magyar színészet nagyasszonyainak legendás szerelmeit felidézve rajzolja meg színművészetünk kiemelkedő alakjainak pályaképét, a művészi alkotófolyamatot gazdagító emberi kapcsolatokat.
Most már érthető, miért nyerte el tavaly egy internetes szavazáson a Miskolc legnépszerűbb múzeuma címet ez a színházi témában folyton inspirálódó, a kultúráért tenni kész intézmény!
