Az elmúlt másfél-két évszázad vízépítési, vízszabályozási munkálatai átformálták Magyarország képét: a táj, az élővilág változásával együtt átalakult az életmód, a gazdálkodás szerkezete. Megváltoztak a vízi és szárazföldi közlekedés feltételei, évszázados foglalkozások tűntek el, de újak is születtek. Manapság árvizek idején vagy egy-egy aszályos esztendőben gyakran szóba kerülnek e vízépítési munkálatok, melyek eredményeit és következményeit sokan kárhoztatják, mások szükségesnek és jónak tartják. Ugyanakkor kevés szó esik az ár- és belvíz elleni küzdelem történetéről, technikájáról, fennmaradt emlékeiről. Még a történeti emlékeinket gyakran felkereső turisták, kirándulók látókörén is legtöbbször kívül esnek vízügytörténeti kiállítóhelyeink, műtárgyaink. Sokan ismerik az esztergomi Duna Múzeumot, kedvelt célpont az ópusztaszeri emlékparkban felépített gátőrház, de az ország számos pontján, a helyszínen megőrzött emlékekről csak nagyon kevesen tudnak.
A 111 vízi emlék Magyarországon szerzőinek nem titkolt szándéka, hogy ezen emlékeinket bekapcsolják az ország turisztikai vérkeringésébe, értékelhetővé és érzékelhetővé tegyék a régi mérnökök és munkások gyakran impozáns alkotásait, legyen szó egy történelmi hídról, egy gőzüzemű szivattyútelepről vagy akár egy egyszerű kútról.
Az ember ezernyi szálon kapcsolódik a vízhez, ezért a szerzők igyekeztek térben, időben és tematikailag is sokszínűvé tenni a kiadványt. Római kori vízvezeték, 18. századi vízimalom és modern vízerőmű egyaránt megtalálható a kötetben. Ez utóbbi kissé kilóg a sorból, akárcsak a Sió torkolatánál épített árvízkapu, hiszen ezek a létesítmények sokkal inkább a közelmúlt és napjaink vízépítészetét jelentik, mintsem a múlt vízi emlékét. A ország „vizes” múltja iránt érdeklődők számára sokkal több érdekességet rejtenek a 19. században épült szivattyútelepek; karcsú téglakéményeikkel, gőzgépeikkel egy sajátos, máshol nemigen látható világot tárnak az olvasó és az odalátogató turista elé. Turisztikai szempontból talán kevésbé vonzók a különböző emlékművek, szobrok, mégis szép számmal kaptak helyet a könyvben. Joggal, hiszen mindegyikhez egy-egy – gyakran szomorú – történet kapcsolódik, jelentőségüket sokszor éppen ez emeli a látványosabb létesítmények fölé.
Az albumszerű kiadvány szerkesztése példamutató. Az olvasó sehol nem érzi elveszve magát a kötet tanulmányozása közben, az igényes megjelenés és a praktikus használat összhangja jellemzi a könyvet. Egy összefoglaló térkép mellett – amely a műtárgyak országos elhelyezkedését mutatja – a vízi emlékek saját, részletes információkat tartalmazó oldalain is található egy-egy térképvázlat, tájékoztatva az olvasót az objektum pontos helyéről. Akinek ez sem elég, a térképeken megadott GPS-koordináták alapján is tájékozódhat. Minden emlékhely két oldalt kapott, az egyiken fényképfelvételeket találunk (Vizy Zsigmond munkái), a vele szemközti oldalon az említett térképvázlat mellett bőséges magyar nyelvű leírást kapunk, vonatkozó irodalomjegyzéket, valamint rövid összefoglalókat angol és német nyelven. A könyv igényes kivitelével, szakmai alaposságával mindenképpen alkalmas arra, hogy kedvet csináljon az országjárásra, de akár szűkebb környezetünk eddig kevéssé ismert vízi emlékhelyeiről is tájékozódhatunk. Zsilipek, vízmércék és más, technikatörténeti szempontból jelentős emlékhelyek nem számítanak a turizmus fellegvárainak, ismeretlenségüknél fogva talán mégis alkalmasak arra, hogy tájformáló múltunk egy szeletét megérthessük általuk.
Hogy hiányzik-e valami a kötetből? Mint minden válogatáskönyvnél, itt is sokan hiányolhatnak egy-egy szívükhöz közel álló vagy jelentősebbnek vélt vízi emléket. A szerzők mintegy háromezer kisebb-nagyobb objektum közül válogattak. Érződik némi hangsúlyeltolódás a vízszabályozások és az ár- és belvízvédekezés emlékei javára, mindezzel együtt azonban sikerült a vízi emlékek színes palettáját az olvasó elé tárni. A vizek és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények – népszerű szóhasználattal élve – nem ismernek határokat, talán csak amiatt lehet hiányérzetünk, hogy néhány jelentős határon túli vízi emléknek még helye lehetett volna a kiadványban. Hiszen ezek többségét, még ha nem a mai Magyarország területén fekszenek is, teljes joggal magunkénak érezhetjük, ráadásul manapság meglátogatásuk sem okoz gondot. Ez azonban már egy következő kötet témája lehetne, tudjuk, hogy a szerzőknek és a népes szakembergárdának e kiadvány háttéranyagának összegyűjtése is másfél évtized aprólékos munkáját jelentette, a külföldi adatgyűjtést pedig egyelőre nem könnyű megszervezni. Mindenesetre a könyv kiválóan alkalmas arra, hogy ráirányítsa az érdeklődést múltunk ezen szeletére, észrevegyük környezetünkben az eleink mindennapi életét is befolyásoló vízi emlékeket. Reméljük, lesz folytatása.
111 vízi emlék Magyarországon
Írta és szerkesztette Fejér László, Szlávik Lajos
Budapest, 2008, 240 o.
Az elmúlt másfél-két évszázad vízépítési, vízszabályozási munkálatai átformálták Magyarország képét: a táj, az élővilág változásával együtt átalakult az életmód, a gazdálkodás szerkezete. Megváltoztak a vízi és szárazföldi közlekedés feltételei, évszázados foglalkozások tűntek el, de újak is születtek. Manapság árvizek idején vagy egy-egy aszályos esztendőben gyakran szóba kerülnek e vízépítési munkálatok, melyek eredményeit és következményeit sokan kárhoztatják, mások szükségesnek és jónak tartják. Ugyanakkor kevés szó esik az ár- és belvíz elleni küzdelem történetéről, technikájáról, fennmaradt emlékeiről. Még a történeti emlékeinket gyakran felkereső turisták, kirándulók látókörén is legtöbbször kívül esnek vízügytörténeti kiállítóhelyeink, műtárgyaink. Sokan ismerik az esztergomi Duna Múzeumot, kedvelt célpont az ópusztaszeri emlékparkban felépített gátőrház, de az ország számos pontján, a helyszínen megőrzött emlékekről csak nagyon kevesen tudnak.
